Minden egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Bondasca völgyben lementem a patakhoz, hogy behűtsem a söröket. Akkor épp csak megérkeztünk a völgybe, természetesen, mi is, mint mindenki először, a Badilére készültünk, a többi csúcsot akkor még nem is nagyon ismertem. Felegyenesedtem és akkor pillantottam meg először a Sciora csoportot, meghatározó pillanat volt, beleégett az emlékezetembe, egy mentális pillanat kép. Ez a három torony, mint valami hatalmas, bevehetetlen vár uralja a látóhatárt, mágnesként vonzza az ember tekintetét. Karcsú, magas tornyok, éles gerincek, áthajló falak. Azonnal fellapoztam a kalauznak ezt a részét, olvasgattam az utakat és megállapítottam, hogy ez bizony embert kíván. Legalább 900 méteres utak, 7es nehézségi fok, alpin biztosítás, hosszú, bonyolult lejövetek. Végig egész túra alatt, figyeltem ezt a három csúcsot, teljesen magával ragadott a látvány, magamban a patagóniai Cerror Torre csoporthoz hasonlítgattam, persze tudom nagy a különbség, de mégis. Ez lett az én mini Patagóniám a képzeletemben, az álmaimban. Vágyakoztam ezek a falak után, hogy kipróbálhassam magam rajtuk, megküzdjek velük, megszenvedjek a sikerért. A tél folyamán rengetegszer vettem elő a kalauzt, rongyosra olvastam az oldalait, az út minden részletét tudtam fejből, bemagoltam a lemeneti utat. Éjszakákon át túrtam a netet, beszámolók és képek után kutatva. Mindig kétkedve gondoltam a klucshosszokra, és a hosszú lemenetre, vajon leszünk majd elég tökösek? Aztán a következő edzésen inkább még többet húzódzkodtam és fáradtan is erőltettem a bouldereket. Egy évet vártam rá, hogy visszatérhessek ebbe a mágikus völgybe, mely szerintem az Alpok legszebb völgye, az ezer fele futó kis patakokkal, vízesésekkel, virágos rétekkel, morénamezőkkel, boulder tömbökkel, gleccserekkel, és a persze a mindent körülölelő 1000 méteres gránit falakkal. Aztán egy év után sikerült, újra ott álltam Bondo falu határában, és minden idegszálammal akartam ezt a mászást.
A három bestia(balról jobbra): Sciora Dafor, Punta Pioda, Ago di Sciora
Kilátás a sátraktólNégyen indultunk idén, hogy elvesszünk a felhőkbe nyúló gránit tengerben: Dávid, Robi, Domi, Tomcsi. Épp csak elindultunk, amikor látom, hogy egy stoppos próbál leinteni valakit, index jobbra, erős fék, csikorogva megállunk a buszmegállóban. Felvettük Kenau-t, aki innentől egész bécsig gondoskodott a szórakoztatásunkról, hihetetlen figura volt. Kenau egy francia-kínai cikruszi artistra srác, saját elmondása szerint hiperaktív, amit tapasztaltunk is. Az Ozora fesztivál kedvéért látogatott el kis hazánkba, mutatott nekünk trükköket egy szál cigivel és mesélt az ördögről, akivel Ozorán személyesen találkozott, egy francia lány személyében. Kenau-t bécsben tettük ki az éjszaka folyamán, remélem rendben hazaért.
A hosszú éjszakai vezetéstől fáradtan, bágyadtan szálltunk ki a kocsiból egy kis mászóiskola parkolójában. Ez már az olasz oldalon van, Borgonuovo falú közelében, közvetlenül az út mellett. Lényegében az anyósülésről gond nélkül lehetne biztosítani, ideális kis hely. Az első napot nem terveztük túl keményre, sportmászás lent a völgyben, délutáni alvás, majd este fele, amikor már nincs hőség, összepakolunk és feltúrázunk a falak alá, az “alaptáborba”. A tábort a Sciora menedékháztól kb. 10 perc sétára vertük fel, nagyon idilli környezetben: füves rét, körös körül boulder tömbök, privát forrás a sátor mellett, csodás kilátás a falakra. Habár a völgyben elvileg tilos sátrazni, minket egész hét alatt senki se zaklatott, pedig nem rejtőzködtünk túlzottan.
Otthon, édes otthonAz első fent töltött éjszaka alatt kaptunk egy kis esőt, ezért a másnap kényelmesen indult. Délutánra kitisztult az idő, és a szikla is száradni látszott, ezért nekivágtunk, hogy megmásszuk a Torre Innominata-ra a Via di Mezzo nevű utat. Ez egy 270 méteres utacska VII- nehézségért, nagyrészt táblamászás, kivéve az utolsó hosszt, ahol egy lekerekített szélű repedésben kell nyomulni, hol piazolva, hol jam-elve. A mászás szépen, gördülékenyen ment, kivéve, hogy elsőre elcsesztük a beszállót, pedig egy vörös nyíl jelzi a falon, miután kiszúrtuk, már csak fel kellett topogni 30 métert egy firnes hómezőn, ami mászócipőben nem is olyan egyszerű, két éles kővel vágtam a lépéseket. Ez a kis csúszás azt eredményezte, hogy a mászást pörgetni kellett, mert fejlámpával is alul készültük magunkat, így 7 órára tűztük ki a visszafordulás határidejét. Nekünk Domival sikerült végigmászni az utat, Robiéknak egy hossz maradt ki, a sziklán nagyon jól haladtunk, majd kb. fél óra alatt leereszkedtünk a beszállóhoz és vissza a sátrakhoz.
Via di Mezzo: az esésvonaltól jobbra a táblákon, fel a csúcsig
Az út felső részén, alattunk Robi standol
Eljött a nagy nap, a megmérettetés napja, a Sciora Dafor Via Integral (900m VII-/A0) útjára indultunk. Hajnalban keltünk, kávéfőzés még a hálózsákban fekve, gyors pakolás, megpróbáltam valami kaját leerőltetni, és két csokit meg 4 centi kolbászt még eltettem napközbeni energiadrazsénak. A beszálló 1 órára volt a sátraktól, végig morénán kell haladni, csak a végén kellett egy rövid havas szakaszon átkelni, ez mondjuk nyár elején zűrösebb lehet. Mindig, ha nehezebb útra indulunk, van bennem egy belső feszültség, egyfajta vizsga drukk, de ennek általában pozitív hatásai vannak mászás közben: motivált vagyok, gyorsabban, figyelmesebben mászok. Megfigyeltem általában a kulcsrész utánig tart, utána gondolom úgy, hogy kiengedhetek, lazíthatok. Szeretem ezt az érzést, megtanultam kihasználni az előnyeit és elnyomom magamban a negatív részét, ekkor csak az útra és a mászásra koncentrálok, ezek válnak az én kis világommá.
Az út a legmélyebb ponttól jobbra indul és a felső részen végig az élen vezet
Az út a legmélyebb ponttól jobbra indul és a felső részen végig az élen vezet
Az út első harmada táblákon vezet, a standok ki vannak építve, az útban vannak nittek, de viszonylag ritkán. Az első részben korlátozott módon lehet kiegészíteni a biztosítást, bár ez inkább a rászánt idő kérdése, ha az ember magabiztosan mássza a 6os fokozatot, akkor nem lehet baj, néhol a 4es részeken szólózni kell. A fal harmadánál át kell kelni egy nagy párkányon és igazából itt kezdődnek az érdekes részek. Rögtön egy 80 méteres bevágás alatt találjuk magunkat, az alján egy kicsit szűkebb, fent pedig nagyon jól lehet piazolni a függőleges repedéseken. Pár nitt itt is el van helyezve, de végtelen mennyiségű friendet lehet elpakolni, a nagyobb fajtából. Az út egyik legérdekesebb része a bevágás feletti táblás rész. A kalauz szerint VIos nehézségű bár néhol ezzel nem értettem egyet, magabiztosan és nyugodtan kell mászni, mert igen ritkásan nittelt és ha az élen marad az ember, akkor a kitettség miatt is egyre jobban húz lefele a para-beülő. Kora délutánra elértük a kulrész alját, itt értük be az előttünk induló müncheni kötélpartit. Három csodás hossz következett, végig egy kitett élen kell mászni, több száz méteres űr mindkét oldalon.
A kulcsrész alatt
A kulcsrész alattMagán az élen pedig taposod a reibungot, csíped a a falból kiálló nagyobb kristályokat, piazolsz, egyensúlyozol, igazi tánc egy függőleges táncparketten. Az első rész VII-, után egy A0-s szakasz következik, méterenként nittelve, szabadon mászva legalább VIII+ lenne szerintem, majd a végén egy VI+os plafont kell még legyűrni. A nehéz részeket át lehet A0-ázni, de felszívtuk magunkat, és mindent szabadon másztunk, kivéve a nittlétrás részt. Az út utolsó harmada már könnyebb, de azért itt is tartogat még meglepetéseket szellős reibungok képében és az útvonalat is nehezebb megtalálni, bár minden út a csúcsra vezet. Délután 4kor értük el a kiszállót, 9 óra mászás után. Kaja, gyönyörködés, video riport, elégedettség, jó volt fent ücsörögni és csak nézni a környező vad csúcsokat, gleccsereket, a tavat az Albigna völgyben.
De itt még nincs vége a napnak, nem lehet kiengedni, mert a lemenet egy külön mászótúrának is felér. Életem egyik legbonyolultabb, legszarabb lemenete volt, de Robi megnyugtatott utólag, hogy a Tátrában gyakran ilyen. Sok helyen II/III as terepen kell lemászni, törmelékes párkányokon, törékeny terepen. Aztán jön egy kevés felmászás, lemászás és ez megy órákon át, amíg el nem éri az ember az ereszkedőstandok tetejét. Az útvonal kőbabákkal részben ki van jelölve, de nem túl sűrűn, ködben, sötétben, inkább a bivakot választanám. Az ereszkedés gyorsan ment, boldogan léptünk rá a morénára, megnyugodtunk, hogy innen azért már nagy bajunk nem lehet. A kiszállótól a sátrakig 5 óra hosszat tartott az út. Lementünk még a menedékházba inni egy sört, de a 7 eurós ár kicsapta a biztosítékot, bosszúból, úgy berugtunk egy sörtől, hogy visszafele vihogtunk mindenen, mint a tinilányok és alig találtuk meg a sátrakat, a tömbök között. Robiék is egész nap a nyomunkban voltak, csak a végén maradtak le, de ez azt eredményezte, hogy sötétedés előtt érték el az első ereszkedő pontot és sokat szívtak a standok megtalálásával.
De itt még nincs vége a napnak, nem lehet kiengedni, mert a lemenet egy külön mászótúrának is felér. Életem egyik legbonyolultabb, legszarabb lemenete volt, de Robi megnyugtatott utólag, hogy a Tátrában gyakran ilyen. Sok helyen II/III as terepen kell lemászni, törmelékes párkányokon, törékeny terepen. Aztán jön egy kevés felmászás, lemászás és ez megy órákon át, amíg el nem éri az ember az ereszkedőstandok tetejét. Az útvonal kőbabákkal részben ki van jelölve, de nem túl sűrűn, ködben, sötétben, inkább a bivakot választanám. Az ereszkedés gyorsan ment, boldogan léptünk rá a morénára, megnyugodtunk, hogy innen azért már nagy bajunk nem lehet. A kiszállótól a sátrakig 5 óra hosszat tartott az út. Lementünk még a menedékházba inni egy sört, de a 7 eurós ár kicsapta a biztosítékot, bosszúból, úgy berugtunk egy sörtől, hogy visszafele vihogtunk mindenen, mint a tinilányok és alig találtuk meg a sátrakat, a tömbök között. Robiék is egész nap a nyomunkban voltak, csak a végén maradtak le, de ez azt eredményezte, hogy sötétedés előtt érték el az első ereszkedő pontot és sokat szívtak a standok megtalálásával.
Folyt. köv.
