Month: February 2024

Egy Anna nevű lánytól a mai napon megkaptam, hogy vigyázzak a tej ivással. Egy tucat híres filmben a pszichopaták tejet isznak este. Én azt hiszem az elmúlt évtizedben nem ittam tejet. Soha. Se kávéba, müzlihez, már régóta max növényit tolok. Viszont valamiért az egyik este (namármost vagy amikor felkapcsolva hagytam a fűtést és a galérián csöpögő homlokkal keltem, vagy akkor amikor Felhőke a kiscicánk nekiállt dagasztani a hajamon) jól esett kisétálni a konyhába. A hűtő felé vettem az irányt. Néhány pillanatig morfondíroztam előtte. Vajon mit fogok ott találni? Elmúltak már sajnos azok az évek amikor büntetlenül beleehettem lakótársam ételmaradékába, kibonthattam az utolsó túrórudit vagy eltüntettem egy pudingot ami nem volt az enyém. (Pedig milyen jó viták voltak utána. Esküszöm ez fejlesztette ki az asszertív kommunikációt és a képességet a bocsánatkérésre. Amúgy is két túrórudi fanatikus ember egy albérletben nagyon veszélyes!) Kifejlődött bennem valami a lépem és a májam között… a lelkiismeret. Akkor mégis mi a bánatot egyek? -konstatálom keserűen magamban. A zöldség rengeteg ami az én polcomon van – nem dívik egy éjszakai megnyugtató kis falatozáshoz, mielőtt visszarévednénk az álmok birodalmába. Azért kinyitom a hűtő ajtaját. Nyikorog, kerregni kezd. A szemem a saját polcomtól indul és akárcsak egy műhold az eget átszelve nagy utat jár be a szekrénysor fenekéig. Nah az ott már túl sok lenne…, ihh az után meg kellene újra fogat mosni…, nade amaz nah ott meg az emlegetett lelkiismeret megint. Már csuknám be csalódottan amikor az ajtóban megrezdül valami. A szám széle mosolyra billen. Mizo tejecske. Kihívó pirosan virít rajta, hogy 2,8%. A hétszázát pont ahogy szerettem! Egy évtizede nem ittam tejet, ha csak egy fél pohárnyit lopok azt biza senki nem veszi észre! Amikor a tejes dobozhoz érek, hátrapillantok lakótársam szobaajtaja felé, nem kap-e rajta valaki a csínytevésen. Lábujjhegyen lopódzkodok levenni egy poharat. A háromnegyedéig töltöm. Az ízes, selymes, fehér lé nyugtatóan csorog le torkomon, s máris a múlté az a zsémbes valaki, aki az imént még a szauna melegében ébredt fel. Amikor sétálok vissza az ágyamba magam sem tudom eldönteni a lopás édes mámora vagy tényleg a tej régi időket idéző kéjes íze az ami ilyen jókedvre derített. Mindenesetre másnap vettem egy dobozzal. Ennek talán egy hónapja lehet, azóta is csak éjszakánként járok ki néha szürcsölni egy két kortyot. De nem jó szokás ez tudom én.

A Psycho nevű utat a Ravadits Kornél nyitotta 1991-ben, pont amikor én megszülettem. Kalamár Ábeltől hallottam, hogy egy nap alatt mászta meg tavaly, ekkor kaptam vérszemet én is. Van hát mit mászni Strázsa-hegyen. Itt egyébként egy szó erejéig érdemes megemlíteni, hogy szerintem a legpatikább mászókallert hozta össze a Traverz egyesület. A nittelés is kulturáltra sikeredett, de a mászó topó mely az utak kecses vonalvezetéseit tartalmazza, már-már meghökkentő. Árnyékolások, közel fotórealisztikus szinten és még egy lecsapott szúnyogot is elbírt a papír. Az utaknál pár szó, esetleg történet az első megmászókkal feltüntetve.

A tavalyi szezon nem kedvezett az időjárással. Szinte minden hétvégén ömlött az eső amikor mentem volna ki és a projectek sokasága bent maradt. Matyival melegítünk, ez a Ciao Napszél már tartogat némi pukkantást. 6c fokozatról tudunk amikor másszuk, de itthon látom, hogy a kallerban is és a neten is mindenki 6c+-ra tölti fel. Matyi tudtán kívül megmássza első 6c+ os sportútját Second Go! 🙂

Évekig hallgattam mindenkitől, hogy túl sokat kiabálok az utakban. Az elmúlt években ez változni látszik. Most az a stratégia, hogy az út előtt kiabálok, illetve utána. Jut is, marad is. 🙂

5 próba 2 nap alatt. Mai második próbára lement. Az újkori megmászások közül talán ez a negyedik? (Ipach, Kalamár, Huszár A.) Én a jobboldali fenti Sloperből ugrottam ki az élre, nem tudom hogy ez a legkönnyebb módja-e, de annyira világkupás ez a mozdulat és annyira egyedi, hogy amikor láttam, hogy ez így csinálható tudtam én vagy így mászom meg vagy sehogy. “fall in love” a fogáskészlettel, kicsik, harapnak a statikus precíz mászásból hirtelen dinamikus lesz. Az élen koránt sincs vége a mókának, sőt szerintem itt kezdődik a tuti. Megérezni hogy hogyan üljek rá a bal sarokra és vigyem át a súlypontot volt nekem a legnehezebb, és dinamikusan beleesni a sekély lyukba jobb kézzel. Igazi fejhátrahajtós mozdulat lett, amit ritkán sikerül kötéllel produkálni…3perc41sec-nél látszik valamennyire. De azt hiszem most a legjobb ha itt abbahagyom az írást. Iszok egy korty tejet és lefekszem.

A Jin-Jang története nagyon régre nyúlik vissza, ezért fontos hogy talán egy kis történelmi kitekintőt is tegyünk. Sőt kezdhetnénk úgy ám blokk Kétágú-heggyel. Az első írásos emlékek szerint már 1903-ban történt mászótevékenység a hegyen, Schwickert Richárd mászott fel 100 métert a hegy egyik bordáján UIAA II-es nehézségi besorolásért. Az 1920-as években már a nagyfal jobb oldali bástyájára vezettek utak, erre találunk egy kis megemlékezést Benedek István: Csavargások az Alpokban című könyvében. Első hivatalos kiépítésnek nevezhető ténykedést az 1960-években a komcsi supporttal a Vörös Meteor hegymászói végezték szegekkel.

A ’80-as évek legvégén pedig elkezdődött a hely legáthajlóbb és legkevesebb fogással rendelkező pocakján is a mászó tevékenység. Babcsán, Kangyal, Ravadits ostromolták a nehezebb „pályákat”, de hogy kik és milyen stílusban ejtették meg az első megmászásokat erről itt én most nem emelnék szót, mert ez mindig ilyen kötekedéshez vezet. Meg valakit mindig megbántunk a véleményünkkel, mi a valid mi a nem valid. Szerintem a legfontosabb, hogy az ember élvezze azt amit csinál – amíg ezzel nem ártunk másoknak addig teljesen mindegy, hogy milyen a stílus. Nyilván egy út kiépítése már ezért sorolható más fejezetbe szerintem, mert ezzel hatunk másokra, testi épségükre, pszichéjükre – de erről tervezek írni máskor hosszabban.

Visszatérve van ez az út a Jin-Jang, amitől mostanában feláll a szőr a kezemen, elernyedek, máskor dühbe gurulok, van hogy felmotivál hogy nekiálljak súllyal lógni, máskor pedig begyűr az önmarcangolás béklyói közé.

Az út neve Jin és Jang, bár csak együtt értelmezhetőek, két külön fogalom! A kínai taoista filozófia, a Jin és Jang egymáshoz viszonyított dialektikus kölcsönhatásának, ősidők óta ismert alapelvén nyugszik. Az út arról híres, hogy fogáskészlete és a fal fekvése miatt csak egy nagyon szűk időtartam van az évben amikor minden kondíció adott ahhoz, hogy mászható legyen, így a mozdulatsor(koreográfia) begyakorlását – jóval a tökéletes kondik előtt érdemes megkezdeni. Ezért járunk ki 5 Celsius fokban, illetve 50km/h-ás szélben is, hátha aznap fény derül egy új lépés bétára, amivel esetleg könnyebben végig csinálható ez a mozdulatsor, mely abszolút a fizikai teljesítőképességem határának közelében van.

Ravadits 1989-ben rakta le rajta az első rp FA-t és 10embernek sikerült megismételni 2003-at bezárólag. (Tiboldi pp ’89, Urbanics Á. flash ’98, (!) Virág V.pp ’98, Bodrogi pp ’99, Bubb pp ’99, Rákosy L. pp ’00, Serényi B. pp ’00, Rákosy G. pp ’01, Bozsik pp ’03)

Ezután egy fogástörés miatt az út gyakorlatilag kikerült még az erős emberek górcsőéből is, Kétágú-hegy nehéz útjait, majdnem senki nem látogatta az elkövetkező másfél évtizedben.

A Jin-Jang újkori első újramászására egészen 2024 január 28-ig várni kellett.

Ekkor egy egészen nemzetközisre sikerült csapattal mentem ki, biztosítóemberem Moty izraelből, jött Manu Venezuelából és mondta, hogy hoz magával egy erős gyereket; a szerb származású Veljko-t. Veljko a budapesti szerb gimnáziumba jár már két éve, az itthoni edzője Norci, eddig nem nagyon vitte ki sziklára senki. Panaszkodik, nem érti az itthoni szeparációt, valaki vagy csak boulderezik sziklán, vagy csak kötéllel mászik – nagyon kevés az a metszet, aki mindegyikre motivált. Nagyon tehetséges srác, 17éves de már mászott két 8b+ nehézségű utat. A mászása frenetikus, már a flash próbája is nagyon jó volt, látszott, hogy benne van az út, úgyhogy a többiekkel kicsit újragondolva inkább Veljko-t hagytuk érvényesülni az úton, úgyis ritkán jut ki, a hidegben sokkal nehezebb bemelegedni, most pedig mégiscsak január van mi pedig kötéllel mászunk – napsütés ide vagy oda. Negyedik próbájára mássza meg az utat és végül azt mondja szerinte éri a szerb 8a sportutak szintjét.

Egy héttel később nagy álmokkal megyünk ki a sziklához, Petra és Peti, én pedig Pusztai Matyival mászom. Számomra nagyon színpatikus, hogy (bár Matyinak van az országban a legszálkásabb tricepsze és piros/fekete bouldereket tud mászni teremben) sziklán még kezdőnek számít és egyáltalán nem derogál neki projectelni a 6b köteles utat.

A szél orkán szerűen süvít, már amikor kilépünk a kocsiból érzem hosszú napnak nézünk elébe. Még úgy is nem a megmászóspróbáknál vagyok, kell még egy nap dolgozni a részleteken, apró lépés-béták kitalálásán, hogy minél gördülékenyebben el tudjak majd jutni a kunszthoz. A kulcsmozdulatot sikerül tökéletesre finomítanom, esszenciális lépés-tolások, lábcserék és a kulcsfogás elkapásának megértése. Valahogy „nyitva” jó elkapni, de „megzárva” jó továbbmenni róla. „Jólvan a kulcsrésztől most felmegyek a standig” szikkasztom fel magam az utolsó átnézős próbára. Felnyúlok a peremre, (ami Veljko megmászós videóján 1:25nél látható) megmarom és már indítom is a keresztbenyúlást, amikor jön az a jól ismert „kiszart a fal” életérzés. Ezzel csak két esetben találkozik egy mászó jellemzően: vagy lepattan az ujjad a fogásról vagy letörik a fogás.

Esés, üvöltés. „Hogyaza búbánatos leborultszivarvégis lóbroki…” Felkuvaszolok és realizálom, hogy a fogás teljesen megsemmisült, a szivacsos szerkezetű mészkőperem millió miszlikké tört szét. Semmi nem maradt helyette. Mi van ilyenkor a backlogban? Kis fejvakargatás után, Moty anno kitalált eredeti ötletét veszem elő, jobbra van egy alsós – hát nincs mese kispajtás abból főzünk ami van. Sikerül átmászni, de 2-3 mozdulattal lett hosszabb a kunsztrész – és nehezebb az út.

Annyira közel volt, olyan távoli lett. Szerintem talán soha nem volt még olyan projectem amiből az egyik kulcsfogás tört volna ki. Pszichológiailag kicsit más, de állok elébe. #MarinaSuperstar