Az utóbbi hetekben egy önbiztosító eszköz vételén, illetőleg a szóló mászás elkezdésén gondolkodom. Egyszerűen nincs kivel elmenni sziklát mászni. Veszprémi régióban feltételezésem szerint kihaltak a mászók, pedig én most nagyon motivált lennék a helyi köteles utakra, de semmi. A Bakony megközelíthetősége kicsit bajos, éppen ezért -és mert egy barátom kidobta a palotai csaját- jutott a választásom Várpalotára, s ha már ott voltam betettem a mászócipőt is. Beke Barni mesélt a helyről korábban, majd másoktól is halottam. Várvölgyként emlegették a homályba burkolt helyet. Gondoltam, vagy a régi várhoz hozták innen a követ, vagy csak a vár bejáratánál fekszik. Fogalmam sem volt a helyről. Nem tudtam egy bányára vagy természetes kövekre számítsak! Mindenesetre utána kellett hogy járjak, így elvettem papám francia sapkáját, kentem egy sós, vajas kenyeret, feltettem a szemüveget és útra keltem. Zsebembe belegyűrtem a Feri által átküldött- s most már ereklyének számító Kangyal-“Doktor Úr“-át. Olvastam a buszon, az utcákon. A sorok között barátokat, motivációt, és kellő fanatikusságot találtam. Számomra szinte felfoghatatlan, hogy voltak akkor is olyan mászók, akiknek anyuci nem tolta a segge alá a bleu-t, és keményen buszoztak ha kellett mindenhová, -hogy voltak akik első cipőjüket is ketten vették, s felváltva használták, erre volt pénz és lehetőség. Ma már szinte szégyenkezve lépsz be egy terembe, hacsak nem az aktuális filmcsillag által használt cipő valamelyikét használod te is, esetleg közteseit. Így lehet sok esetben rásózni a modern mászótársadalomra, az aktuális legrosszabb felszerelést.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, amikor végre megérkezett a panelrengeteg közé a busz: a pályaudvar. Milliószor voltam már errefelé, amikor továbbmentem Fehérvárra vagy Pestre, de sosem szálltam le.
A helyek jó arcok, szinte senki se tudja merre van a völgy, nagyjából elkeveredek azért. Rózsakút utca. Az alapvető probléma amit elkövettem az volt, hogy nem volt nálam elég víz és mégis elindultam az ismeretlenbe. Ezt felírtam a Gabó indította listámra, a legfontosabb felszerelés alá. (Első számú: WC papír, Kettes számú: H2O)
A nap egyszerűen perzselő így 2 óra tájt. Lassan lassan kezd árok formája lenni a völgynek és egyre több lesz a fa is. Furcsállom a helyet nem ilyenre számítottam. Sokszor másfél méterre a talajtól már belógnak az ágak és levelek. A föld mégis feltúrt mintha egy elefántcsorda rongyolt volna rajta végig. Nagy nyomolvasás téren elsajátított tapasztalatom -Mark Twain-t megszégyenítve- vélte felfedezni, bicósok uralják a helyet ahol jövök. “Vingárdium leviósa” mozdulatokat körözök egy faággal, hogy az úton leselkedő pókhálókat eltüntessem. Kezdenek negatív benyomásaim támadni a völgyel kapcsolatban. Aztán úgy 3 km után egyszer csak kinyílik minden hatalmas gyönyörű fák. Bükkös azt hiszem. Mintha csak Kő-árokban lennék.
A telefonos segítség mellett döntök, Lui felvilágosít, hogy nem a Vár-völgyben vagyok. Mellette párhuzamosan fut egy másik völgy, abba sikeredett bekerülnöm. Végigmegyek majd keresem a piros plusz jelet. Ekkor már az árnyékban sétálás sem csillapítja az érzést, a torkom teljesen kiszáradt, porzik a szám. Látok itt-ott pár sziklát, van ami még nittet is érdemelhetne, de nincs erőm nézelődni.
Sejtem merre lehet Bátor kő vára, de a testemnek már nem tudok parancsolni. Végül az indulásom után 6 órával este 7 re érek haza. Durva mennyire képes az ember kiszáradni, most csak egy kád vízre, és egy talpmasszásra vágyok. Hétvégén Gáborékkal mászunk, jövő héten vizsgázom, de ha valamikor úgy alakul bepótolom ezt a völgyfelderítés dolgot. 🙂 És utána Sanyaaaa, miénk lesz az egész nyár!!!
