Category: Uncategorised

A nemrég napvilágot látott új BHSK podcast beszélgetésben említésre került a régi klasszikus, a Serényi Balázs által írt: “Gondolatok két másodpercről” című novella, és többen kérdeztétek: hol lehetne ezt megtalálni, mert a régi online platform már nem elérhető. Hála égnek Ágh István biztos kezei megőrizték a már-már műkincset, hiszen a Funsport magazinban megjelent írás lassan 30 éves. Itt szeretném ünnepélyesen bejelenteni (mint leendő főszerkesztő), hogy az idén megjelent “Sportmászó Krónika 2024” című könyv végül, ha minden igaz, egy könnyedebb magazin formában fog testet ölteni és majd évenként megjelenni, ha ti, mászók, érdeklődtök és lesz igény a vételére. Nemcsak az éves aktuális sziklamászó teljesítmények lesznek benne, hanem a hazai magyar kupa és magyar bajnokság, versenyrendezés, nemzetközi versenyösszefoglalók és sportágfejlődés, sportpszichológia, vendégszerzők és még sok egyéb érdekesség, melyekről nem szeretném idejekorán lerántani a leplet. Szerintem a nyomtatott írásnak hatalmas értéke van, ha más nem, gondoljunk csak erre az írásra 1997-ből, alig hiszem, hogy pár tíz darabnál több lehet belőle az országban.

De volt még benne pár érdekesség Urbanics Áronról, ujjsérülésekről, Aggtelek kupáról – Pistikének hála, ez is alább olvasható. Én nem bánom, ha lementitek, letöltitek – a mi hazai sportmászókultúránknak ezek az első széles körben megjelent írásos emlékei, afféle alapkövek.

Őszintén megmondom, az őszi Frankenjura tripről azért nem készült bejegyzés, mert kissé traumatizált a sok eső. De utólag majd szeretnék azért szentelni neki egyet, jó képek készültek, amik jó lenne, ha nem vesznének el az idő vasfoga alatt.

Szóval már a trip-messenger csopi készültekor elneveztük NemEsősnek, egyrészt bevonzva a megmászások karmáját, másrészt bemanifesztálni a jó időt.

Bézöl Svájcból érkezett, a kocsim vendégei pedig Bónis és Betti voltak. Itt tisztelet és kegyelet gyanánt írásba kell adnom, hogy a 28 éves Opel Astrám utolsó hosszú útja volt ez. Opel, tényleg sose kop el – bírta is a 2200 km utat.

Szállás gyanánt a már ismerős Gössweinsteint választottuk (Pottenstein mellett), ez nagyjából belőhető Frankenjura geometriai középpontjának. Ez azért volt fontos, mert innen délre és északra is szerettünk volna szektorokat meglátogatni, ugyanis új kinézett és régi, befejezetlen projektek is a ticklisten voltak. Nem szeretnék elveszni a részletekben, de egy-két dolgot szeretnék megemlíteni, ami talán azok számára is érdekes lehet, akik nem ismerik ezeket a félkegyelműeket – akiket a barátaimnak gondolok. Bézöl mászott 8a+-t, de ezen senki nem lepődik meg.

Azt viszont számomra elképesztően jó érzés volt látni, hogy Betti (aki 8–9 hónapja az edzős csoportom tagja) úgy jött el Frankenjurába, hogy 6b+ volt a legnehezebb sportútja, de 3 darab 7a-val és egy 6c+-szal távozott. Az első 7a megmászásának szemtanúi is lehettünk, amit harmadik próbára küldött le. Nagyon megható érzés látni, hogy valaki, akivel együtt izzadsz, együtt készülsz minden héten a teremben, szintet tud lépni a sziklán.

Minden tripnek megvannak a saját inside-joke repertoárjai, amit csak a résztvevők érthetnek. Így volt ez itt is, ahol pár nap alatt elképesztően le tudott aljasodni a társaság, amiben Betti fantasztikus partner volt. Ezeknek a közös lealjasodásoknak az alapja általában a kölcsönös bizalom; ahol ez nincs meg, ott a csapattagok nem fognak eljutni erre a szintre. De kár is magyarázni a bizonyítványt, mindenkiből előbújt a rejtegetett anti-polkorrekt verziója. “Férfi mond út, nő akaszt standlánc.”

A másik történet Bónishoz kötődik, aki megmászta első 7c sportútját, a Lutscher-t az Illafelsi barlangban. „Fiú bement barlang, férfi kijött onnan.” Már otthon ki lett nézve az út, és az összes YouTube-videó meg lett nézve, Bónis megcsinálta a házi feladatot. Az első nap kivételével minden próbájában én fogtam a kötelét, úgyhogy az egész processre jó rálátásom volt. Harmadik nap lefekvéskor azt mondtam Bettinek az ágyban: „Elképesztően messze van tőle, nem akarom mondani neki, de szerintem nem fogja megmászni.” Egy nappal később viszont már azt mondtam ugyanekkor éjszaka: „Elképesztően sok minden unlockolódott, igazából ha nem hibázik, és 110%-os precizitással jut el a stand alá, akkor meg fogja mászni.” Másnap Bónis olyat ment, amit nem fogok egyhamar elfelejteni, és meg lett akasztva az első 7c-jének a standlánca.

Bónis egyik legnagyobb erőssége, ami kiemeli nála sokkal erősebb mászók közül, hogy minden próbából von le tanulságokat és következtetéseket. Kigyakorolja a kérdőjeles részeket, ötször átgondolja a lépések sorrendjét. Bónis megmászása ennek a tudatos iterációs folyamatnak köszönhető elsősorban, és ennek a hiányát látom a legtöbb mászó isminél, akik az első kilences vagy tízes útjuk előtt rostokolnak, és nem értik, miért nem törik már át az a láthatatlan üvegfal. Sokszor azt látom, az emberek „túlélni” akarják a projektelést, minél gyorsabban a standlánchoz jutni, és nem kidolgozni az egyes részek koreográfiáját, ami amatőr hiba(!). Projektelésnél nem is muszáj eljutni a standig, ezt a műfajt „a fogások és mozdulatok megértésére játsszák, és nem a kilométerre”. Ha úgy jutottál el az út végére, hogy nagyjából sem emlékszel, hol mit csináltál és milyen kézsorrenddel, az elégtelennek számít a projektelés beugróján.

Az utolsó történet a saját megmászásomról szól, de ezt szeretném rövidre fogni.

A Nagini 8a+ biztosan a legnehezebb frankenjurai megmászásom. Negyedik itteni 10-os utam, nehezebb volt nekem, mint a Bastard 8a+/b, és sokkal több napot igényelt, mint itt bármi korábban. Négy mászótrip alatt 11 nap lett rááldozva, több mint 25 próba. A megmászásnál tényleg azt éreztem, levetettem rabláncaim: „Dobby szabad manó”!

Egy rövid útleírás, amit sokszor elolvastam a négyeshatoson, hogy égjen be az agyam barázdáiba, és ne essek le még egyszer a standnál, inkább testérzetekről szól, de ezek a nüanszok igazán számítanak:

„Érzetek: a lyukba nyúlásnál a bal láb ott tud maradni, ha jól feszíted. Utána jobb lábbal is lehet a falat lépni, bal belép, és bal kéz rámasszírozódik az éles pinchre. Akkor bal láb fellebeg, és beesel az akasztóra. Az esés pillanatában a fogás sosem fog jónak érződni, de ahogy bekerül a csípő a falhoz, jó lesz annyira, hogy kihúzd a kötelet a necces akasztáshoz (ami félig a crux!).

Utána segítőből (!) felnyúlni és megfogni a csipi háromujjas lyukat az egyik legnehezebb lentről jövet (egész test/core feszül, a popsi is, jobb láb a falnak). Amint megvan a lyuk, MUSZÁJ lábat cserélni a kockán a jobbra kinyúláshoz, meglebegve nem fog menni.”

“My fourth 8a+ sport route in the Frankenjura forest, by far the hardest one. It felt harder for me than Bastard 8a+/b. 4 climbing trips, 11 days, more than 25 attempts. The route is 15 moves power‑endurance testpiece. Clipping the third bolt is among the worst clipping holds I’ve ever dared to pull the rope from — I fell several times while clipping. It’s worth preparing your belayer on how to react properly if you fall during the clip; there were times when my feet already touched the ground after the fall. Somehow I started to like it, that made the climb more spicy. My belayers (Barabás and Bónis) already hated the entire sector because of this, and made me promise they never want to come back here again. 😀 What makes it hard most of the time are the conditions. The Püttlach river flows 10 meters from Nagini, and the whole sector is surrounded by trees, so humidity often gets trapped here and wind almost never blows. Feels like a jungle. With the low‑percentage moves, the route is extremely sensitive to humid weather. I can imagine that even in summer the conditions might be perfect, or in winter at 10°C it could be a complete disaster.”

Írta: Barabás Gábor

A múlt heti verdoni tripünk után Daviddal úgy gondoltuk, hogy megtartjuk a lendületet, és szombaton mászunk egy multipitchet itt Svájcban. Bár ide is megérkezett a nyári kánikula, 2000 méter felett tökéletes időjárás ígérkezett.

Végül a Rätikon egyik sportutas jellegű, jól nittelt és emiatt nagyon népszerű klasszikusára, a Kamala (7a) útra esett a választás. Örültem a döntésnek, végre egy élménymászás! Péntek este lementünk Daviddal, és az autóban aludtunk, hogy másnap reggel nyugodtan, kapkodás nélkül tudjunk indulni.

Este a topót lapozgatva David felvetette, hogy miért ne másznánk inkább az Intifada (7a+) nevű utat. Ez egy nyolc kötélhosszas, alpesi stílusban nittelt út, amely végig nagyjából 7a nehézség körül mozog. A topo kis méretű ékeket említett, a neten pedig mikrofriendeket ajánlottak hozzá. Davidnál volt egy offset éksor, és bár néhány méret hiányzott belőle, lassan már rábeszélt az útra. Ekkor derült ki, hogy ékkiszedő nincs nálunk.

Hosszabb vita következett arról, hogy van-e értelme ékkiszedő nélkül ékeket vinni. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember annyira szeretne megmászni egy utat, hogy bár nincs meg hozzá minden felszerelés, addig csűri-csavarja a dolgot, amíg valahogy mégis jó ötletnek tűnik beszállni. Végül beadtam a derekam, és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk. Lesz, ami lesz.

Másnap reggel a beszállóhoz érve David elment könnyíteni magán, majd néhány perc múlva egy rozsdás ékkiszedővel tért vissza. Tíz méterre találta a beszállótól. Ez egyértelmű égi jel volt!

Ezt az utat egyébként már pár éve szerettük volna mászni Bencével, de akkor a kocsiban maradt az áttekintő topo, és mindketten úgy emlékeztünk, hogy a Lilithtől jobbra található. Így végül sikerült egy projekt jellegű, 8a körüli útba belekeverednünk, majd még a hóesés is elkapott minket. Talán most több szerencsénk lesz.

Az út egyébként hírhedt az első 7a kötélhosszáról, amely egy szürke slaben vezet felfelé, és nem igazán biztosítható jól. A neten található blogok és útleírások inkább a jobbra futó, sokkal jobban nittelt Lilith (7c+) első, 6c-s kötélhosszát ajánlják helyette.

És álljunk is meg itt egy pillanatra, és ízlelgessük ezt egy kicsit közösen, ha már ezt nem tettük meg Dáviddal a beszálló előtt. Egy 7c+ út 6c-s kötélhossza jobban van biztosítva, mint egy 7a+ út 7a-s kötélhossza. Jóó!

Be kell vallanom, hogy a slabek az ősellenségeim. A rosszul biztosítható, szürke 7a slabnél rosszabbat nehezen tudok elképzelni. A beszálló alatt állva viszont valami különös flow elkapott, és úgy döntöttem, hogy a félelmekkel szembe kell menni. Teher alatt nő a pálma. Most csatába indulok! Én a végtelen szürke táblán 5–6 méteres nittközökkel szemben.

A csata végül közel egy órán át tartott, de két beleüléssel sikerült megnyernem. Végtelen mentális küzdelem volt, de végül feljutottam a standba.

Az út a harmadik kötélhosszig slabeken vezet. Nekem a harmadik hosszban sikerült még el is tévednem, és egy jobbra kerülés helyett direktben átmásznom egy áthajláson, ezzel kihagyva egy biztosítási pontot az egyetlen 6c-s hosszban. Rendesen káromkodtam is, hogy ez hogyan lehet csak 6c.

Ezután teljesen megváltozik az út karaktere. Függőleges, enyhén áthajló, sárgás falfelületeken vezet tovább, és egymás után érkeznek a nagyon fizikális 7a-s kötélhosszak, helyenként mindössze három-négy nittel biztosítva. Folyamatosan 5–8 méteres runoutok várnak 6b körüli nehézségben, így az út mentálisan jóval nehezebbnek bizonyult, mint fizikailag.

Nagyon örültem, hogy ennek ellenére sikerült két 7a-t másodmászásban, illetve egyet elöl, onsight stílusban megmásznom. Ez utóbbit David is OS mászta másodban, viszont amíg én a slaben néztem szembe démonjaimmal, David megkapta a sajátjait: hosszú fizikális és a rövid áthajló 7a-kat, ahol gyakorolhatta a repülés művészetét. Azért meg kell vallani sokat beszéltünk róla hogy vajon aki 6c-t mászik (az út obligatory nehézsége) az hogy mászik itt fel ahol én magam másodban két köztes között üvöltözve csapkodok fel a zianyomokon.

Közben sokat fejlődtünk a tag line és a húzózsák használatában is. Így mászás közben senkin sem volt zsák, helyette a függőstandokban kellett jól logisztikázni a felszerelést, hogy minden elférjen, és ne egy gordiuszi csomóban végezzük.

Végül a hatodik kötélhosszban úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. A hetedikből már nem tudtunk volna egyszerűen leereszkedni, közben pedig kezdtünk kifutni az időből. Emellett mentálisan és fizikailag is nagyon elfáradtunk.

Nem értünk a végére, de egyáltalán nem bántuk meg a döntést. Az Intifada pontosan azt adta, amit egy alpesi úttól várok: szembenézni a félelmeinkkel, commitmentet vállalni, és eljutni egy olyan flow állapotba, amikor valahogy kiégnek a félelemreceptorok, és az ember minden tudatos gondolat és aggodalom nélkül, teljesen autopilot módban úszik a falon.

Személy szerint én ezt az érzést keresem a sportutakban és a nagyfalon is. Azt a pillanatot, amikor sikerül mindenből kiszakadni, és egy tökéletes flow élményben mozogni. Olyan ez, mintha az ember kiszabadulna a saját börtönéből, fellélegezne, és hirtelen minden könnyűvé válna. Mintha kívülről látnám magamat, ahogy egy teljesen nyugodt, meditatív állapotban mászom felfelé.

Amúgy a végén mindkettőnknek igaza lett: megtudtuk mászni az utat annak ellenére hogy elfelejtettünk ékkiszedőt hozni és szükségünk volt többször is az ékkiszedőre az útban.

Már csak találnom kéne valakit aki hajlandó könnyebb utat mászni velem!

Évek óta hallgatom Zita barátnőmtől, hogy Bovec így, Bovec úgy, hogy mennyire szép hely, a kanyoning, rafting és számos sport mekkája. Aztán tavaly Gáspár Lacival történő random összetalálkozás a Fény utcai piac mögött, a Bányai kávézóban lerántotta a leplet: a régióban található a parányi mészkő gyöngyszem, Trnovo, ami az Alpok lábánál és a Triglav Nemzeti Park határában bújik meg. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és úgy alakult, hogy tavasszal a tanítványaimmal idelátogatunk!

A Trnovo melletti boulderhely különleges hangulatát a folyópart közelsége adja, ahol a simára csiszolt sziklák és a víz állandó morajlása egészen egyedi élményt teremtenek. Az árnyékos fák alatt megbúvó kövek természetes játszóteret alkotnak: egy helyen a kicsi és óriás tömbök, egyszerre vadak és szelídek, technikásak és hívogatóak. A mászóhelyről havas csúcsokat látunk, ha alább tekintünk, a türkiz folyó ezer árnyalata néz vissza ránk.

A Camp Lizában foglaltunk szállást, és kis logisztika után meg is lett három autó, nyolc mászó, valamint Barniék alig kétéves gyerkőce, Bendegúz.

A trip rendhagyó volt, mert ez volt az első hosszabb külföldi útjuk az ifjú trónörökössel, ráadásul az első boulder túra is egyben. De úgy voltunk vele, hogy ez egy szerető, rugalmas társaság, majd támogatjuk egymást ott, ahol lehet.

Ádám kapta a feladatot, hogy a kallert végignyálazza, és hamar ki is alakultak a prioritásaink. Olyan spot kell, ahol a gyerkőc cuccait le lehet tenni, azaz egy vízszintes bázispont, és nem árt, ha mindenkinek vannak boulderek a közelben, szóval 6A–7B között lőttük be a dolgokat. A csapat nagy részének ez volt az első boulder túrája, úgyhogy nagyon szerettem volna, ha inkább jól érzik magukat az emberek, mintsem elrettennek. Anna és Bálint voltak az egyetlen már tapasztalt rókának mondható páros.

A helyről: egyáltalán nem gyerekbarát, kitaposott ösvény nem mindenhol van, úgyhogy a vadregényes faktor maxra tekerve. A folyóhoz közelebbi tömbök lekerekítettek, mivel a víz évezredek óta mossa őket, de két nagy tömb is mászhatatlan volt, mert hordalékot hordott oda a folyó a télen. A lekerekített sloperek mellett találunk éles, késpenge peremet és lyukat is amúgy, de zömmel a sloper játszik, a grading iszonyúan sandbagged. Vagyis nagyjából 7A fokozat körül és felett okés volt. Vannak szektorok, ahol sok a highball egyébként, szinte minden tömb 6–8 méter volt.

Majdnem minden nap más szektort lestünk meg, így kialakult egy átfogó kép a helyről. Még az első nap találkoztam a kalauz készítőjével, aki elmondása szerint már lázasan dolgozik a következő példányon. Az elmúlt két évben másik három szektor lett felfedezve. Több tanítványom is eddigi legnehezebb boulderét zsebelte be, nagyon büszke vagyok rájuk. Igazi csemege látni, amikor a veríték és hónapok elszántsága végül egy szintlépős fokozatba tud manifesztálódni.

Összességében nagyon ajánlom a helyet, de fel kell készülni, hogy a nyári hónapokban – bár a folyó hűsítése kárpótol – a slopereken bizony kell majd küzdeni.

Veszett egy ügy, ha valóban elhatározod, hogy nehezebbet szeretnél mászni. Főleg több, mint két évtized mászás után, amikor már érzed, hogy annyi platót toltál feljebb, amennyit csak lehetett, és tudod, hogy az életpályád mellett, a full-time melóddal, ebben az életszakaszban, ezzel a genetikával már igazából a DNS-edből kihozható potenciál tetejét karistolod, és mégis érzed, mintha itt-ott még egy-két százalék maradt volna a rendszerben. Egy kicsivel jobb táplálkozás itt, egy picivel korábban ágyba fekvés ott, az összes káros szenvedély elhagyása, az edzésterv megfarigcsálása és a helyes útválasztással még mindig lehetne egy picit feljebb tolni. Vajon meddig van ez a feljebb? Mindig ezt kérdezgetjük magunktól.

Az is egy nagy kérdés, hogy „csak” egy új fokozattal szeretne-e jobb lenni az ember, vagy „szintet szeretne lépni”, ami egy komplexebb fejlődési ugrás, és mellékesen a fokozatokban is reprezentálódik. A kettő nem ugyanaz. Én az utóbbira tettem le a voksomat.

Namármost az a baj vele, hogy tudod, hogy félgőzzel viszont nem lehet! Olyan nincs, hogy csak heti 4 napban figyelsz magadra, aztán jön a „csaló-nap”, a bulizós hétvége, a félreevés és a színboulder a strukturált edzés helyett. Ha tényleg az utolsó bent maradt egy két százalékokat akarja az ember kicsiszolni a rendszerben, én azt érzem, mentalitásban gurunak kell lenni, lélekben zenmesternek, mint a Shaolin-templomok harcművészei, akik a nap 24 órájában harcművészek, még ha nem is űzik éppen aktívan a tevékenységet.

Ez az új fokozat nekem a 8b+ lenne, és azt tűztem ki célul, hogy nem valami egymozdulatos csodát választok, hanem egy komplexebb utat. Nem hiszem, hogy bárkinek az újdonság erejével hatna, hogy ilyenkor nem a kívánt új fokozat legtetejéről szemezgetsz, hanem relatíve az aljáról, hisz jó eséllyel bőven elég kihívás lesz az is. A két hazai 9a mászót, Farkas Tomit és Vályi Gegét is faggattam, mit ajánlanak, ami a stílusomba vághat, ebből potyogott ki a Doubleoverhead 8b+ Adlitzgräbenen Ausztriában, illetve a Styri Mysi 8b+ Krpcovoról Szlovákiából.

Decemberben eldördült a startpisztoly. Úgy voltam vele, a készülés nem árthat, még ha nem is tudnám megmászni őket idén vagy jövőre…, ártani nem fognak, és majd beakad egy csomó könnyebb út megmászása a felkészülésnek köszönhetően. A felkészülés részleteiben most nem vesznék el, csak kontextusba szerettem volna hozni ezt az irományt.

A kokárdás hétvégét töltöttük Ausztriában, szeles volt és vacogós, de vidám kis csapattal. A Doubleoverhead egy 25m hosszú áthajlás, közepén a rossz nyelvek szerint „gyakorlatilag véget ér” az út, tudniillik, életed pihenő zsebe található itt, de innen még egy komplex 7b kötelest kell mászni a standig. Magyar megmászói Farkas Tomika, Vályi Gege és Komjáti Zoli – Tomika esett is a vége felé a függőlegesen, szóval maradjunk annyiban, hogy nem könnyű az a rész sem. Az áthajlás itt már függőlegesbe vált, majd egy slab falba, ahol kapsz ráadásul egy jó 4 méteres nitt távot a kövi akasztásig.

Első nap fel sem jutottam a standba, egyszerűen a slabre kimenés az ismeretlen fogásokkal „összezsugorodásra késztette a díszes golyóállományomat”.  (magyarul: bef*stam) Másnap már minden hájjal megkent bölcsként érkeztem a szektorba, a cheater-sticket, (avagy ahogy mifelénk mondani szokás: pünnyesztő) már előre bekészítettem a biztosító ember mellé, aki majd felküldi nekem az égbe, mint utolsó mentsvárt.

A slab nem tragikusan nehéz, (ha tudod mit hol keress rajta), és még egy no-hand pihenőt is tartogat. Ám a no handből elindulva meg kell csinálnod egy mindössze két mozdulatos 7A bouldert a standakasztóra nyúlásért, ami nekem teljesen lemérte az arcomat. A standakasztó sem egy oltári giga jug, hanem egy „kenyér”, amit nem is látsz igazán, meg kell tanulni megérezni, hogy hol jó elkapni elsőre, és le kell pihenned annyira magad a nohandben, hogy ezt a holtpontos mozdulatot már nem rontod el. Iszonyú mentál. Idegesen, lelkileg romokban voltam, amikor Bónis leeresztett a talajra. Mondom: én ezt nem hiszem el!

Később találkoztam két osztrák mokkány arccal, mindegyikük mászogatta a helyi utakat 8c fokozatig. Bétáról faggatom őket, nem tört-e ki valami a stand alatt, mikor mászta ezt Bernie Fiedler, mennyire olcsó a fokozatért, stb. Azt mondja nekem az egyik, „hát fiú, ha 8b+ akarsz mászni, abból a 7A boulder mozdulatból a stand alatt már nem eshetsz le. Egyszer sem.” Hazafelé a többiek meg is jegyezték a kocsiban, hogy szokatlanul csöndben vagyok, de egyszerűen fel kellett dolgoznom a hallottakat. El lett kenve a szám rendesen… És igaza van az osztrák palinak is az egó-zúzó kijelentésével, egy no-hand után, ha be van gyakorolva, van olyan mozdulat, amiből egyszerűen nem eshetsz le. Nem szeretem az ilyen fekete-fehér kijelentéseket, de sajnos most igaz. Érzem, hogy ehhez az úthoz tényleg minden téren szintet kell tudni lépni, mentálisan, erőnlétben, állóképességben, taktikában, motiváltságban. De nem lehetetlen!

Két héttel később, március utolsó hétvégéjét a szlovákiai Krpcovo-n töltöttük Bónissal. Senkit sem találtunk, aki jönne velünk, így „romcsiba” kettesben mentünk ki. A cél a Styri Mysi volt. Igaz, hogy a kalauzban is csak 8b/b+-ként szerepel, de Adam Ondra is 8b+ ként töltötte fel, hozzá kommentelve, hogy a negyedik 8b+ amit aznap onsightolt. Szóval úgy vagyok vele, hogy ha Ondra feltöltötte b+-nak, jó lesz az nekem is. 😀 (Simon Bence, Dede Laci, Farkas Tomi, Vályi Gege a hazai megmászói)

Az első átmozgás igencsak ígéretes, ugyanis megvan minden mozdulat! A crux mozdulat is beakad, ám az akasztás, amit abból csinálni kell, az elkeni a számat. Egész jó linkeket csinálok a második próbára, nagy az öröm. Másnap alig bírok benne megmozdulni, nyögvenyelős az egész, bár pár okos apróságra rájövök, fényévekre érzem magamtól. (István a király: Oly távol vagy tőlem és mégis közel) Ekkor jövök rá, hogy teljesen más stratégiát igényel ennek az útnak a projektelése: egyszerűen két egymás követő napon nem fogom tudni érdemben próbálni. Érdekes tanulság ez, míg egy 8a útnál két egymás követő nap nem érzek szignifikáns romlást, a b+ már annyira határon van, hogy lehet csak 10-20% -al rosszabb az izommunka/koordináció/idegrendszer, de az már elég arra, hogy ne légy képes értelmesen megcsinálni a mozdulatokat.

Érdemesnek gondolom leírni ezeket a fenti történeteket, nemcsak magam miatt. Azt érzem, nem egy fancy dolog arról beszélni, hogy egy mászó fél a magasban, vagy fél esni egy nagyot, vagy mik azok a szituk, amikor összetojja magát. Ezek persze megint csak a maskulin világ hozadékai: gyengeséget vagy törékenységet mutatni, az nem fér bele a sportolói identitás kreált képébe. Pedig ez nemcsak része a játéknak, hanem számos ilyen momentum az, ami igazán megédesíti majd a siker ízét, (és teret ad a fejlődésnek). Amikor féltél, de megfejlődted magad – ezekre mindig emlékezni fogsz, amikor pedig csak le kellett húzni a peremet a térdedig, hát azt előbb-utóbb elfelejted.  Ezen hétvégék, számos új skillt, kötéltechnikai megoldást vagy bátorságot kívántak meg, aminek ha az adott esetben híján voltunk, hát nem volt mit tenni, improvizálni kellett valamit. Így születtek meg korszakalkotó újításaink, és a bhsk szótár is gazdagodni fog pár új tartalommal. (lásd alább!)

Barcza Bónis tollából az iromány:

Határhajlandósági hányados

Sportunk rengeteg szubjektív faktorral rendelkezik, akár gradelésről, akár esztétikai kérdésről, akár egy adott út koreográfiájáról van szó. Talán nem meglepő, hogy próbálunk objektív mérőszámokat létrehozni, mert így mérhető a fejlődés. Ha egy hónapja 20 kilóval lógtál a lattice 20mm-es peremén, ma pedig 30 kilóval a fejlődés egyértelműen nyomon követhető. Hasonló gondolat mentén, ha ma tízzel több húzódzkodást tudsz megcsinálni, akkor egyértelműen jobb vagy.

Jelen cikk írói szerint a legfontosabb egy mászó életében, hogy lássa, mennyire halad a céljai felé, legyen az magasabb grade, minél több 7a feletti út megmászása vagy az évi tízezer pont elérése a 8a.nu rendszerében. „Megszületett a kislányom, de a 8a.nu pontjaimon ez nem látszott.” – szól a híres mondás egy nevét elhallgatni kívánó mászó szájából. Az ide vezető úthoz természetesen a motiváció a legfontosabb, melyre az alább olvasható definícióknak köszönhetően teljesen objektív mérőszámot kaphatunk, az ún. „Határhajlandósági ráta” (WG_hh) kiszámításával.

Definíciók:

Határhajlandósági ráta (WG_hh): Határhajlandósági ráta egyértelműen megmutatja, hogy mennyire volt sikeres a mászótrip, hiszen ez ritkán mérhető standakasztások számában. Aki a legmagasabb számmal rendelkezik, egyértelműen elmondhatja társainak, hogy jobb náluk, a spanok pedig kötelesek ezt elfogadni és egy sörrel jutalmazni feljebb való bajtársukat egy kőbányaival az első csehóban, amit az országhatár átlépésével meglát a sofőr.

Csoffadási szorzó (K_k-): A nehéz mozdulatok próbálgatása nemcsak a testet és az elmét teszi próbára, hanem a legfontosabb biztonsági eszközt, a kötelet is . (MINDEN motivált mászónak érdemes ezt ellenőriznie, akár próbák között is!) Amikor tizedjére zakózol bele, majd cibálod fel magad ugyanabba a mozdulatba, könnyes szemmel fogod konstatálni, hogy a köteled köpenyének fele a hajadban kötött ki. Ilyenkor fejet lógatva leereszkedsz, de mikor a földön elbúcsúzol köteled utolsó méterétől, egyből el is mosolyodsz, hiszen tudod, hogy növekedett a csoffadási szorzód. Extra pont, ha a vágásnál a kötél magja is látszik!

Makramé-koefficiens (C_m): Olykor előfordul, hogy a „tökéletesen” összeszedett és elrakott kötél mégsem fut olyan gördülékenyen a zsákból. Ugyanakkor olyan is előfordul, hogy miközben menekülnél a ragasztott nittből, hirtelen magad sem tudod, milyen eddig ember által teljesen ismeretlen csomót sikerült alkotnod. Gratulálunk, ezzel is növelted a makramé koefficinsedet, hiszen a kötél átszedésének elmulasztása egyértelműen azért történt, mert a youtube béta videó memorizálásával töltötted az időt, nittből meg azért ereszkedsz, mert meglátod, hogy kitört a kulcsfogás.

Ipari alpin hányados (I^A): A szektor nehéz útjai híresek arról, hogy magas szintű mászótudást feltételeznek hősünkről, így előfordulhatnak az 5 méteres nittávok a helyi izommászók szerint ártalmatlan slaben. Te természetesen nem tudhatod, hogy mi vár rád, így kiakasztod magad, majd meglátod, hogy az egyszem nittet Hans valószínűleg egy alkarnyi c, *khm* akarom mondani kreativitás fokozó szerek hatására fúrta be. Sebaj, hiszen melletted karnyújtásnyira felcsillan a szomszédos út csodanittje, így kikötöd magad oda is. Kész is a két pontos ipari alpin stand, majd miután bepünnyeszted a hőn áhított nittet, vállon veregeted magad, hiszen pontosan tudod, hogy ma is közel jártál a határaidhoz, és lent már vár a kötéltechnikai szakasszisztens oklevél.

Pünnyesztő konstans (P_k): Mászókarrierem hajnalán hallottam a mondatot: „A grigri a sportmászó legjobb barátja!”. Ezt azóta is igaznak tartom, de talán érdemes nem elfeledkezni a grigri nyúlánkabb távoli rokonáról, a csalóbotról (vagy más néven pünnyesztőről) sem. Az első nitt berakása nem ér plusz pontot, hiszen a bokatörés elkerülése nem motiváció, hanem gyakran józan ész kérdése. Ugyanakkor, ha valaki a több mint 5 méteresre kihúzható, extrahosszú bottal is képes bevarázsolni az áthajlás közepébe a köztest, az megsüvegelendő. Ehhez a tevékenységhez egy cirkuszi zsonglőr ügyességét és egy kitartó horgász türelmét kell vegyíteni, az indiai jógik fókuszával, hogy a szél, a bot hajlékonysága, a rosszul hajlított nittfül iránya és a kifeszített köztesnyelv rugói a megfelelő időpillanatban kerüljenek összhangba. Valahogy így képzelhetjük el a pillanatot, amikor Newton fejére ráesett az a bizonyos alma. Ezután hősünk dülleszkedő mellkassal meséli el barátainak, hogy ő bizony szemernyi erőt sem veszített az út besettelésével, a helyi nagyöreg pedig csóválja a fejét és elmormogja: „Bezzeg én anno kitörtem a bokám, csak hogy eljussak a nittig!”

Abádzkodási faktor (A_f): Jelen cikk íróit néhányan megtámadhatják, hogy az „abádzkodás” nem egy létező szó. Erre csak annyit mondunk: Karinthynak sem sikerülhetett minden. Ezért javasoljuk a mászóspecifikus szlengek szótárába való bevételét. Az abádzkodás az, amikor egy kimászás közben nem találod a nagy fogást, amelyről a haverod váltig állította, hogy létezik, ezért foggal-körömmel, térddel-hasszőrzettel próbálsz kikecmeregni, nehogy visszazuhanj a semmibe. Minden ehhez hasonló manőver extra pontokat jelent, csak hogy néhány példát említsünk: az áthajlásból történő kiszerelés (különösen, ha kimenekülsz a sandbagelt projóból), amikor megígéred, hogy a spanod 7a projektjét kiszereled, majd kiderül róla, hogy a szerencsétlen belekevert a 7c slabbe, vagy amikor a bemelegítő 6c-ben át kell veretned a szomszéd út végébe, mert „azt a lépést” maga Adam Ondra sem tudná meglépni. Emellett ide tartozik minden olyan mutatvány, amely után elgondolkodsz, hogy vajon Güllich hányat fordult körbe a sírjában, miután végig nézett téged. Lényeg, hogy az abádzkodás egy életérzés, mintsem konkrét esemény, de biztos, hogy minden véresszájú sportmászó találkozik vele, így méltó helyére kerül a motiváció mérésekor.

A végső formula levezetése ezen definíciók alapján triviális, így nem koszolnánk össze vele a papírt, a biteket pedig főleg nem szaporítjuk, és az olvasóra bízzuk mintegy gyakorlás gyanánt, itt pedig álljék a végeredmény:

Ez az út mindenképpen megérdemel pár gondolatot. Kiéhezett vadként repültem rá szeptemberben, hiszen egész nyáron dédelgettem a vágyat, hogy meg kellene mászni. 2025 márciusában mászta Pistike az FA-t, emlékeim szerint rissz-rossz peremeken kell felvergődni benne, melyek parányi mivoltuk ellenére akadósak. Amikor olvastam a kommentjét a 8a.nu oldalon, hogy a fokozat 8b-ről 8a-ra szelídült, teljes megszállottság fogott el. A fogáskészletet már jól ismertem régről, és ezek nem azok a fogások, amelyeket melegben taperolni szeretnél. Na de mik itt a variánsok, hogy is van ez?

„A Halászok a genezáreti tónál túlteljesítik a tervet”, avagy röveiden csak Halászok nevű út a „Vágási Feri beszáll az internetbe” nevű 7b+-ból kanyarodik ki jobbra a nagy sloper tálka felé, majd egyenesen fel. Szerintem a crux mozdulatsor párját ritkítja az országban, nem sok olyan utunk van, ahol sloperek adják fel a leckét. (Persze rá lehet jönni újra és újra, ha igazán erős vagy, akkor a slopert is megzárod.) Eredeti fokozata 7c+ lett, aztán Simon Bence kommentje óta 7c/+-ra enyhült a grade is, de igazából én a hard 7c+-t is elhinném rá bármikor. A Százholdas Pagony ennek az útnak a kiegyenesítése. Kapott két nittet, amiket beakasztva mászhatod az elejét.

Már az első átmozgás maga volt a szerelem első látásra, igaz, az első próbából nem tudtam unlockolni minden mozdulatot. Több helyen is más lett a lépésbétám, mint Pistinek, más az akasztófogásom, és azt hiszem, vagy két mozdulattal többet csinálok, mint ő. Pistike egy olyan fogásból akasztja meg a harmadikat, melyből nekem se erőm se bátorságom nem lett volna kihúzni a kötelet. De ez a jó a mészkőmászásban: lehetőségek, mint a tenger. A második próbámnál sikerült átmozogni, és úgy voltam vele, ezaz, szuper, legközelebb már jöhetek a megmászásért!

Aztán a második napból harmadik lett, abból negyedik és így tovább. Ahogy mentünk bele az őszbe, a próbáim egyre erősebbek lettek, rájöttem, hogy a sloperen tudok egyet ziázni a bal kezemre, miközben a bal lábamon „próbálok ülni” (térdem a szétrobbanás határán), cserébe az akasztás is eséshatáron történt párszor. Az a fajta akasztás, melyben teljesen meg kell merevedned a testeddel, csak a kezed mozog, ami a kötelet bevarázsolja, a test pedig mozdulatlan. Ha bármi meginog a rendszerben, kiköp a fal. Az utolsó napokban már a jobbos „sloperem”-et már mindig elkaptam és vagy a bal lábas fellépésből, vagy a balos peremre nyúlásból estem le. Szerintem ötször leestem erről a balos peremről. Nem is látod pontosan, kicsi is, furcsa is peremnek csúfolni: ezt a pozitív falon lévő kis kiálló sziklaegyenetlenséget. Novemberben még kétszer lekocsikáztunk Bónissal, de a fal ekkor már csurom víz volt, és el kellett fogadnom a tényt; ez átcsúszott 2026-ra.

Február végén azt éreztem, hogy már minden a helyén van, de a jobb lábas lépés, amit használok, annyira kicsi, hogy a 10 hónapos pythonom már nem tud belekarmolni a kis lyukba eléggé, szóval a konklúzió az lett, hogy kell egy új lépő. Ez mindig fájdalmas a pénztárcádnak, de legalább 10plussz év után lett újra Solutionöm. Akár csak a Tamavceknél, most is Károly Bálint lett a szerencsét meghozó ember, és a 9. napon, több mint 30 próba után végül megadta magát a pagony.

Mostanában divat lebontani a számmisztikára az utat, szóval, ha megyek ezzel a hype-val, akkor én azt mondanám, a sloper tálkáig is mászni kell egy trükkös 7c sportutat, ahol megkapod a Halászok maradék 7A+/B két mozdulatát, ami egészen más érzés lesz a talajról, mint a kötélből ülve. A fejemben én valid 8a+-nak érzem, de nem merem felfokozni, mert tudom, hogy számomra ez a függőleges falon pilinckázás abszolút antistílus. Viszont mászni valami elképesztően jó érzés volt, a próbák során sem keseredett be soha az út, bár ősszel azért megvallom: el voltam párszor kámpicsorodva, nem gondoltam, hogy 9 nap energiát el fog vinni.

De meg van a maga misztériuma, az tuti! A kis fogások és a sloper miatt, ha süti a nap a falat, semmi esélyed. Többször a naplemente környékén próbáltam, amikor a párás időben szintén azt éreztem: „the chance is over”. Nagyon condition függő a pagony, de megéri feliratkozni a tánckurzusára, annyi szent. Azt gondolom, nem utoljára találkoztam ezzel a falfelülettel. Két nittet be kellene fúrni az aljába, de reális egy jobbról jövő variáns, ami egy kemény bouldert fog a pagony elejére rakni, legalább 8b fokozatra kanyarítva a gradet. És ha már a pagony neve is egy kósza blogos mondatból származik, akkor előre említem, hogy az „Edevis tükre” név jól állna neki. 🙂 A tükör a Harry Potter-univerzum egy mágikus tárgya, amely nem a valóságot, hanem a szemlélő szívének legmélyebb, leghőbb vágyát mutatja meg.

Most azt hiszem, egy darabig nem fogok Kő-árokba menni, talán eljött az idő, hogy visszatérjek a Jin-janghoz. A mobilomból kitúrtam pár képet erről a 9 napról.

A Krónika célegyeneséhez közeledve szellemüljünk át egy pillanatra a régi idők egy irományától. Ahogy a különböző anyagokat túrtam át az adatgyüjtéshez, számos érdekes információ látott napvilágot – ebben Ravadits Kornélnak külön hála és köszönet. Például kiderült, hogy bár mindkettő 1989-ből származik, nem az Umma-Gumma volt az első 8a feletti út kis hazánkban, melyet alsó biztosítással megmásztak! Alább Cser Zoltán írása látható, ami az Excelsior 1989-es évkönyvében jelent meg.

Utópia direkt, 8b – (a régi bányász szegecsekkel…)

Szeretnék pár gondolatot megosztani erről a videóról.

A kicsocsizott, instapozitív életünkbe nagyon ritkán engedünk teret olyan dolgoknak, melyek nem a szépségről, menőségről, egzisztenciáról, egyszóval nem valami általunk „felsőbb jónak” titulált dologról szólnak. De ez több, mint társadalmi probléma. Mintha a megérintődés, elérzékenyülés a gyengeség jelei lennének, ezért aztán nem is igazán hagyjuk, hogy a bástyánk falain átjusson bármiféle inger, ami esetleg együttérzést, empátiát vagy akárcsak szimpátiát válthatna ki belőlünk. És talán itt most nem hoznék be nemek szerinti különbségeket, mert úgy érzem a maga szintjén mindenkinek van mit kapargatni ezen a dombon.

Engem mélyen megérintett Eric Karlsson videója és erről pár gondolatot szeretnék itt hagyni. Valószínűleg személy szerint is érintettnek érzem magam a történetben, ugyanis nagyon hasonlón mentem keresztül, mint Eric, és leveleztem is vele erről még 2022-ben. Pontosan emlékszem milyen egyik napról a másikra elveszíteni képességeket, melyeket előtte alapértelmezettnek hittél. Hogy milyen, ha úgy érzed cserben hagyott a hardver. Milyen járókerettel újra járni tanulni, vagy mankózni hónapokon keresztül. Emlékszem milyen érzés, ha nem hallasz, vagy ha inszomniában szenvedsz. Amikor az egyensúlyod nem jó és egy tíz centis padka számodra egy leküzdhetetlen akadály, beleérezve akár az idősebb generáció életébe és napi nehézségeikbe, ha valami nem akadálymentesített. De emlékszem a saját 15000 lépésemre is és a saját megküzdési stratégiámra. Vagy arra, hogy változnak meg a gondolataid az életedről és a körülötted lévő világról. Amikor beteg voltam sokan kerestek meg és hirtelen kiderült, hogy az ismerősi rétegemből, mennyire sokan küzdenek bizonyos krónikus betegségekkel, mentális nehézségekkel, olyan zavarokkal, amelyek messze túlmutatnak a „nem biztonságos kötődési mintázatokon”.

A dokumentumfilm minőségű kisfilm egy személyes utazást és fejlődést dokumentál a készítő Eric Karlsson szemszögéből, a kialakult betegsége és az azt követő időszakok történéseiről. A cím „I’m Finally Done” (Végre kész vagyok) egy ambivalenciával teli fricska is egyben. Akinek krónikus betegsége van tudja, hogy nincs olyan, hogy „kész vagyok”, olyan van hogy „úton vagyok”. Persze gondolhatunk rá úgy is, hogy sikerült visszatalálnia a sportba, vagy sikerült lefogynia, vagy sikerült egy nyugodt lelkiállapotra jutnia a nehézségeivel szembeni küzdelemben, de én mégis inkább az elfogadást érzem ki ezekből a szavakból. Hogy az élet folyton alakul, folyton átalakul és alakít minket is.

A videó nem egy best-of mászóklip, hanem inkább egy dokumentarista hangulatú összeállítás, ami megmutatja a hosszútávú elköteleződés nehézségeit és szépségeit – nemcsak a siker pillanatát, hanem az oda vezető utat is.

Mindezt hogy – miket lehet ebből tanulni?

TÜRELEM: A videó megmutatja, hogy a valódi változás nem egyik napról a másikra történik! Gyakran akár évekig nem látunk nagy áttörést – mégis napról napra épülünk. Türelem nélkül nincs mély fejlődés. A türelem nem passzivitás, hanem kitartó jelenlét!

KITARTÁS: A kitartás többet ér, mint a tehetség. Eric nem szupertehetségként mutatja be magát, hanem valakiként, aki újra és újra nekifut, elesik, visszamegy és újra próbálja. Mégha a kontextus más is, a rendszeresen projectelő mászók jól ismerik ezt a folyamatot. A legtöbb nagy eredményt nem a képesség, hanem az elszántság hozza el!

LÉPCSŐFOKOK: A kudarc nem kudarc, csak része az útnak. A videó tele van elrontott kísérletekkel, leesésekkel, frusztrációval és újratervezéssel – mégis mindegyik egy lépés volt a siker felé vezető úton. A kudarc nem a vég, hanem az út természetes ritmusa, amin járunk. Ha nem esünk el párszor, nem tanulunk és itt jutunk el a doku mélyebb mondanivalóihoz:

A CÉL NEM A VÉGEREDMÉNY, HANEM AZ, AKIVÉ KÖZBEN VÁLUNK:

A videó végére nem csak egy mászó lesz „készen”, hanem egy érettebb, tudatosabb ember, aki érti, miért fontos neki, amit csinál. A tanulság itt az: az igazi jutalom mi magunk vagyunk – a fejlődésben formálódó identitás.

A videó végére a kétkedés is feloldódik: utolsó perceiben lévő üzenet – Önmagunk meghaladása az egyik legmélyebb emberi elégedettség.

MINDEGY A SEBESSÉG, HA AZ IRÁNY JÓ:

Öt év hosszú idő, de amikor van egy célunk az idő nem ellenség, hanem társ. Valami, amiben csiszolódunk, amibe beleállunk, ami mentén növekszünk. És végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni (és megbecsülni) azokat, akik körbevesznek minket. Az ember társas lény. Egyedül is erősek vagyunk, de együtt messzebb jutunk. Ezt nagyon fontos szerintem kiemelni, hogy egy barát puszta jelenléte mennyit számíthat, bármi féle tanács vagy okoskodás nélkül is.

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése)

Az őszintét megvallva most idő hiányában nem szeretnék itt hagyni körmönfont és dagályos gondolatokat a mászásomról. A trip abból a szempontból volt rendhagyó, hogy két padavanom is csatlakozott, mindegyiküknek az első külföldi köteles mászótúrája volt ez. Lizi az első 6a megmászását tudhatja a háta mögött, Márko pedig az első 7a-ját mászta meg a külhoni sziklán, amit elképesztően jó volt látni és mély büszkeséggel töltött el. Barabás Gáborral pedig igazából most is csak azt csináltuk, amit szoktunk, hangosan kiabáltunk és nevettünk a jurai erdőkben. A projektek simogatása mellett sikerült egy 8a+ -t is megmászni Gabóval. Képes beszámoló a 2025-ös tavaszi jura tripről:

Az első megmászás valami olyasmi amiből magától értetődően csak egy van. Nekem még soha nem volt ilyen, egészen november másodikáig. Mostanában leszoktam a gőgős és dagályos trip-leírásokról, de úgy gondoltam ennek azért szeretnék nyomot hagyni. Rachellel és Bencével az államalapítás ünnepén másztunk először együtt Csókakőn, és hamar kiderült, hogy egy húron pendülünk, már ha az ökörködésről és a lét értelmének firtatásáról van szó. Mindig úgy érzem ez talán a legfontosabb aspektusa annak, miként választ az ember általánosságban barátokat vagy mászótársakat maga mellé. Hiszen az, hogy valaki tud biztosítani csak egy dolog, de hogy milyen vibeokat visz be egy közösségbe – az meg egy másik. És milyen fontos is ez a szempont! Szóval azóta több közös mászós hétvégénk is volt (Bónissal karöltve), ahol a közös autóban éneklések közepette megalakúlt a Team Elfbar.

Egy héttel ezelőtt az egyik Thalhofergrati 8a (Support act) kifújjta az orromat, valahogy a bankkártya perem áthúzására még mindig nem elég erős a maxerőm – konstatáltam szomorúan és elkezdtem új project lehetőségek után nézni. Így sikerült három próbából megmászni a “Nimm ihn schlecht” 7c+ -os utat, és sikerült elérhetőséget szerezni a 8a.nu-n csak “Sid das faultier” nevű felhasználóhoz, aki még 2022-ben nyitott a Nordgraton két új utat: Plan C 8a, és “Plan 9 from outer space” 8b fokozatokkal. A 8a vonalvezetéséről, illetve a 8b-től jobbra lévő útról érdeklődtem nála. Utóbbi poros és pókhálós volt, első nittjében 2009-óta ott fityeg a kis kötélgyűrű, amellyel a megmászatlan projektet szokás jelezni, így nem illik belemászni.

A nitt, amit 2009-óta nézegettem ha elsétáltam a fal alatt, a vonalvezetés, ami valahogy igazán nehéznek soha nem tűnt és mindig furcsálltam miért nem mászhatok fel ezen a felületen.

Sebi, a fent említett utak nyitója, megadta a zöldkártyát, hogy az elfeledett projectet próbálhassam, így izgatottan vártam milyen lesz az első találkozás. Az aljáról a lazább kőzetréteget levertem, és az évek alatt összegyűlt porttól próbáltam, amennyire csak lehetett, megtisztítani az utat. Ami előbukkant nem volt más, mint egy 7A+/7B körüli boulder, ami szerintem kicsit magasságfüggő is, úgyhogy igazából 7b+ és a soft 7c+ közé bárhová be lehetne lőni a fokozatot. Második próbát meglepő módon siker koronázta, ezért úgy gondolom a 7c talán egy jó fokozat lehet érte. De majd az ismétlők úgyis megmondják. Nem volt még ilyen feelingem soha, hogy egy új útnál izgulni lehet az utóélete miatt.