Mint, ahogy kitértem rá a partnercsekk fontosságáról írt bejegyzésben a márciusi Kotecnik trip életem legjobb és legrosszabb tripje volt egy hétvégébe csomagolva. Mivel a dolog rossz oldaláról már írtam, jöjjön egy kis jó is! Megmásztam a Tamavcek 8b sportutat, mindenképpen “a legnehezebb külföldi sportutam”, talán “legnehezebb sportutam ever” és “a leghosszabb külföldi project” címet is elvitte. Több, mint 9 éve tapogattam meg először a fogásait, valahol 15-20nap között volt a belerakott munka. Azt hiszem standlánc megakasztáskor sem kiabáltam még ennyit, Bónis szerint az örömködés hosszabb volt, mint maga a mászás.
Kétszer is sikerült leesni a crux-mozdulat után, egyszer 2019-ben amikor konkrétan a megmentő peremre nyúlásból borítottam, másodszor pedig március 15-én pénteken, két nappal a megmászás előtt. Számos mászótrip volt, amikor kiutaztam 400km-t, az éles próbán kb. 35sec után leestem a kulcsmozdulatból, ezt még eljátszottam háromszor és jöhettem haza. Semmi mást nem másztam ezeken a hétvégéken, minden puskapor a projectre volt bekészítve. Amikor a kollégáim megkérdezték milyen volt a hétvége így elméláztam, hogy amúgy most mit is kellene mondani? „Kevesebb mint 5percet másztam ha összeadom azokat a 35másodperceket és utaztam 800km-et az elmúlt 52 órában, de nagyon boldog vagyok, mert találtam egy apró segítő kulcslépést mielőtt a lábátdobást megcsinálom.” Igazából úgy sem értenék.
Szerintem izgi dolgokat rejt majd ez itt lejjebb, úgyhogy most nem szeretnék erről a megmászásról regényeket írni. 🙂 Általánosságban szeretnék majd megfogalmazni egy olyan posztot, hogy milyen fél éves edzésmunkát tettem bele a megmászás előtt, hogyan tudod magad motiválni a gyengébb napokon, egyáltalán ha van egy kinézett sziklás út, milyen edzéstervet és formaidőzítést igényel majd. Sokszor érzem azt (ha nem szponzorált mászó vagy aki a szektorban él, hanem városi talicska, mint én magam is) a megmászás nem kint a sziklán dől el, hanem az edzőteremben vagy a Fingerboard alatt. „Azt mászod meg amit megérdemelsz, azt amiért megdolgoztál.”1
Úgy gondoltam, hogy amit meg szeretnék most osztani az a KakaósCica csoport.
Károly Bálint barátom 2023-ban rám írt az alapításkor, van-e kedvem belépni. Bálint mászós baráti társaságát foglalja össze, nehézségi fokozat terén teljesen eltérő embereket tartalmaz a kis gittegylet, úgyhogy kíváncsian vártam milyen lesz beintegrálódni a csapatba és vajon a magaménak tudom-e érezni majd. A tavalyi év egyik legkellemesebb csalódása volt. Egytől egyig csupaszív mászókat ismerhettem meg itt, szerény, alázatos hölgyek és urak személyében, akikben van egy közös tulajdonság; a sziklamászás iránti szeretet. A ma már több mint 20 főt számláló csapatból többen is komoly limit-átlépéseken vagy a legnehezebb sziklás útjuk megmászásán estek át, ezért úgy gondoltam jó lenne megszólítani többeket, ki hogy él meg egy ilyen limit-átlépést, ön-megfejlődést. Lássuk hát! 🙂
Silva Vivi; az első 7b megmászása!
Vivi: Úgy számítom, hogy ténylegesen 2017. második felében kezdtem a mászást, pedig valójában sokszoros újrakezdő vagyok. Az első évben hamar jöttek a 6c nehézségű utak boulderben és sportútban is, igazából nem is érdekelt. Aztán gyorsan magamra vettem az eséstől való félelmet, a kényelmet, az “én hidegben nem mászom” és egyéb lazaságokat, ezért mire rendesen felszívtam magamban a versenyszellemet, addigra azt tapasztaltam, hogy 4-5 éve mászom, jó esetben is stagnáló szinten, és hát ugye a nehéz utak nem rendelésre jönnek. (najó, bruttó egy évet jóváírok magamnak, különböző sérülések miatt) Mivel igény az eredményre az volt, eredmény viszont kevésbé, ezért majd 2 évig űztem a magam sem tudom milyen szintet, de egy cél eléréséhez kicsit komplexebb volt a recept.
Najó, akkor végy egy jó adag erősítést és edzést, végy egy kávéskanálnyi motiváló társaságot, ha van készleten, akkor lehetőleg közel azonos igényekkel, végy egy marék egészséges testet, és végül ezeket mind gyúrd össze és terítsd ki egy nagy tepsi egészséges mentálba, és a tetejét szórd meg némi belülről jövő motivációval. Ha nem sikerül, akkor pedig borítsd bele a türelem kukájába, és próbáld újra. Oké, akkor ad1) rendszeres Zupi edzés megvan, kraft a helyén. Ad2) Társaság: egy idő után észrevettem hogy ez a károlybálint fiú milyen motivált, ezért behízelegtem magam a társaságába, így a motivált társaság sokszorosan is pipa. Ad3) egészséges test jónak tűnik, ad4) és ad5) mentál és egészséges motiváció? na ez nem egy két mondatos sztori, de mondjuk azt, hogy ki merem pipálni.
Az út: Amúgy boulderben hamarabb jött az eredmény, 2022-ben megmásztam az Atomblitzet Silvrettában, amihez szerintem a campus meg a súlymellényes edzés volt az egyenes út.
Sportútban idén márciusban másztam meg a Velikonocna nevű, 7b nehézségű utat Kotecniken, az elsőt ebben a fokozatban. Vagy egy éve úgy sétáltam el mellette, hogy egy percet hümmögtem alatta és továbbálltam, hiszen ez egy hétbé, hagyjuk már. Azért szúrta a csőrömet sokáig, mert a bemelegítő stand-barátját 6c-ért másodikra stabilan másztam, ezért gondoltam ha ez stíló, akkor ebben kell felfele nyomulni. “Ezt akarod mászni? Hát ez g**i ronda út” hangzott többektől. A mászópartnerem szintén erre az álláspontra jutott, amit még a 8a.nu kommentje is bájosan tükröz. Én valójában ezalatt titkon élveztem, stílusom volt. – Ebből csak annyi a konklúzió, hogy ne tőlem kérdezzétek meg egy út szépségét – Az út: a szumma 10 méteres függőleges falon az első 8 méter indefintiv kis amorf peremekből áll, nekem végig figyelős volt. Lényegében a 3 napból összesen kb másfél nap kellett hozzá, kitaláltam a saját bétámat, már “csak” meg kellett mászni.
Ebben az útban a legnagyobb kihívást éppen az jelentette, hogy sikerüljön a saját tempómnak megfelelően befelé fókuszálnom, a külső ingereket pedig lerázni magamról. Pszichében végül az “á csak kiszerelem, ott rohadjon meg, nem érdekel” önbecsapás stratégiáját választottam, ami be is vált. Igazi team ascent-nek könyvelem el, irtó jól esett, hogy az egész csapat felkerekedett velem együtt és volt, aki a kötelet hozta, volt, aki bizosítani jött, volt, aki a pünnyesztőért volt felelős, volt, aki a gumicukor ellátmányt kezelte, volt, aki videózott, és volt Izer, aki sietett, hogy elcsípje a stand akasztásomat. Baromi jól esett ez a support, és biztos vagyok benne, hogy ez nagyban hozzájárult a sikeremhez. Arról nem is beszélve, hogy ez a hullám olyan sending train-t indított el aznap, hogy mindenki megmászta végül a projekteket.
Az első 7a utam nem volt ilyen meghatározó, nem is emlékszem rá, mert azok igazából csak elkezdtek idővel becsorogni. De az első 7b-t, na azt megjegyzem.
Lényegében, az első 7b sportutamhoz az vezetett, hogy egyszerűen csak elkezdtem magamra koncentrálni és élvezni a sportot, megtalálni hozzá a megfelelő társaságot, nem elkummantani a húzódzkodást (de, el szoktam), ami jó mentált és motivációt hozott. Ja meg nálam speicalitás, hogy ha egy picikét is hajlandó vagyok megerőltetni magamat, akkor egy jó másfél fokozattal nehezebbet tudok mászni, de ez szerintem egyéni szocproblemo.
Na nem egy extra a sztori, másszatok a magatok örömére, és jönnek majd a sikerek!
Márton András megjegyzései Vivi projecteléséről a biztosító szemszögéből:
A Vivirol meg, hogy gecijó maszó sokkal több van benne mint ez a 7b, de ez a 7b ez rákos. Geciszar volt rajonni a bétára, a Vivi is félrevitt meg a Laci is. Nemtom miket húzott le a Vivi amúgy azokat normalis ember nem fogja meg; lepni is csak ha új cipő van rajtam. Jó volt látni, ahogy projectel kb. mintha minden mozdulatába benne lenne a vektorirány vagy hogy mondjam.. érted: céltudatos! Ha sziklán van dolgozik, pörög az órabér, ha lenn akkor restel. Kicsit el is basztam neki, mert én meg vérszemet kaptam és spameltem a beszálló bouldert így szerintem nem én voltam neki az ideal partner. 
De tényleg szerintem nincs sokmindent elmondani a Vivi projecteléséről. Szép textbook folyamat. Sajna a megmászásán nem voltam ott, de már előző kb. 3 try is nagyon ott volt. Az út végére is egybe kell maradni, tenyleg nem egy free 7b. Kicsi peremes, kényelmetlen amorf fogások. Nagy respect, hogy ezt így lerobbantotta a kis saddam…
Barcza Bónis: “Nem gondoltam volna, hogy ezen a tripen fogom megmászni az első 7b nehézségű utamat.”
Mászó pályafutásom elején nagyon rá voltam pörögve a számokra, azt gondoltam, ha nem mászok a határomon, mind fizikailag, mind mentálisan akkor nincs is értelme annak, amit csinálok. Ez a hozzáállás egy darabig működött, habár rengeteget rettegtem a falon, és csak minden ötödik mászónapon éreztem sikeresnek magam, eleinte még vitt a lendület.
Ahogy teltek az évek, és gyűltek a méterek, úgy kezdett egyre inkább stresszé válni az állandó teljesítmény kényszer, amit magamra pakoltam. Ez természetesen nem volt tudatos, egyszerűen a maximalizmus mely egész életemet meghatározta, az terelt ebbe az irányba.
Aztán jött az első ujjsérülés, majd nem sokkal utána a második. Ezek szerencsére nem voltak nagyok, de éppen ezért nem is igen tanultam belőlük. Majd egy ugrás közben ki- és visszaugrott a vállam (de azért még le Kellett toppolni életem első pirosát a Gravityben), de három hónapig ez volt az utolsó mászásom.
Annyit bár megtanultam az esetből, hogy szükséges az erős vázizomzat, és ehhez a megfelelő kiegészítő edzés, a mindsetet még továbbra sem sikerült adaptálni. Ehhez kellet még egy nagyobb ujjsérülés és záróakkord gyanánt egy kezdődő gerincsérv ahhoz, hogy megértsem; nem lehet megerőszakolni a testet a teljesítmény oltárán. Jobb később, mint soha! Ezt követően megváltozott a hozzáállásom, rájöttem, hogy nem kell minden edzésen egyéni csúcsot mászni, húzni, lógni, nyomni.
Azóta elkezdtem élvezni a társasági aspektusait hőn szeretett sportunknak. Mennyire jó másokkal együtt betát kitalálni, megfelelő biztosítással kivenni a részünket egymás megmászásaiból, vagy csak felkiabálni a másikat a crux mozdulatokban. Természetesen ehhez az is kellett, hogy megtaláljam a pesti közösségben a helyemet, először a sziklamászásban, majd az edzésben. Bálint Katica csoportos foglalkozásai számomra mindig felejthetetlen élményt jelentenek, és a motiváló közösség egyértelműen hozzájárul az edzésmunka minőségéhez és segít a mentális gátak leküzdésében.
A sok érzelem a kotecniki tripen kulminálódott, ahova elsősorban a társaságért, Albina főztjéért és egy kis napsütésért mentem. A mászás és a mozgás csak hab a tortán. Persze evés közben jön meg az étvágy, szóval bele is kostoltam a Brid Klina nevű útba, és onnantól nem volt megállás. Már az első próbáknál egyértelművé vált, hogy számomra két fogás és egy nagy nyúlás jelenti a kulcsot a második akasztás után és ha ezeket megtartom, onnantól “csak” nem szabad elengedni.
A megmászásra egészen az utolsó napig kellett várnom. Az ebéd előtti próbákban nem termett sok babér, szóval úgy döntöttem tartok egy hosszabb pihenőt. Vivi épp biztosító embert keresett egy kiszerelős próbára, szóval felkaptam a grigrimet, bevettem a kötél másik végét, és support módba kapcsoltam. Egy hatalmas és hősies mászással nagy szurkolások közepette fel is ment a projóján.
Ahogy eresztettem éreztem, hogy engem is elkap a lendület. Most, vagy soha! Beköt, első akasztás berak, két nagy mozdulat, második akasztás, bal láb fel, jobb kitámaszt, bal kéz a távoli alsós csipi (hüvelykujj szorít!) bal láb magasra, jobb lépőre, jobb kéz mélyen a reibungon lévő bütyökre, majd mindent bele a nagy nyúlásra. Hihetetlen módon fent maradtam azon a mozdulaton, ami előtte sose sikerült. Ilyen sikeres tripem talán sosem volt, de ezek szerint néha elég, ha félre tesszük az elvárásainkat, és megtörténik a “csoda”. Haza felé meg még finomabb volt a hétvége záró gyros és fagyi, valamint a lenyújtás.
Károly Bálint: Adósságtörlesztés vol. sok – Kotecnik, Zlata Streha, 7b
Először is köszönöm Bálint a lehetőséget, hogy írhatok erről a megmászásról.
A projektet tavaly az ápr. 29-i tripen Mezővel találtuk ki, hogy mivel ez az általunk leggyakrabban látogatott külföldi mászóhely, jó lenne már kinézni valami hosszabb távú szép 7b projót itt, mivel ide általában többször is jövünk egy évben, – hátha előbb utóbb beakad valami. Úgy voltunk vele, hogy ez a legtöbbet mászott 7b a mászóhelyen, mindig láttunk itt mászni embereket, a 8a.nu vélemények alapján fokozat valid, jó értékelésű, jól néz ki, mi pedig célzottan nagy áthajlást kerestünk, mivel áthajlásmászásból ebben a fokozatban itthon vajmi kevés van – jó lesz ezen edzeni, gondoltuk.
Ekkor még nem sejtettem, hogy a hosszabb távú az tényleg elég hosszútávút jelent. Onnan indulva, hogy első nap még izoláltan sem sikerült a kulcsmozdulatokat abszolválni, a megmászásig vezető út 4 tripből állt, kicsit kevesebb mint egy év, 7 fókuszált mászónap és összesen 18 próba kellett a stand akasztásáig.
Legnagyobb nehézség a folyamat során talán az volt, hogy időről időre fel tudjam dolgozni azt, hogy még mindig nem fejlődtem eleget ahhoz, hogy meg tudjam mászni, és hogy a saját mászó önértékelésem ne attól tegyem függővé, hogy mellettem hány erősebb mászó abszolválta az utat könnyűszerrel. Tanulság: maxerő minden mennyiségben! De tényleg. Vannak mozdulatok, amiket nem lehet a végtelenségig kibétázni. Le kell húzni azt a perkót és be kell tartani a következőt, nincs más opció, és erre rá kell edzeni. Egyébként volt ennek a folyamatnak egy varázsa. Minden utazás előtt karácsonyi lázban égő kisgyermeki izgatottsággal töprengtem a következő kérdéseken: vajon megint leméri majd az arcom? Vagy eleget erősödtem az előző trip óta, hogy most beakadjon a kunszt?
Mártonffy Gerinek pedig triplán hatalmas köszönet, nélküle tényleg nem realizálódhatott volna ez a megmászás, mivel a trip utolsó napján, drámai hangulatban (aggódva, hogy megint elmarad a megmászás), már csak ő volt hajlandó felvergődni velem ebbe a távoli szektorba, másrészt hála a végtelen türelemért, amivel biztosított a súlyos rage-eim közepette, harmadrészt pedig a megmászást jelentő térdletekerős bétáért, ami nélkül szinte biztosan nem akadt volna meg az az ominózus balos perkó.
Így esett, hogy ez lett ezidáig a legnehezebb, egyben legtöbbet projektelt külföldi megmászásom. Örültem a happy end-nek, de főleg annak, hogy csuszi letudva, végre szabad vagyok, és legközelebb már megengedhetem magamnak, hogy kicsit az élménymászás oltárán is áldozhassak ezeken a csodálatos sziklákon.
Kozma Bálint: Szárnypróbálgatás az első 8a-mban
Kíváncsinak lenni épp annyira természetes, mint a reggeli nyújtózkodás egy pihentető éjszakát követően. Kíváncsiságtól vezérelve jutunk el új helyekre, születnek korszakalkotó találmányok, értjük meg világunk működését. Kíváncsiság útján talaljuk magunkat abban a szituációban, ha Stefano Ghisolfi egy friss videóját követően becsukjuk a szemünket, felidézzük a dolomit tapintását, megfeszítjük izmainkat – talán még veszünk egy mely levegőt is -, és az olasz srác mozdulatait ismételjük a szigorú kotta alapján … a kanapén, cserebogárként a hátunkon pörögve – kíváncsiak vagyunk, milyen 9 fölött mozogni.
2020 óta mászom – inkább nagyobb megszakításokkal – az itthoni kőzeteken, a mászóidőm jelentős részét főként épített boulderproblémákon töltöm. A köteles mászás inkább közösségi eseményként van jelen életemben: ilyenkor az összeverődött baráti társulattal autókba ülünk és több napra menekülünk a nem is olyan messzi Kotecnikbe, Albina vendégszeretetét élvezni (sajtos puffancs).
“Idén februárban is így történt, de az attitűd, amivel az autóba ültem, mégis kicsit más, mint korábban: pár hét telt el azóta, hogy a Gyíkarcot (7B+) abszolváltam (első bulderem a fokozatban és első itthoni sziklán megmászott projekt): a magasra helyezett, bal sarkazásig relatív gyorsan összerázódtam a sziklával, majd három szessönnyi mikrobétázás után meglett a felnyúlás, végül a top. Tisztán emlékszem rá, hogy a topfogásban elhangzott “JESSSZ!!”-t gyorsan váltotta fel a “Vajon mi lesz a következő projekt?” gondolata, míg a pedre ugrás alatt a pólómba kapott a még hűvös, de már tavaszillatú szellő. Később Bálinttal, a szendről, a frissen szerzett élményekről beszélgettünk – milyen egy új fokozatba belekukkantani, vannak-e tanulságok, oszt’ hogyan tovább? – Amúgy miért nem próbálsz rá valami nehezebbre, gondoltál-e 8a kötelesre? – kérdezte…”
– Úúúú!! – kiáltott fel egyik útitársunk az autóban izgatottan a “Hogy kerültünk négyen egy gépjárműbe és miért tartunk oda, ahova…” fejezet rám eső bekezdésének végén.
Így esett, hogy bár különösebb elvárások nélkül, de a másnapra gondolva izgatottan hajtottam fejem nyugovóra a kemping fenyőillatú padlásterében.
Reggel a gyengéden melengető kemence körül álmos szemeink a frissen ropogó, nyomdaillatú 2024-es kalauz lapjait nyaldosták. A puffancsokat sajt, sonka, néhol tojásrántotta mellett bétákkal töltötték meg a srácok és lányok. Ekkor verődött össze egy kisebb, de egységesen motivált brigád, akik a Brid Klina elejtéséről kollektív jó hangulatban fantáziáltak. Számomra a Brid Klina egy 2023-ról bent maradt út, amit szó szerint az őszi eső mosott ki a mászó naplóm vonatkozó kiadásából, melyet végül a tőle pár lépéssel feljebb kifeszített, gyenge áthajlás klasszikusa, a Hanta Yo váltott fel.
Mint a derék aszfaltozó munkáslegények: egy időben 3-4 kobak állta körül az aktuális biztosítót és szurkoltak az egymagában kemény munkát végző társunknak. Ebéd környékén járt az óra mutatója, a hátam mögött több lagymatag próba, de valahogy a béta nem akart összeállni – fejben máshol jártam, így motivációs sétára kerekedtem, ami a Hanta Yo szomszédságában ért véget: Bálint a Tamavcheket (8b), tőle balra leágazó Nebo nad Berlinom (8a)-t pedig Laczkó projektelte.
– Na ez az egyik út fater, amit reggel ajánlottam neked! Megnézed?! – kiáltott rám Bálint a biztosító szemüvege alól kisandítva. A következő percben már melegítettem a mellső végeim a közösbe dobott hangboardon, hajam alatt a gondolatok ezalatt életre szoló csatározást folytattak: váltakozva a pozitív világszemlélet és a totális önostorozás, hogy mire készülök, hisz a szomszédban kispadra küldött Hanta Yo az eddigi legnehezebb fokozatú köteles megmászásom. Megy ez nekem?
Mély levegő…
Bekucorodtam a törésbe egy embernyi sziklapikkely árnyékába, ahonnan a Berlinom indul. Itt Bálint még adott egy bétát az útra, hogy szokott nekimenni a Tamavcheknek, mik a beszálló fogások.
Mély levegő…
– Jó lesz fater, menni fog az! – Szűrődött át a motiváció diverz gondolathálóm szűkre húzott résein. Lehunytam a szemem.
Mély levegő…
Izmaim megfeszültek, testem tömegközéppontja megmozdult, fenekem elemelkedett a kemény ülőkéről, bal karommal pedig már a második fogásból indítom a súlypont-áthelyezést.
Kifúj…
Ekkor törte rám a valóságtól gondosan elreteszelt erőd bejáróját egy határozott szívdobbanás: ezúttal nem a kanapén, cserebogárként a hátamon pörögve járok násztáncot. Orromat a keserű zia csavarja, ujjvégeimen testem melegét a hideg szikla aprólékosan cseni el, egy 8a-ban növekszik helyzeti energiám centiről-centire.
A második akasztás után jártam, mikor a kőzet az utolsó csepp feszületet is meglágyította az alkaromban, ujjbegyeim nyomása elengedett, a rendszerben felhalmozott potenciális energia felszabadult és súrlódás útján hőenergiává lett. Druszám a kötél másik végén ez alatt kissé a levegőbe emelkedett: – nem volt ez rossz próba, fater! – jegyezte meg elismeréssel ereszkedés közben.
Az ujjaim végét vettem egyből szemügyre, hogy felmérjem a károkat, majd a tenyerem és egy pillantást vetettem az út hátralevő szekciójára: – mennyi van még? – dobtam le a kérdést.
– Két akasztás és a stand. Mi legyen?!
– Mozgok még egy kicsit benne – ha már eddig felkönyörgött magához a hegy szelleme látogatóba.
A tábla második felét eztán fogásonként tanulmányoztam át: mi léphető, mi fogható, mi nem, hogy lehet azzá varázsolni? A petrográfiai kutatómunka kis híján 40 perce tartott, mikor néhány pozíciónyerés érdekében elkövetetett köztesráncigálással megkurtítva ugyan, de a tábla tetején, a standban leltem magam. Persze ez még nem ér fel egy elégségessel, nem hogy disszertációval. Aznap még egy alkalommal próbáltam rá az út második felére, szerettem volna az egyes mozdulatokat külön-külön letudni, de a nap és az energiaszint is alacsonyan szántott valahol a környező lombkoronák alatt, a kemence lángjai pedig szálkás fahasábokat vacsoráztak már. Szerencsénkre nagyobb energiatartalmú étellel tölthettük fel megfáradt testünk raktárait.
A másnapi mászás izgalmaktól nem mentes okokból, de elmaradt.
Harmadnap, kissé remegő kezekkel kötöttem beülőm összegzőjének szomszédságot és kezdődött meg a beszállós rutin: pehelykabátom melegéből kaptam elő kettő jól felfűtött Instinctet. Biztosítómtól elesett alapossággal festettem fehérre sarkam abban bízva, hogy buggyosra tágult gumiruhájában kevésbé fog fészkelődni. Visszakerült a beülőre a ziazsák, a pehely mint egy cukormókus terült szét a levegőben es csavarodott rá a méterekre arrébb elhelyezett hátizsákokra.
- Csomód? Jó.
- Kötelem?
- Az is!
- Akkor útnak indulok.
- Jól van fater, hajrá!
Nem volt hiábavaló a tanulmány két nappal korábban, ezúttal a lendületnek a harmadik akasztást követő peremkompozíció vetett véget. A szívem zakatolt, olyan izgatott voltam, hisz az aznapi célom – jussak el a harmadik köztesig megszakítás nélkül – már teljesült is, így lehetőséget kaptam arra, hogy a kunszt fogáskészletéhez táncot koreografáljak saját mozgáskészletemből a nap hátralevő részében. Az út második harmadának mozdulatait végül délutánra sikerült összelinkelni, azonban egy teljes próbának a fogytán lévő erő, az idő múlása és egy csaknem felnyílt ujjbegy vetett véget.
Megmászott út nélkül engedett le Bálint a szikla tövébe, ennek ellenére nem voltam elégedetlen: a fejemben fészkelő vezérhangyának köszönhetően átmozogtam egy addig 500 mérföld távolinak tűnő grédet, engedve a kérdőjelek mámoros csalogatásának az élményeken túl eddigi sportéletem talán legmotiváltabb felkészülő időszakát indította meg.
A hétvége tanulsága számomra, hogy hinni kell magunkban, a sikerben, mégha nem is koronázza szend a próbák verejtékes munkáját, a tapasztalás útján gazdagabban térünk majd haza. Később pedig vissza még 500 mérföldért.
……………………………………………………
Jegyzetek:1 : Bubb F.