Szeretnék pár gondolatot megosztani erről a videóról.
A kicsocsizott, instapozitív életünkbe nagyon ritkán engedünk teret olyan dolgoknak, melyek nem a szépségről, menőségről, egzisztenciáról, egyszóval nem valami általunk „felsőbb jónak” titulált dologról szólnak. De ez több, mint társadalmi probléma. Mintha a megérintődés, elérzékenyülés a gyengeség jelei lennének, ezért aztán nem is igazán hagyjuk, hogy a bástyánk falain átjusson bármiféle inger, ami esetleg együttérzést, empátiát vagy akárcsak szimpátiát válthatna ki belőlünk. És talán itt most nem hoznék be nemek szerinti különbségeket, mert úgy érzem a maga szintjén mindenkinek van mit kapargatni ezen a dombon.
Engem mélyen megérintett Eric Karlsson videója és erről pár gondolatot szeretnék itt hagyni. Valószínűleg személy szerint is érintettnek érzem magam a történetben, ugyanis nagyon hasonlón mentem keresztül, mint Eric, és leveleztem is vele erről még 2022-ben. Pontosan emlékszem milyen egyik napról a másikra elveszíteni képességeket, melyeket előtte alapértelmezettnek hittél. Hogy milyen, ha úgy érzed cserben hagyott a hardver. Milyen járókerettel újra járni tanulni, vagy mankózni hónapokon keresztül. Emlékszem milyen érzés, ha nem hallasz, vagy ha inszomniában szenvedsz. Amikor az egyensúlyod nem jó és egy tíz centis padka számodra egy leküzdhetetlen akadály, beleérezve akár az idősebb generáció életébe és napi nehézségeikbe, ha valami nem akadálymentesített. De emlékszem a saját 15000 lépésemre is és a saját megküzdési stratégiámra. Vagy arra, hogy változnak meg a gondolataid az életedről és a körülötted lévő világról. Amikor beteg voltam sokan kerestek meg és hirtelen kiderült, hogy az ismerősi rétegemből, mennyire sokan küzdenek bizonyos krónikus betegségekkel, mentális nehézségekkel, olyan zavarokkal, amelyek messze túlmutatnak a „nem biztonságos kötődési mintázatokon”.
A dokumentumfilm minőségű kisfilm egy személyes utazást és fejlődést dokumentál a készítő Eric Karlsson szemszögéből, a kialakult betegsége és az azt követő időszakok történéseiről. A cím „I’m Finally Done” (Végre kész vagyok) egy ambivalenciával teli fricska is egyben. Akinek krónikus betegsége van tudja, hogy nincs olyan, hogy „kész vagyok”, olyan van hogy „úton vagyok”. Persze gondolhatunk rá úgy is, hogy sikerült visszatalálnia a sportba, vagy sikerült lefogynia, vagy sikerült egy nyugodt lelkiállapotra jutnia a nehézségeivel szembeni küzdelemben, de én mégis inkább az elfogadást érzem ki ezekből a szavakból. Hogy az élet folyton alakul, folyton átalakul és alakít minket is.
A videó nem egy best-of mászóklip, hanem inkább egy dokumentarista hangulatú összeállítás, ami megmutatja a hosszútávú elköteleződés nehézségeit és szépségeit – nemcsak a siker pillanatát, hanem az oda vezető utat is.
Mindezt hogy – miket lehet ebből tanulni?
TÜRELEM: A videó megmutatja, hogy a valódi változás nem egyik napról a másikra történik! Gyakran akár évekig nem látunk nagy áttörést – mégis napról napra épülünk. Türelem nélkül nincs mély fejlődés. A türelem nem passzivitás, hanem kitartó jelenlét!
KITARTÁS: A kitartás többet ér, mint a tehetség. Eric nem szupertehetségként mutatja be magát, hanem valakiként, aki újra és újra nekifut, elesik, visszamegy és újra próbálja. Mégha a kontextus más is, a rendszeresen projectelő mászók jól ismerik ezt a folyamatot. A legtöbb nagy eredményt nem a képesség, hanem az elszántság hozza el!
LÉPCSŐFOKOK: A kudarc nem kudarc, csak része az útnak. A videó tele van elrontott kísérletekkel, leesésekkel, frusztrációval és újratervezéssel – mégis mindegyik egy lépés volt a siker felé vezető úton. A kudarc nem a vég, hanem az út természetes ritmusa, amin járunk. Ha nem esünk el párszor, nem tanulunk és itt jutunk el a doku mélyebb mondanivalóihoz:
A CÉL NEM A VÉGEREDMÉNY, HANEM AZ, AKIVÉ KÖZBEN VÁLUNK:
A videó végére nem csak egy mászó lesz „készen”, hanem egy érettebb, tudatosabb ember, aki érti, miért fontos neki, amit csinál. A tanulság itt az: az igazi jutalom mi magunk vagyunk – a fejlődésben formálódó identitás.
A videó végére a kétkedés is feloldódik: utolsó perceiben lévő üzenet – Önmagunk meghaladása az egyik legmélyebb emberi elégedettség.
MINDEGY A SEBESSÉG, HA AZ IRÁNY JÓ:
Öt év hosszú idő, de amikor van egy célunk az idő nem ellenség, hanem társ. Valami, amiben csiszolódunk, amibe beleállunk, ami mentén növekszünk. És végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni (és megbecsülni) azokat, akik körbevesznek minket. Az ember társas lény. Egyedül is erősek vagyunk, de együtt messzebb jutunk. Ezt nagyon fontos szerintem kiemelni, hogy egy barát puszta jelenléte mennyit számíthat, bármi féle tanács vagy okoskodás nélkül is.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
(József Attila: Thomas Mann üdvözlése)