Már akkor gondoltam, hogy megérné egy keveset írni erről amikor az Ujjerő szertárból kikölcsönöztem a via ferrata szettet. A Zupi edzés épp ment a 60fokos áthajlásban amikor mondtam, hogy ferratazni megyek – több fej fordult felém, ismeretlenek is – valaki kezéből ekkor a földre hullt a ziazsák.
Zupi száján látom a mosoly és a megvetés közötti átmenetet. Hetekkel később is hallom, ahogy a teremben valaki kérdezi: tényleg ferrátázni voltál?
Ekkor már sírva röhögtem ettől a sztoritól, hogy ez a via ferrata szó milyen vékony jégen táncol kis hazánkban. Mintha olyan lenne mint ‘Tudjukki.’ Pedig a Vasalt Utak sem egy szitokszó és kövezzetek meg, de a hazai ‘pályák’ is szerintem jól sikerültek a lehetőségekhez mérten. Kis szikla, kis mászás de a semminél határozottan jobb. Nem sok száz méter, de megkapod a feelinget.
Barátnőmmel a Mondsee-nél töltöttük a május utolsó hétvégéjét, mindketten kezdőnek számítunk ezekkel a vasalt utakkal, úgyhogy két közepesen nehéz (C) utat választottam ki. Az egyik egy hegyre való felmászást, a másik egy szurdok kalandot foglalt magában.
A via ferrata hamisíthatatlan előnye szerintem a nagyfalas mászással szemben, hogy nem kell 3 számmal kisebb cipőben lenned, nem kell a kötéllel szenvedni, igazából gyorsan haladsz és a hegy legcsodálatosabb ajándékát megkapod: a kilátást. A pazar kilátást ami ily könnyen elérhető, egy relatíve kényelmes-kalandos energia befektetés árán. De beszéljenek a képek!
