Írta: Barabás Gábor
A múlt heti verdoni tripünk után Daviddal úgy gondoltuk, hogy megtartjuk a lendületet, és szombaton mászunk egy multipitchet itt Svájcban. Bár ide is megérkezett a nyári kánikula, 2000 méter felett tökéletes időjárás ígérkezett.
Végül a Rätikon egyik sportutas jellegű, jól nittelt és emiatt nagyon népszerű klasszikusára, a Kamala (7a) útra esett a választás. Örültem a döntésnek, végre egy élménymászás! Péntek este lementünk Daviddal, és az autóban aludtunk, hogy másnap reggel nyugodtan, kapkodás nélkül tudjunk indulni.
Este a topót lapozgatva David felvetette, hogy miért ne másznánk inkább az Intifada (7a+) nevű utat. Ez egy nyolc kötélhosszas, alpesi stílusban nittelt út, amely végig nagyjából 7a nehézség körül mozog. A topo kis méretű ékeket említett, a neten pedig mikrofriendeket ajánlottak hozzá. Davidnál volt egy offset éksor, és bár néhány méret hiányzott belőle, lassan már rábeszélt az útra. Ekkor derült ki, hogy ékkiszedő nincs nálunk.
Hosszabb vita következett arról, hogy van-e értelme ékkiszedő nélkül ékeket vinni. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember annyira szeretne megmászni egy utat, hogy bár nincs meg hozzá minden felszerelés, addig csűri-csavarja a dolgot, amíg valahogy mégis jó ötletnek tűnik beszállni. Végül beadtam a derekam, és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk. Lesz, ami lesz.
Másnap reggel a beszállóhoz érve David elment könnyíteni magán, majd néhány perc múlva egy rozsdás ékkiszedővel tért vissza. Tíz méterre találta a beszállótól. Ez egyértelmű égi jel volt!
Ezt az utat egyébként már pár éve szerettük volna mászni Bencével, de akkor a kocsiban maradt az áttekintő topo, és mindketten úgy emlékeztünk, hogy a Lilithtől jobbra található. Így végül sikerült egy projekt jellegű, 8a körüli útba belekeverednünk, majd még a hóesés is elkapott minket. Talán most több szerencsénk lesz.
Az út egyébként hírhedt az első 7a kötélhosszáról, amely egy szürke slaben vezet felfelé, és nem igazán biztosítható jól. A neten található blogok és útleírások inkább a jobbra futó, sokkal jobban nittelt Lilith (7c+) első, 6c-s kötélhosszát ajánlják helyette.
És álljunk is meg itt egy pillanatra, és ízlelgessük ezt egy kicsit közösen, ha már ezt nem tettük meg Dáviddal a beszálló előtt. Egy 7c+ út 6c-s kötélhossza jobban van biztosítva, mint egy 7a+ út 7a-s kötélhossza. Jóó!
Be kell vallanom, hogy a slabek az ősellenségeim. A rosszul biztosítható, szürke 7a slabnél rosszabbat nehezen tudok elképzelni. A beszálló alatt állva viszont valami különös flow elkapott, és úgy döntöttem, hogy a félelmekkel szembe kell menni. Teher alatt nő a pálma. Most csatába indulok! Én a végtelen szürke táblán 5–6 méteres nittközökkel szemben.
A csata végül közel egy órán át tartott, de két beleüléssel sikerült megnyernem. Végtelen mentális küzdelem volt, de végül feljutottam a standba.
Az út a harmadik kötélhosszig slabeken vezet. Nekem a harmadik hosszban sikerült még el is tévednem, és egy jobbra kerülés helyett direktben átmásznom egy áthajláson, ezzel kihagyva egy biztosítási pontot az egyetlen 6c-s hosszban. Rendesen káromkodtam is, hogy ez hogyan lehet csak 6c.
Ezután teljesen megváltozik az út karaktere. Függőleges, enyhén áthajló, sárgás falfelületeken vezet tovább, és egymás után érkeznek a nagyon fizikális 7a-s kötélhosszak, helyenként mindössze három-négy nittel biztosítva. Folyamatosan 5–8 méteres runoutok várnak 6b körüli nehézségben, így az út mentálisan jóval nehezebbnek bizonyult, mint fizikailag.
Nagyon örültem, hogy ennek ellenére sikerült két 7a-t másodmászásban, illetve egyet elöl, onsight stílusban megmásznom. Ez utóbbit David is OS mászta másodban, viszont amíg én a slaben néztem szembe démonjaimmal, David megkapta a sajátjait: hosszú fizikális és a rövid áthajló 7a-kat, ahol gyakorolhatta a repülés művészetét. Azért meg kell vallani sokat beszéltünk róla hogy vajon aki 6c-t mászik (az út obligatory nehézsége) az hogy mászik itt fel ahol én magam másodban két köztes között üvöltözve csapkodok fel a zianyomokon.
Közben sokat fejlődtünk a tag line és a húzózsák használatában is. Így mászás közben senkin sem volt zsák, helyette a függőstandokban kellett jól logisztikázni a felszerelést, hogy minden elférjen, és ne egy gordiuszi csomóban végezzük.
Végül a hatodik kötélhosszban úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. A hetedikből már nem tudtunk volna egyszerűen leereszkedni, közben pedig kezdtünk kifutni az időből. Emellett mentálisan és fizikailag is nagyon elfáradtunk.
Nem értünk a végére, de egyáltalán nem bántuk meg a döntést. Az Intifada pontosan azt adta, amit egy alpesi úttól várok: szembenézni a félelmeinkkel, commitmentet vállalni, és eljutni egy olyan flow állapotba, amikor valahogy kiégnek a félelemreceptorok, és az ember minden tudatos gondolat és aggodalom nélkül, teljesen autopilot módban úszik a falon.
Személy szerint én ezt az érzést keresem a sportutakban és a nagyfalon is. Azt a pillanatot, amikor sikerül mindenből kiszakadni, és egy tökéletes flow élményben mozogni. Olyan ez, mintha az ember kiszabadulna a saját börtönéből, fellélegezne, és hirtelen minden könnyűvé válna. Mintha kívülről látnám magamat, ahogy egy teljesen nyugodt, meditatív állapotban mászom felfelé.
Amúgy a végén mindkettőnknek igaza lett: megtudtuk mászni az utat annak ellenére hogy elfelejtettünk ékkiszedőt hozni és szükségünk volt többször is az ékkiszedőre az útban.
Már csak találnom kéne valakit aki hajlandó könnyebb utat mászni velem!
