Több, mint egy hónapnak kellett eltelnie, mire azt éreztem tudok némi írásos emléket is állítani, a sportolói pályafutásom egyik legkiemelkedőbb időszakának, azon az ősszel, mely mellett oly észrevétlenül elsuhantunk. Semmi komolyság, a szokásos underground hazai mászás feeling, majd a demens időkben legyen mit mutogatni nekem az otthonban – ahogy mondani szoktam.
Az van, hogy megmásztam két 8a és egy 8a+ projectemet 10 napon belül. Egyet a Bakonyban, egyet a Bükkben és egyet a Bécsi erdőben, Ausztriában. Három, négy és öt nap energiabefektetéssel (régebbi próbákkal összesen), ha egész pontos akarok lenni. Szóval erről a három útról szeretnék most pár gondolatot megosztani.
Penge – 8a
A Pengét tavasszal próbáltam két napot, és már akkor magával ragadott az ambivalenciája: gyönyörű szép mozdulatok, irtóra fájdalmas fogásokon. A feszült testpozíciókban csak úgy rotyogtak az ízületeid. Ritka, hogy az ember azt kívánja titkon az egyik projectjére, hogy „ez inkább ne is mászódjon meg, annyira jó visszajönni és csinálni rajta… a bármit is.” Leginkább vergődésnek nevezném az első próbáimat, bár az első nap sikerült felcsapnom a reibungra (ami nekem talán a legnehezebb mozdulat volt!), megtartani nem sikerült. A második nap során csiszolódott a lépésbéta, de valami még mindig hiányzott…
A fene se gondolta volna, hogy ez a kopasz csóka a kidudorodó erekkel a vállában, de tényleg: Pistike volt az! Úgy látszik ezen a helyen számomra csak mellette terem babér, szerintem az összes nehéz utamat úgy másztam itt, hogy vagy Pistike fogott vagy jelen volt. November elsején vonatoztam le Veszprémbe, ahol Pisti már az állomáson vár. Szemében csillog a jövő, ahogy beszél az utakról, amarra van egy új vonalvezetés, amit ki kéne nittelni, a Kőmosó-szurdokban az új 8a, amit lehet mászni, és a Százholdas pagony project is úgy néz ki megmászódhatik talán még ezen a télen. Mindig örömmel konstatálom, hogy a világon van, ami nem változik. Inflálódhat a forint, leszakadhat a bicepsz, de Ágh István motivációjának mozgatórugója töretlen marad.
A Penge a tökéletes Izer-út. Rövid, velős, az elsőtől az utolsó mozdulatig végig “potyognak ki a szemeid”. Én egyszer tudok hátra nyúlni egy gyorsat bal kézre ziázni és ennyi. Folyamatosan mozgásban vagy. Kétszer is megtartottam a reibungra nyúlást, egyszer már a balra kicsapás is megvolt, amikor a jobb kezem bedobja a törölközőt és nem bírja tovább tartani a reibit. Aztán Wittmann Andrástól kapok valamilyen magnéziumos erőgélt és megmászom. A fokozatról azt kell tudni, hogy amikor a 12 éves Leon az apukájával kinittelte az utat és megmászta; olyan fokozatot akart adni, amit nem fokoznak le, de nem volt még széleskörű tapasztalata így 7c+ lett. Namármost van itt egy olyan intuícióm, hogy nem létezik az a meggyfán élő orgonasíp mellett nevelkedett kajlakucsmás darutollas kutyaúristenit a világnak, hogy ez a 8-10 mozdulat ez ne legyen 7B+ boulder minimum, és a számmisztika azt valahogy a 8a nehézségi fokozatra rakja.
Persze lehet az is, hogy az embernek ne legyen véleménye, meg azt is lehet, hogy mindent arra írunk amire az első megmászó adta az utakat. Fair enough! De szerintem emiatt tart ott az országunk, hogy a mászóiskoláink nagyrészében rengeteg út fokozata pontatlan, és ha hallgatnak az ismétlők: elvágják az utak nehézségi besorolását a fejlődéstől. De ez már sportpolitika, no meg kiállás a véleményünk mellett: bele se menjünk! Szerintem nem gáz az, ha mondasz egy véleményt, még akkor sem, ha utánad lévő tíz ismétlő másképp vélekedik.
Tompos 26 – 8a
Ezzel az úttal nem úgy kezdődött a megismerkedésem, mint az a nagy könyvben meg vagyon írva. Cserébe ezen a napon ismertem meg Barcza Bónist, aki a legtöbb idei mászásomnál fogta a kötelem végét. Szőlőkő talán legrövidebb útjainak egyike, 4 nitt + stand.
Még a standakasztás is kellemetlen, hiperfókuszban kell mászni hozzá az utolsó pillanatig. Nálam ez azt jelenti, hogy (még a fekete fotelben ülve) milliószor elképzelem a megmászást, hogy fog megtörténni, úgyhogy Bónist még a bakancsom levételénél megkérem álljon mögém (a pozícióba, ahol majd biztosítani fog). A valóságban mindennek olyannak kell lennie, mint az álmokban, avagy próbálok mindent úgy kivitelezni, mint az az imagináció során megtörtént.
Farkas Tomi, Bognár Nóri és Gedeon Péter mászták meg eddig, ha jól tudom, de furcsállnám, ha Miskolc ütőere Bodrogi Zoli nem ment volna még itt fel amúgy. 5 nappal korábban kétszer is megfogom a bal kezes mikro-csipit, (ahonnan már azt gondoltam biztosan nem tudok leesni), de kétszer is kiesek a lukba nyúlásból. Perjés Gábortól kapok béta-videót (ezer hála!) a harmadik köztes akasztására, amire nekem nagyon kellemetlen volt a testpozícióm és mindig azt éreztem „eséshatáron vagyok” – amikor kihúzom a kötelet. Szerda este edzés után óvatosan kérdezem Bónist: Na mi legyen a péntekkel? – mire azt válaszolja, már át van szervezve minden, szabad a nap, majd szombaton dolgozik péntek helyett. Hmm oké akkor ellövöm az utolsó szabit, menjünk. Első éles kísérletre sikerül megmászni, összesen pedig a 13. próba 4 nap alatt.
Benson Arisona – 8a+
2009-ben láttam meg először ezt az áthajlást; én biztosítottam Pistikét, amikor megmászta. Azóta a szürkeállományom hátuljában pihent, idén pedig tavasszal és ősszel is egyaránt két nap meló lett belepakolva. A tavaszi második napon kerültem legközelebb a megmászáshoz, de azóta valahogy nem tudtam átmászni az alját – próbálva azzal nyugtatni magam (arra fogni), hogy nem voltak jók a kondik. A negyedik napon olyan dry fire-t kaptam az alján, amit máig emlegetek. Ekkor az idegszálaim is teljesen magukra hagytak, néma csöndben jöttünk le a sziklától. Megfogadtam, hogy nem fogok picsogni, ha hideg lesz legközelebb, egyszerűen a 17 fok párában nem bírom megmászni.
Szombaton este értünk a Soproni rezidenciára, ahol Bónis anyukája kérdezget minket. „Tényleg mászni mentek, de hát olyan hideg van!” Nincsenek kérdőjelek, még a relatíve korai lefekvést is sikerül magunkra erőltetni. Idén nem keltem fel egy mászónapon sem 7 órakor, nem így most. Amikor kinézek az ablakon a dér fehér látványa fogad a szemközti háztetőkön. Mialatt készítem a szokásos bajnokok reggelijét Andi újra felteszi a kérdést. „Két fokot mutat a hőmérő, biztos, hogy ki fogtok menni?” Igen ez biztos! – így a válasz. Andi: „Olyan szépen süt már a nap, lesztek napon is?” Bónissal itt összenézünk és mindegyikünk arcán egy fanyar mosoly húzódik át: “-Nem, nem mi egész nap az árnyékban fogunk mászni, ha két fok lesz, ha nyolc, mi ott leszünk az árnyék birodalmában.” Ahogy megyünk Ausztria felé egyre nagyobb tejköd fogad és a hőmérséklet sem igen akar emelkedni.
Az átmozgós próbánál érzem, hogy a friction ilyen jó még soha nem volt. Ennek az útnak is a harmadik akasztás az egyik kulcsa, biztosan ki merem jelenteni, hogy életem legnehezebb akasztása volt köteles útban, amit meg is másztam. A köztesről-köztesre átmozgós próbáknál is, általában négyből egyszer tudtam kihúzni a kötelet és akasztani, a többinél vagy elkezdtem kihúzni a kötelet és a köztesre raboltam, vagy (legtöbbször) már ki se mertem húzni. Közben azt is érzem, hogy a dolognak súlya van. Jönnek a sok sikert kívánó sms-ek és üzenetek a családomtól és barátaimtól, mászós cimboráktól, akik már ismerték a kálváriámat.
Az indulás előtt beszélgetünk Bónissal kicsit. Szóba kerül Didier Berthod és az angyalok. Vajon most felengednek-e? Üvöltök az erdőbe; „Engedjetek fel”! Nem akarok idejönni többet, ez nem a fent emlegetett szívesen jársz vissza projectelni történet. Vág, fáj, szúr, fájdalmas testpozíciók, a rizikós akasztás és rögtön utána ugrás egy három ujjas lukba, ami az RP crux.
Aztán egyszer csak fent vagyok a standban. Huh, még most is kiráz a hideg. Ordítom Bónisnak, hogy soha semmit nem másztam ennyire határon, abszolút szerencsém volt az ugrásnál, a 3 ujjas lukat olyan precízen sikerült megfogni, mint még a köztesből próbálva se. Oltári nagy mázli, de tényleg, 10-ből egyszer van ilyen. Azt gondolom ever a negyedik legnehezebb sportutamat másztam meg a Benson Arisona-val, az külön hatalmas elégtétel, hogy egy szezon alatt sikerült pontot tenni a végére. Azt hiszem ezzel az úttal valóban elmentem a falig. Talán nem is a fizikai plafont sikerült megtalálni, de számos mentális aspektusában éreztem, hogy ha nem fejlődőm meg magam, egyszerűen elengedem, nem akarok többet visszajönni ide, (élem tovább az északbalkáni rablókapitalizmusban nevelkedett középosztálybeli középkorú férfiak szürke hétköznapi életét a multinacionális vállalatok fogaskerekeinek őrlésével szemben) és folyok én is a könnyebb ellenállás irányába, mint a patakba hullott őszi falevél.
