Month: October 2016

Posted on

Monkey2 boulderverseny dióhéjban

két bötü mint száz: CS
Monkey fb-ról lopva

A hétvégén elsült egy Monkey Maraton verseny. Valóban maratoni volt, 66 boulderkunszt hét építőtől. Mivel az építők közt volt Papír, Patkány és Erbits garantálódtak a szép mozgású utak, Király Bandi révén pedig a bicepszes őrületek is, CS biztosította a varázslást. Végül is az egyetlen boulder, amit senki nem tudott megmászni az Banditól származott, de ne rohanjunk előre.

A verseny számomra azért is volt érdekes, mert Viki első egyéni boulderversenyeként debütált – többen kíváncsian vártuk az eredményeket. Az elmúlt hetekben számtalanszor próbáltam kicsit lélekben készülni a versenyre, próbáltam sok megterhelő bouldert mászni egymás után, hogy bírjam a kétszer másfél órás terhelést. Több mint 170 versenyző jött össze, vicces belegondolni, hogy a legutóbbi Miskolci Köteles Magyar kupa férfi nyílt indulói ennek az egy tizedét sem érték el. -> Média online!!!!

Dave
Felirat hozzáadása
első kör – a pukkantósabb plafonok után
Komjádi az egyik legmokkóbb boulder topján. Elvileg 4-en másztuk meg. 
Viki küzd 🙂
CS forgatja a movie-t

A Monkey-s versenyeket lassan kijelenthetjük, az ország legjobbjainak vagy inkább legnépszerűbbjeinket (de a kettő egymással szoros összefüggésben van) – hihetetlen bónusz egy verseny során, hogy végtelen fogáskészlettel rendelkeznek és nyilván a nagy tér sem hátrány. Rengetek elemeken mozgó boulderprobléma, ugrások, reibungos varázslások. Talán még azt is kijelenthetem peremes kunsztból van a legkevesebb, s ez nagyon jó. Muszáj megemlítenem a rajtcsomagot. 3000Ft-os előnevezésért kapsz ziakockát, csúcs-csokit és egy őrületesen jó cleanclimbing-os trikót, melynek a szabása a legjobb lett az elmúlt 10 év összes versenypólójához képest. Végtelen igényes, vállalható mintázattal színekkel.
Stratégiai szempontból nekem kb így nézett ki az első másfél óra:
melegítés könnyűeken, középnehezek, plafonos nehezek, plafonos középnehezek, függőleges testerős boulderek. 
A második másfél órára pedig:
Könnyebbek függőlegesen, plafonos könnyűek, függőleges középnehezek, függőleges nehezek, függőleges könnyűek darálás, függőleges nagyon nehezek projektelése az utolsó fél órára. 
_Ez a sorrend nekem jó volt, mert mindig volt mivel melegíteni, a pukkantós plafonosok után pedig, a két session közötti 3 órában bőven volt időm magam kipihenni. Voltak akik 40 sőt 50 feletti bouldert másztak meg az első körben…de szerintem ez egy rossz eredmény – ha a másodikban már semmit nem képes megmászni az ember. Nekem 26 boulder volt az első kör és 36 a második. Mindegyik körben 4-5 bouldert másztam ami nekem nagyon nehéz volt, nagyon nehéz azt jelenti akár 4-5 próbánál több is kell hozzá. Két boulder volt amit több mint 15 próbából tudtam csak lehozni, de akárhogy is nagyon eredményesnek értékelem ezt a teljesítményt. 66-ból 62 megmászás, abból 51 flash – jelenkeg az 5. helyre volt elég egy közepesen kemény mezőnyben (azért fel tudnék sorolni, még egy 4-5 nevet akik megtarkíthatták volna a mezőny elejét – de pl Bajusznak megbocsájtunk hogy nem jött ma ki… helyette megmászta Geriben a Deadline 8b+ -t. Két hete még egy se volt neki, most meg hirtelen kettő is… mohóba van.) 5. hely, hmmm – nem rossz ahhoz képest sem, hogy nem csak a megmászásokkal, hanem már a kamugépekkel is meg kell küzdeni. De persze ez sem sikerülhet mindig, és van hogy az ember letaszíttatik a dobogóról – ennek a levét most a Zsombóne dző TörpeHarcsa itta meg.
Viki 22 boulderrel zárt, ami szerintem egy igen bátorító eredmény ha még kb egy éve sem boulderezik az ember. Elkedztem írni egy mondatot amit kitöröltem és inkább egy Borbély Gábor aranyköpést említenék. “Rutinnal kell megszerezni annyi erőt és tapasztalatot, hogy az ember magabiztosan mozogjon az ilyen falakon.” Az örök igazság. Képek még később…

Posted on

Badman, Nazgul és még több szuperhős

Valahogy úgy hozta az október, hogy nedves hideg idő érkezett kis hazánk fölé. Meghozta az ősz illatot, a sárguló faleveleket, reggeli szemerkélő esőt, a kicsapódott vízcseppeket a bicikliülésre, a pocsolyákat, Luxus Tóni helikopterét, Lővey Tomi helikopterét, a Népszabadság búcsúztatását, de meghozta az őszi Gerecsézést is. Majdnem két hónapnyi pangás után látogattunk ki nemrég, majd most hétvégén újfent kétszer is.
A szombati izgalmakat egy számomra új szektorban kezdtük. Anonymus fal. Feri nittelési megőrüléseinek és tisztítási mániájának köszönhetőek az itt található utak, amik amúgy eszméletlen faszák, lekerekedett reibungos zsebek, érdekes formakincsű könnyebb utak vidéke ez. Jó helyszín a bemelegítésre, Viki számára pedig maga a mekka. (Feri ez volt életed dícsérete…) Legutóbb a Sheridan mondata 6a esett el, mint első elölmászás, most pedig a Fokhagyma 6a second go és a tőle jobbra található 5c OS-el gazdagította ticklistjét a kishölgy. Szigorú fejlődések mezejére léptünk. 
Számomra a hangolódást a Missing in shoulder injuri nevű 6c+ hozta meg, aminek OS-éből kiestem, s a toprope próbák is igen csak gyér sikerekkel kecsegtettek. Mindig bizalomgerjesztő amikor az ember esdekel a 6c+ -ban felsővel, de 7c+ szeretne hazavinni. : )
A kisebb melegedés után számomra a legutóbbi nagy felfedezésem, a Badman lett a választott. Minden benne van ami egy trohár Eső-fali úthoz kell. Földigeséspara, kunsztszagúság, egészen meghozza az ember kedvét. A mösziő betmen régi porosodó emlékei idéződnek fel bennem, el risitas és társai.
Rudika éles próbája a Harangok 8b-ben

Na de a Badmanről dióhéjban…
Az történt, hogy Bajusz – mivel hogy 8b alatt már szinte minden elfogyott neki, elkezdte megvizslatni a régebbi-ritkán mászott utakat, s most érkezett el a Badman-hez. Én soha senki emberfiát nem láttam még csak mozogni se az út környékén, a landing itt olyan szar – hogy ha lejegesedne télen egy fekete sípálya simán elférne itt. Az út beszállója lesuvadt az évek alatt, s az egykori beszállóperemek most a földfelszín felett két és fél méterrel meredeznek. Két saskaromka ott figyel a csupasz falon és vagy egy hatvan centivel feljebb pedig ott egy kis hullám. Egy kompakt peremhullám. Ezek a fogások adják meg a beszállóboulder esszenciáját, a sava borsát pedig, hogy kicsit átcsapdosós a Betmen-re. Közel megy a két út egymáshoz, a Badman-t nehéz lehet etikusan on-sight-olni, mert a fenti boulderkunszt túl közel van a jobbra lévő repedéshez, amibe a colosok simán belenyúlkálhatnának. Először Bajusz, majd Áron féle bétacsekket kértem, hogy semmiképp se legyen valami invalid megmászás… illetve ha már valaki utánajárt legyen leírt nyoma. Így jön a fenti tábla hát: balos perem, jobbos reibung perem, balos függőleges rücsökrepedés, jobbos nitt feletti oldalhúzócsipi, balos tukkó. Megmentő, ez után már nem esel ki.

Beszálló peremlétra
Badman
szoba kilátással
a balos perem az a kis sziklaegyenetlenség, amit kineveztünk kulcsfogásnak
Az első éles próbát a teljes lefagyásom jellemezte. Történt egy kis kilengés a fejemben annyira meglepődtem, hogy sikerült a beszálló boulder, de verettem fókuszban tovább. Az ujjaim teljesen elfagytak és nem éreztem tökéletesen, hogy a balos homály lépésre mennyi súlyt teszek, így az a felnyúláskor lepattant.
Üvöltök egy sort mérgemben, mert nem vagyok benne biztos, hogy ezt ma még egyszer meg tudom csinálni – pláne hogy vészesen sötétedik.
Ki kellett essek, hogy tanuljak. A kövi próbát, már szinte sötétben veretem végig. Ropognak az ízületek, amikor megmarom a “kizsperemet”, helyükre kerültek a dolog odabent- most nincs semmi zavaró tényező a sötétséget leszámítva. Rossz minőségű, inkább információs jelleggel bíró felvétel a megmászásról.


Badman 7c+ , from Izer Bálint on Vimeo.

’16.október 9.

Másnap Marcival jövünk ki motiváltba – Nekem ekkor már teljesértékű a Nazgulozós nap van. Fotyok hideg időben megmegyek fejben… s hiába a 40 perc bemelegítés, szétfagyok és kiesek a fenti kunszt után.
“A sikertelen próbám, há a fasztudja Jóska. Lehet politikailag sikeres volt.” – ez pont az az időszak volt.
Viszont a fejemben helyrekerült egy tény… mégpedig, hogy képes vagyok megmászni ezt a 8a-t, mely teljes mértékben nem az én stílusom.

——————————————————————

’16.október 15. 
Hétvége, újra Geri. 13. Gerecsém az évben… messze eltörpül néhány edzésnaplós arctól, akik 40 környéki számmal rendelkeznek csak -e helyen való kintlétet illetően. Rendhagyó csapat – rendhagyó gondolatokat ébreszt bennem. Miskóta minden második szava Herkulesfürdő, Travisé a kutya, Tóth csendben van, mint általában.
Az a
sípolólás meg én vagyok, egy várost definiál.
És
minden szavam halálos — nyílegyenes EKG.
Hogy
addig élj, míg nem reinkarnál birkává a békávé.
Ez
egy biedermeier köpőcsésze. Dadaista testfestés.
Süketnéma
activity, folyton önmaga a megfejtés –
de
hogy mondjam vagy mutassam, ami ésszel fel sem érhető?
Mert
ez nem sárkányfogvetemény, ez Godzilla-keltető.

Pest egy nagy üveg lekvár aljában elbújt szilánk
egy eretnek időjós, akit kitagadott Aigner Szilárd,
itt mindenki jobban tud és kicsit jobban gyűlöl
itt te is túlélsz, bár nem látod a parkot a fűtől
Pest szétszakadó szatyor, kevés vagy, hogy elbírhasd
egy 13 éves kurvára spóroló kisnyugdíjas,
egy keleti aluljáró, ami sehonnan visz sehova
Pest a Krsna, ZP, KP, LMP, Stex, Jehova
Itt élek, bár azt se tudom mi ez. Már mind belehaltunk párszor.
De nem segít. Pest nem rendszergazda, maximum villanypásztor.
És akkor mire volt jó az állatkert annyiszor, tucatnyi csajjal,
a szűz, üres Dohányon végig annyi hajnal –
mire volt jó az IKEA, az alkonyodó fogarasi Tesco.
Itt van a város, vagyunk lakói. És a kérdés: hogy nekünk ez jó?
Valaki mondja meg, mit ér, kétmillió bliccelő a jég hátán?
És valaki mondja meg,
de komolyan, hogy ki a bánat az a Széll Kálmán?
Pest. A véredbe kerül, és te odaadod neki, vedd el,
Pest naponta 2 millió orgazmust színlel,
mert senkit nem szeret viszont, de ha megölnéd is meghatároz –
hát hogyan
viszonyuljon az ember a saját anyagához? (simon márton:british petrol)

Kundej-Takács Gábor-i magasságokba emelkedünk. Rázár János helyett, Travis volt a kocsiban, az alkotói szünetéről visszatérő Tórt Robi, illetve a sofőr Miskó -Herkulesfürdő- Róbert. No meg Aigner Szilárd. És mind az összes jóslata, hogy az idő fullos lesz ma, hakunamatata.

“Aztán meg nem, mégse adta ki –
Messze volt nekünk a Bábolnai Meki.
Mely minden hazatérő trippen a séket adja,
Hé néni: “Léci Smatriessal tele basszassa!”
Végtelen magyar zenék, chillek és áhitat,
Jogsi nélkül vezetek fel, Miskó a verdádat buhasztad!
Őszi illat, őszi pimpó-püré-harmat,
Mond meg nékem tanyasiul: Na mit akar ma a karma?”
“Két kávé mást nem kértek ötszázlesz!” -így a Vadászban.
Szabó Benedek és a Galaxisok-ra megyünk rá, mivel a kocsiban két ember szereti és ez már elegendő arány ahhoz, hogy átvegyem a DJ szerepét. Minden olyan mint máskor. Bajnán a Coop, a fokhagymáskifliből a maradék amin nincs fokhagyma és egy hideg kávé a hűtőből későbbre, szemben a kocsma és a tömény alkohol szag, ami bent terjeng. Pont elég kibírni addig, míg az ember kikéri a kávéját, mert az történetesen nem olyan rossz. Már már hagyomány lett ebből is. Bizonyos részletek minduntalan visszatérnek, a mászásban is. Bizonyos részletei olyannyira belém égtek ezeknek a mászásoknak… egyszerűen szagokat, ízeket, illatokat nem tudok már kiverni a fejemből. 
“Felsétálás pimpós és reccsenő ágak,
Sárguló sziszegő lombok, vágyak –
Elesik-e a 8a projekt? – gondolataim csavarognak,
Ha mászásra gondolok – mindig izzad a kezem,
De lenézek s látom száraz; vaskos, fakéreg tenyerem.”
Az Antihydral megtette a hatását – gondolom. Persze szigorúan csak kúraszerűen, finom pöttyökbe adagolva, de micsoda győzelem ez. Mérföldekkel veri meg a ClimbOn-t, egyszerűen két éjszaka alatt páncélt csinál az ujjaid végére. Kitinpáncélt. De persze nagyon meg kell tanulni az adagolását, ha túl sokat raksz vastag darabokban fog leszakadni a bőröd, ha a hajlító felületekhez ér – be fog mindig repedezni. Jelenleg a napközbeni többszöri kamillakézkrém és kemény egymást követő mászónapoknál lévő antihydralozás kombinációja adja ki a legjobban. Tanács.

“Míg a többiek előre nyargalnak megnyugodok kicsit,
Csak magam vagyok és a Mónika kilátó.
Talán az utolsó napsugarakat élvezem,
Mikor magam kérdezem:
Mikor ültél utoljára Geriben,
Tiszta csendben, Egyedül? -na ez az értelem.
Megállni tudni kell, megnyugodni,
Nem sietni el.
A titkot immár semmi sem födi el.”


Nem tudom. Mostanában mindig pörgetni kell valamiért, mert amúgy nincs elég idő kint lenni, vagy… nem is írok okokat. De tény hogy kicsit más most a fókusz. Harmóniát megteremteni nem könnyű. A teljes munkaidőt egyelőre a blogírás sínyli meg leginkább, legalább nem a mászás – ahhj de mégis úgy hiányzik.
Nekem ez a kettő volt valami. Megcselekedni és leírni. Kiírni, mintha csak akkor történne meg ha leírom. Mintha én írnám a saját életem, kihagyhatok részeket és kiszínezhetek másokat. A papír mindent elbír, ez az én játszóterem – egyike legnagyobb berögzöttségeimnek – a szavak mind jóbarátok.
A nittek kevésbé, a magasság meg ahh. De ezért vagyok itt – kitolni a határokat.
“Határok szín-csupa illúzió,
Testtudat és moxa pontok, csakrák és víziók,
Mennyire uralod a testedet, a tudatod,
Így az Erbits: “Ezek a kibaszott kínaiak
Miért tudják ennyire?”, s te miért nem tu’hatod?”
Esőfalon megy a bandázási, amikor beérkezik a másik verda, s immáron 10 mászóvá egészül a csapat. Az őszi krém, a gesztenyepüré teljes egészében kint van. Miskóta sütemény már javában a Heffalumpról álmodozik, Travis és TíRobi pedig a Holdnővérről, de az Esőfal alá pakol le mindenki.
“Ez a helyi szokás, ha kemény a faszod ide pakolsz le,
Ez a Geri kódex – Simon írta- nem szarhatom le.
Bajusz család és a Half mezko team – a szombati munkanap várhat,
Ne kérdezd Rudikát hányadik… a századiknál járhat.
Lepacsi és fel a gatya feszül benn a segg,
Ezért guggolt Rudi annyit – mint a fesszenet.
Ipach rágyújt, Bajusz fellógat – kezdődik a melegítés,
A Portland alatt ordítok, pedig ez csak a cipőfelvevés.
Teri beszerelve, a be-le melegítő Fekete Péter;
Mi a rákost képzelsz a testedről Páter?!”
A Heffalump-hoz megyek, s míg Robi a Holdnővérben vekeng, Travis megfog egy retro OS-re, ami egészen a stand környékéig el is veretődik. Érezem, hogy van bennem most erő, csak be kell melegíteni jól a motort, hogy kijöhessen a teljesítmény. Érzem egészen a testem…hogy hová kell helyezgessem. Mikor visszamegyek az Eső-fal alá kaotikus állapotok fogadnak. Rudi már a Harangok 8b-ből esik, Ipach már megmászta a Laura 8a+ -t, Bajusz pedig épp akkor száll be a Sorvadásba, 12. napnál tart – végtelen próbával, ráerősödéssel és fanatizmussal a zsebében. Néhol megy a drukkolás, de látszik ahogy tudatosan prüszköl ahogy lélegez, Ő most más dimenzióban jár és nem hiszem hogy hall minket. Mégis ordítunk, ordítunk a végén ahogy csak kifér. Balázs megmássza az első 8b+ nehézségű útját… a fogásmorzsolódás óta az első megmászás. Nojsz. 8c-e vagy?
Beszerelem én is a magamét, a magam módján. A Szilfiden megyek fel… nem csípem a runout-ot a végén, nem csípem a félelmet sem, persze Feri biztosan a sakkot ajánlaná. Egyszer Marci mondta; a mi generációnk már lecsipkedi itt-ott az utakat, ahol csak tudja a megmászás érdekében – persze ami még az etikai küszöbön belül megállja a helyét. Átnézem a fenti részt, próbálom elképzelni milyen lesz megérkezni durrantan a stand alatti peremekre, ahol le kell nyugodni. Nem akarok sokat pihenni, max 20 perc. Eszek még egy kis csokit, iszom egy kis teát és benyomok egy szőlőcukrot. Ebben a pillanatban megy meg végtelenül az idő. Nem jött be a 18 fok napsütés amit hazudtak nekünk, sem az 1 mm eső este 6-tól.

Innen jóformán végig ködben vagyunk, felhők ülnek a hegyre és szitálás illetve eső váltogatja egymást a nap végéig. Nagyon félek, hogy leázik a standakasztó fogás ami már nem bújik meg az áthajlás árnyékában.
Rudi bevállal egy biztosítást a saját mászása előtt, így elkezdek melegíteni. Még fog egyet Marcinak, de nálam a felkészülés egy éles próbára nem egy 3 perces folyamat. Futásokkal kezdődik, ami megpörgeti a pulzust, ezután a Bajusz fingerboardján lógicsálok, hogy az ujjaim ismét bemelegetjenek. Sok guggolás, még íe kis tea.
Az éles próba előtt végtelenül kalapál a szívem, várok kicsit hátha megnyugszik kicsit de valahogy most nem akar. Ruditól (mint aki már megmászta-e utat) tanácsot kérek: – “Hát szoríts meg mindent, ahogy csak bírsz.”- szól az okosság a személyi edző úrtól.
Kis hezitálás van az alján és elfelejtek ziázni egyet egy kulcshelyen, de az akasztás után sikerül bepótolni. Már a második akasztásnál megszakadt a koreográfia, de szerencsére ez most nem zökkent ki – tudom, hogy ha a zen fókuszt beleteszem a Nazgul fogás precíz megmarkolásába, akkor meglesz a számomra legnehezebb mozdulat. Sima. Még sosem volt ilyen laza, veretés tovább finoman durranva fogásról fogásra. A fenti kunsztból a kiállásnál már megy az ordítás, a repedésbe nyúlva pedig valami bézöl jön el értem. Érzem hogy ahogy bele szoktam tenni máskor az ujjaimat a repedésbe, az most nem tart semmit. Muszáj egy gyors improvizálást megejteni plusz még egy lépésbe beledőlni, hogy fel tudjak nyúlni a megmentő kockára. Egyszer csak megérkezek, ott vagyok. Megakasztom a kihosszabított léleknyugtató ortó elő-standot, majd bár riogatom magam, hogy vizesek a standakasztók, végül aránylag jó fogások és a teljesen száraz standakasztó fogad. Beakad a standkarabíner és pont kerül a Nazgul 8a útra.
Idén hét próbából – meg még egy kettő jó sok évvel korábbról.
2009-ben az első próba a Nazgul-on. Keserű volt belátni, a pofont a Kő-árki 8a-khoz képest…:)
Szinte minden úthoz van egy régi sztorim, most valahová 2009 környékére nyúlunk vissza. (Erről két bejegyzést mutatnék nektek, amit ha másért nem a poén régi képekért is érdemes megnézni. Egyik és Másik.) Fogadtam Nándival, hogy azévben megmászom a Nazgul-t s mivel buktam a fogadást egy rekesz sörömbe került.
A sztoriban a végtelen bézöl, hogy az Illúzió-fal környékén elrejtett sörös rekesznek másnapra lába kélt, mire kiértek Nándiék nem volt sehol. Erősen valószínű ami már akkor is sejthető volt, hogy a veszprémiek tulajdonították el – bár erre teljes bizonyítékunk sosem volt. Mindenesetre aki levisz a Geriből egy rekesz sört, na az is motivált – nekem felvinni Tardos felől éjszaka a vaddisznók közt sem volt rossz. : ) Szóval végre pont került ennek a sztorinak a végére, idén hét próbám volt benne, de a korábbi éviekkel együttvéve sem lehet több tíznél. Lent begyűjtöm a többiek gratulációit és öklöseit, talán a legjobban Györgyiéktől esik – igazából meg sem tudom mondani hogy miért.
Valahogy úgy hozta az október hogy nedves hideg idő érkezett kis hazánk fölé. Meghozta az ősz illatot, a sárguló faleveleket, reggeli szemerkélő esőt, a kicsapódott vízcseppeket a bicikliülésre, a pocsolyákat, lassan azon kapjuk magunkat, hogy egyre kevesebbet töltünk a világosban, mert most tartunk ott, hogy majdnem fél évig ilyen és ennél rosszabb időjárások jönnek. Sötétben indulunk el, a biciklin lévő harmatcseppeket felváltja a dér, a barlangi bouldereket – pedig lassacskán az Ezüst-hegyi csapatások. Szóval egyre inkább megbecsülöm azt a kevés kis időt, amit világosban tölthetek. Átmosódott a szezon. Átmosódott a Geri, átmosódott Öreg-lyuk. Csepegnek a fogások, tovább lüktetnek bennünk az álmok és a plafonba szorult vonalvezetések. Még kimehetünk ötször is Gerivel úgy, hogy nedves lesz a plafon – ajándék mindig ez a 70km a sötétben. A felséta a padekkel, 2 méteres tisztítókefével, majd csalódás hogy vizes. De nem is annyira csalódás, ez a természet játéka, ahol nem lehet mindig nekünk igazunk. Úgyhogy kimegyünk hatodjára is hátha akkor száraz lesz.
Ilyenkor érzem, mi az a küzdés, mi a fanatizmus… – érzed hogy mászó vagy. (A magad módján…)
így néz ki egy boulderes
Hook kapitány is egy kráter
Buzi Epöliek

Posted on

Jó pihenést…

Ez több kisebb őszi esemény összefoglalója lesz, egy-egy mászásról külön nem érné meg írni.

Még szeptemberben a BigWall-ban Miskóval kipróbáltuk a kéményt:

Dede Laci a BW-ban

Különösebben nem hozott lázba, kb 6a a legnehezebb út rajta, de szép hosszú.

Margitszigeti nyárzáró:

a szökőkút hang- és fényjátéka

Bálint eltörte a kezét, elég nagy kihagyás elé néz
Jobbulást pakli!

A szept. 23 pénteki Cirque de Galeotti után egész szombaton lepkéztem, küszködtem a másnappal, takarítottam otthon.

Közepes Facebook-ozás után sikerült vasárnapra kocsit szerezni és kimenni Geribe.

Scharnitzky, Orsi, Travis, Ipach és én ültünk a kocsiban. Még nem találkoztam Marcival, de hallottam hírét, hogy motivált gyerek. Ádám és Travis kicsit fáradtba voltak, alvás mínusz.

A kocsiban ment a puhatolózás, hogy kinek mi a project: Orsi Küklopsz, Travis Elég volt (Fenevad eleje + Sarlatán vége), Marci akart egy gyors Metavad-at nyomni, mert már összerakta és egy próbánál többet nem igényelt, aztán Titánok, Ádám friss levegő, én buddhistába voltam és elvárások nélkül csak élveztem a pillanatot.

Amikor felértünk a falakhoz, alig voltak rajtunk kívül, de ez a nap folyamán megváltozott, kicsalta az embereket a friss őszi idő.

Marci nagyon pörgött, folyamat a mászáson kattogott, milyen bétát, melyik utat, felvegye-e a nadrágot vagy le a pólót. Ilyenkor annyira rá vannak állva a gondolatai az utakra, hogy elfelejt enni is. Egy tál gyümülcsös zabkását hozott ki, de annak is csak a fele fogyott el.
Beszerelte a Metavadat és gondoltam az nekem is jó lesz, tudtam hogy kicsit nehéz lesz nekem, de majd vekengek rajta valamit.

Ebből hatalmas project-elés lett, Marcinak aznapi negyedik próbára sem akadt be, nekem sem, de nagyobb szó hogy estem ki ott éles próbából, ahol ő. Ezzel párhuzamosan Travis a Fenevad ugrását masszírozta erősen. Egyszer a Sarlatán felső részéből esett ki, close one man.
Ipach ezerrel mondta a bétákat a Fenevadra, nem mindent úgy csináltam ahogyan ő, de érdekes módon bejöttek a tanácsai. Nagyon Bubb Feribe volt, minden út minden rücskét vágja és minden erőt megspóroló bétái vannak.

A Kelenföldi pályaudvar előtt

gerecsei ingókövek

Csővesbe

Projektbe

Felújított kegyhely

Október elsején tartottuk a szüretet, elég rossz volt a termés, mert volt egy nagy jégeső augusztusban.

dédnagyi és dédunokája

Ez a kupálás, amikor a mandula (vagy dió) héját leszedik.
Innen a mondás: Kikupálódik!

A következő hétvégén nyomtunk egy Fehérkőt Szíj Petiékkel. Ez a Lillafüred tényleg ámulatba ejt, annyira hangulatos kis falu. Egészen elüt Miskolc-tól, ahol a gyártelepek, panelok és a balkán hangulat uralkodik.

turista büfé, kurtőskalácsok

köd és napfény

Reggel egy taktikai kürtőskaláccsal kezdtünk, jó idő volt, de amikor felértünk kaptunk jeget is. Azért sikerült plusszosra kihozni a napot, tudtunk mászni.
Peti és én megmásztuk a Gilette-et, én a Repedésnyom+Anna kombót miskolci on-sight-ba.
Jó a hely, de eléggé megmérik az utakat. A Bőrmester nevű 8+ -os csodában a két egyujjasból való felállás elég volt ahhoz hogy feladjam. Egyébként szép út, csak szerintem nem 8+ -os, még visszamegyek érte.

Fehérkő margójára from Izer Bálint on Vimeo.

Laza edzések néhanapján
a Monkey-ban:

Faterok motoron: Robi, Bálint és Fidy Marci

300-as póló

Bálint “eladó” cipője; ezt kidobni volt a nap legjobb döntése

És most pénteken Travis-szel rámentünk az Amnéziára.
A vége érdekes módon jobban ment, de az eleje meg sem lett. A lábamat kihozni és felrakni a sarkam most lehetetlennek bizonyult. Travisnek dettó, az eleje most nagyon megb@szott minket.
De legalább jó időnk volt.

Az Amnéziát még nem felejtettem el!
Kutyatási terület, PhD aspiráns-éknál

És most jöjjön az amiért az egész bejegyzés tulajdonképpen készült.

Jó pihenést, szoktuk hallani az edzés után az udvariasabb mászótársaktól. De miért is kívánunk egymásnak ilyet. Nyilván feltételezhetjük, hogy aki keményen edzett, az megérdemli a pihenést. Vagy azt is mondhatjuk, hogy ezzel azt kívánjuk: épüljön be, mármint az edzés az izmokba. Tudjuk, hogy a bőséges alvás és pihenés az edzés után nagyon fontos az izmok építéséhez.

Szóval tegyük fel, hogy azért kívánunk iyesmit, mert azt akarjuk, hogy az edzés meghozza eredményét. De akkor felmerül a kérdés: miért nem így köszöntünk ezelőtt? Mi változott, ami miatt most fontosabb hogy beépüljön, mit azelőtt? Miért van az, hogy ezt csak az utóbbi egy-két évben hallottam mint “mászó-köszönést”?

Hát ahogyan visszaemlékezek a ködös múltra, csak egy dolog jut eszembe: az ivás. Tíz évvel ezelőtt nem volt rajta senki a jó minőségű kajákon, meg az aminosavakon, meg az alváson. Inkább ittunk meg ortóskodtunk mászás után a kempingben. Szóval mászás után inkább az hangzott el, hogy egészségedre, meg hogy hol van már a söröm. Hát álljon ez tanulságul az idősebb generációnak: jó pihenést az kíván, aki megdolgozott érte és meg is akar dolgozni érte.

Posted on

Őszi mulatozások 1.rész: “gyenge fattyúként időt eltölteni”

Őszi mulatozások 1.rész: Gyenge fattyúként időt eltölteni

szökőkút parti

And here we are. After many hard things, huge and good stuffs. We just solved one of the biggest mysteries about how the Rat stayed in da Old-cave.

A köteles szezon minden évben szépen lassan, így úgy amúgy átmosódik boulderes szezonná, legalábbis nálam. A téli hideget persze nagy ritkán meg tudja szakítani egy melegebb éghajlatra menekülési trip, de ezek mindig nagyon idő és költség hatványai, így legtöbbször maradnak a helyi kis sziklák. Minden évben felfedezem, mennyi nem látott, nem mászott hely van még – vagyis mennyi projekt, ha fanatikus szemmel néz körbe az ember. Persze aztán tavaszra, már lehet hogy a tököd kivan az ősszel még szeretett helyekkel… de ha így lesz erről tavasszal írok.
Elesett az első Öreg-lyuk. Aztán a második és a harmadik is, az elmúlt hetek valamelyikén – általában hétköznap meló után éjszakába nyúlóan. 
Szépen lassan mosódunk át. Kötél helyett crashpadet cipelsz, egyel több fogkefét. Bónusz ha sikerül kicsit több emberre leszervezni egy egy minitripet, a plafon-témában hatványozottan számít a sok matrac és nem a legjobb dolog 5 másodpercenként pakolgatni őket a porban.
Az első session alatt a hangolódás ment ezerrel. Airbitch Geri-vel mentünk ki, 2014-ben voltam itt utoljára, amikor a Hook-kapitányt megmásztam, s azóta nekem jegelődött  hely. Talán most ért meg arra, hogy újra szikkadtan, egyel erősebben tudom mászni az itteni utakat. Jött az első pofon. Szűzhártya hétA. Végigtravizol egy karéjon és egy peremes maxerős kiszállót kapsz. Újra alakulni kell rá, cudarul is megyeget. Aztán Gerivel elkezdjük nézni a Minimál Bézölt-t, ami egy Nándi, Patkány által készült boulder. Végtelen próbából egy este alatt sikerül kimaxolnom és a personal gradenek hétC rá is mondok. Erről hosszú személyes levelezésekbe bonyolódok Barnuskával. Egy alkalommal később mikor Bajusz is kitolja a biciklit, nagyon kíváncsi vagyok az Ő személyes véleményére, elég nagy boulder tapasztalattal rendelkezik – már csak ha a sziklás boulder napokat nézzük az elmúlt másfél két évben külföldről, ezért ő egy jó konfirm nekünk, Magyarszkiknak. Balázs flasheli és látom a szája hegyén hogy csüng a könnyed szó, bár mentegeti magát, hogy “jaah jaaah de ez az én stílusom.” Mindenesetre hétB+ mond rá, talán csak hogy én ne kenődjek el annyira.
Nándi véleménye 🙂
Zoli ekkor már szikkadtan küldi az Import áru-t, aminek egy nehezített kiszállást akar tolni, kicsit kunsztot csinálva a kimászásból, átnyúlva mindent. Így születik meg a Primőr Importáru 8A+ FA egy next timemal később.
Aztán erre a kimászás bulira, ott van még a Travis béta (talán travisről volt először egy fb. kép, innen a név.) – de persze amúgy biztos hogy ez is patkány béta 🙂 Miután a Travises balra menő kinyúlósat, a Zoli féle mindentátnyúlósat és a jobbra reibungrakicsapós verziót is megmászom, nekem így jönnek a dolgok. Minimal Bézöl hétB, hétB+, hétC. Aztán Patkányt kérdem erről, de jogosan lehurrog: “Fater nézz már rá, 30centivel van odébb a tested, ez neked külön út?” Aztán ezen elkezdtem gondolkodni, hogy megint csak filterben látjuk a dolgokat túl közelről, de ha egyel távolabb megyünk – akkor valahogy nekem világossá válik, hogy adhatunk neveket egyes gyakorlatoknak. Nem utaknak, nem szép tömbre kimászós bouldereknek, még csak nem is vonalvezetésnek. De itt valahogy mégis mindhárom dolog, mindhárom irány és boulder létezik és mindegyik teljesen más mozgás. De vágom hogy sántít ez a dolog, mert kábé a más bétát nevezgetjük most el, de mégis. Valahogy nekem ezek egészek. És Mi a Primőr Import, ha nem ez. Nyilván ez van itthon nekünk, ez a kis valami.
Na mindegy beljebb mentünk a lyukba.
Mivel az első alkalommal Geri erre volt rászikkadva leginkább, elkezdtem én is az Import áru-t masszírozni. Volt sikerélmény is, de voltak teljes fekete homályok.
Legközelebb Zoli bétáját silabizálva elkezdett megszületni az amit én is fogok majd csinálni, persze nem volt minden olyan könnyen kivitelezhető. Egy mozdulat teljesen homály maradt az út legelején, elvesztem a béták között, meg talán az izmokból is kiment a jatt.
A harmadik kimenetel hozta meg az áttörést október 6.-án. Meglett minden mozdulat, s az első éles próbánál rá is jöttem, hogy van mit finomítani még, több ellendülés miatt mire a 11. mozdulathoz értem – már csak durrantan lüktettek a rommá pukkant karjaim, hasznavehetetlenek voltak. Whut? De.
Nehezen sikeredik néha megszervezni a kövi kimenetelt, amikor otthon tűkön üllsz, hogy vajon hogy menne ma, kitépnéd-e a fogásokat olyan erősnek érzed magad, de most pont a csapat nem jön össze, pont bepimpósodik a plafon, pont nyelviskolába kell menned, pont stb stb stb. És mégis nagyon várom a következő kimenetelt, mert bármilyen fokozatú út is ez, nekem biztosan a legnehezebb boulderem lesz. Ez számos okból adódik…egyrészt nem is mozogtam túl sok 7C+ -8A környéki útban és ez az út is valahol -e két fokozat határán lebeg. A megnyitás óta felmerült a statikus megoldás helyett a Csé béta (fent a videó a két bétáról Barnsukától és Csétől), ami egy elbaszott nagy dinamikus mozdulat egy jóból egy rosszba – repülés egy kis mészkőperemre. Vagyis a plafonon kicsinek tűnik amikor mind a 77kg-mat rá kell tenni. 
A Minimal Bézöl font-ot idéző reibungjai
Bajusz küzd a Hook kapitánnyal
Mindenkinek van véleménye ezekről az utakról és fokozataikról. Sokan erősek erre, ez van a pest környéki helyeken, ezen erősödött fel egy generáció. A 20 évvel ezelőtti meg ezüst-hegyen, talán ezért is ők másban jók. Nem töltött gyenge fattyúként hosszú éveket áthajló utakban. Jellemzően az ide kiérkező teremzsonglőrök már végtelen jatterek voltak áthajlásban varázslásra, egyszerűen nem töltöttek elég időt gyenge fattyúként, a testük helyzeteit megismerve. Innen a Jan Hojer elszólás: “Minek használjam a lábaim flashnél ha meg tudom csinálni karból is, az csak plusz egy hibalehetőség ha lepattan.” S valszeg pont ez az a bors az orrunk alatt amiért a Kínai gyógymód 7B/+-t, se bajusz, se fidy, se ipach, se én nem tudjuk két alkalomból megmászni. Mert az az út nem két campus mozdulatról, inkább a Testhelyzetekről szól és a semmi lépésekről a plafonban. Ilyen nekem az Importáru is, ha nem akarod 15 helyen meglógni csak karból, akkor bizony finomítod a végtelenségig. Vagy legalábbis amíg be nem akad. : )
Eszembe jutott Dave Graham és a filozófiája a gyengeségről, egy régi interjúja – amit talán mostanában Gábor majd teljesen lefordít ha lesz ideje, én pedig a videó alá feliratozom.

Graham filozófia: avagy jó néha gyengének lenni:

 -Mindig a bordaközi izmaim sérültek…
-igen?
-igen, minden megsérültek attól, hogy olyan mozdulatokat csináltam, amiket meg akartam csinálni, mintpéldául “oké, át akarok csapni arra fogásra”, lepattan a lábam, megtartom, vissza a láb. Ha ezt csinálom, néha megsérülnek dolgok. Becsípődik én meg “auhhh”. Ez nem szükséges, tudod, tudom hogyan lehet elkerülni, nem kell megsérülnöd. De ha fel tudsz készülni, ez az ahol a technika bejön, ez nem olyan hogy “megyek és felhúzom magam az út minden egyes fogásán a toppig”. Tudod az egy másik történet, amikor úgy edzel mint sokan a versenymászók közül. Mész, edzed, felszedsz ilyen kibaszott masszív erőt és úgy mászol, mint Ramón vagy Patxi, ami egyszerűen elképesztő, tudod, úgy másznak mint a gép. Olyanok, hogy “cccshhhhaaaak” [egykezeset húz a levegőben], tudod. De látom néha Ramón-t, néha eléggé piszkosul megzavarodik, mert tudom, hogy nem töltött annyi sok évet gyenge fattyúként, edzeni. Tudod, mert ha gyenge vagy, akkor sokat tanulsz arról, hogyan használd a testedet. Szóval ha egyszer gyenge vagy annyi sok-sok évig, akkor egyszeriben, amikor… rájössz, annak érdekében, hogy használd a jövőbeli céljaidhoz, hogy itt az ideje, hogy használd a testedet, érted. Használod ezeket a spéci izomcsoportokat és egyszeriben keményen mászol, magadért, nem pedig…
Ez az optimista nézőpont, tudod. 

Nem akarok túl sokat edzeni, ezen okból, tudod. Nem akarom soha elterelni a figyelmemet arról, hogy gyenge vagyok. Ami nagyon fontos, gyengének lenni, azért hogy sikeres legyén, ha ilyen típus vagy. Kell a képességeknek ezen hiánya, azért, hogy bátorítson elég erősnek kinézni. Ha egyszerűen meg tudod csinálni, akkor csak megcsinálod.

Valószínűleg megsérültek az ínjaim, nem a legerősebbek a világon. Erősek az ujjaim, de nem tudom, annyira nem erősek. Tudod, talán erősek a zárt dolgokhoz, de akkor is megsérülök, ha nehéz leszek.
Nem szeretek nehéz lenni, csak erős akarok lenni. Úgy értem lehetnék nehezEBB…
-Hány kiló is vagy?
– 60 kiló, azt mondanám. Inkább 60-61 az átlag (-aham) mostanában. habár amikor le voltam sérülve, akkor 56-57 kiló voltam, nem voltam erős.  Azelőtt 63 voltam Hueco Thanks-ben, 56-57 rossz hír volt. Nem volt izgalmas, inkább “az istenit”.
-Szóval ha nem másznál, akkor még vékonyabb lennél.
-Mint állat! Igen, tudom.

A szüleim nagyon vékonyak, tényleg, teljesen, mindketten, tényleg nincsenek formában. Teljesen nincs alakjuk, mint a bátyám, nincsen rajta izom. Az, hogy rajtam van izom, az furcsa nekik. Mindig csak hogy “Istenem, nézd meg a testedet” én meg “wow, nézd meg a TIÉDET, tudod. Vékony szemetek. Annyira sovány, az apám a képeken, mint a bátyám, nincsen rajta semmilyen izom. Majdhogynem zavar “…pffhhh, Jézusom, nem is érdekel” ők meg aztán az igazi varázslók, nagyon okos emberek, érted. Nem kell nekik a fizikai test, mind csak “vvvúhhhúúú”, a könyveik meg a szarok, tudod. Kicsit más világban vannak. Látom, hogy a genetikai hátszelem honnan jön, talán csak mentális. Sok mentális segítség, tudod, gondolkodás és különböző stratégiák és technikák alkalmazása szintjén. Különböző gondolkodási sémák használatában. De basszus, a fizikai szinten, ezek a csávók … nem is adhattak volna kevesebbet, genetikailag úgy érzem nagyon kicsesztek velem. Nincsenek izmaik…
-A mászásban ez talán nem a legrosszabb dolog.
-igen, de amikor nagy és erős és magas, termetes embereket nézel, néha kicsit irigy vagyok, hogy sovány rohadék vagyok. Nem hiszem, hogy valaha is nagyobb leszek, tudod. Hacsak nem… Mindig vissza fogok térni abba a zéró sovány állapotba, mászás nélkül. Ami jó ugyanakkor, mert mindig fel tudok szedni egy kis izmot. És ez az, ami miatt féltem az inaimat, mert nem akarok túl sok izmot felszedni, mert akkor elkezdem terhelni az inaimat. Szóval van egy jó egyensúly, tudod, tudom hogy van egy határ, nem leszek Ramón, nem leszek Patxi, nem leszek Chris, nem leszel semelyik ezek közül a nagyon erős mászók közül, akik inspirálnak. Vagy Dani Andrada például. Tulajdonképpen úgy gondolom, hogy inkább hasonlítok Dani-re, mint akárki más. Nagyon sovány csávó leszek, kibaszott erős izmokkal. Dani-nak hihetetlen teste van, neki…
Sovány mint én, sovány kis csávó. Ha nézel róla gyerekkori képeket, nevetséges, sovány kis lurkó. És annyira furcsa, mert edz, annyira fanatikus, annyira motivált. Edzi az inait, az egész testével együtt. Remélem egyszer ott leszek én is, mi lehet, mondjuk max még 5 kiló rajtam…
Nem fogok soha úgy kinézni, mint Dani, de erős leszek, fogok tudni használni egyujjas zsebeket, mert kibaszottul megcsinálom az évek alatt és mindenem erősebb lesz, önmagában, érted mire gondolok. De ez a fanatikus fejlődés az, amit keresek, edzésnek. Szerintem ez jó lesz nekem, eljutni ezekbe a távlatokba. “Gyerünk, szedj fel egy kis erőt!” tudod. De Dani megtette ezt az évek alatt.

Szerintem a fanatizmus az, ami eljuttat oda, (-haha) a tény hogy a megszállottság azon fokán vagyok. Olyan leszek, hogy “Nézd Udo, meg tudok csinálni 5 egykezest, tudod hogyan csináltam, csak mert meg tudom csinálni” (-haha), csak a saját magabiztossági szintemmel, csak azzal, hogy azt mondom magamnak, hogy nem vagy gyenge.
-De egy varázsló vagy, neked nem kell ez.
-Nem, de tudod a varázslók megtehetnek amit akarnak. (-igaz) ez a lényeg, de ha úgy gondolom, hogy meg kéne csinálni 5 egykezest valamikor, akkor megcsinálom biztosan.
Posted on

Párizs – Világbajnokság 2016 – elemzés a színfalak mögött

A világbajnokság számos új arculatát mutatta meg nekünk, azoknak akik végigkövették. Múlthéten szerdától vasárnapig tartott a rendezvénysorozat, mely a boulder, nehézségi/köteles (lead), gyorsmászás és paramászás kategóriákra volt bontva, illetve díjazták a legjobb kombinált kategóriát is, lévén készülve az olimpiára, ahol szintén kombináltban kell indulniuk a versenyzőknek.
Nem kevés logisztikázás kelhetett ahhoz, hogy ügyesen rendezzék el az egyes kategóriák selejtező, középdöntő és döntő mászásaikat, pláne, hogy többen is indultak legalább kettő vagy három versenyszámban. 
Bődületes iszonyatosan áthajló nehézségi falak, változatos, áthajló, plafonos, pozitív boulder utak egy csarnok közepére felépítve, amit meg is töltöttek a nézők… 8000 ember figyelte a világbajnokságot a helyszínen… és még több ezrek otthon, mivel streamelték a döntőket youtubera. Szombat estére szerveztünk is egy kis már már lassan állandósultnak mondható baráti összejövetelt Marciékhoz, ahol a férfiak boulderdöntője és a csajok nehézségi döntője ment le. Ha éppen nem akadt torkomon a szó, üvöltenem kellett… tényleg túlzások nélkül ez volt az egyik legizgalmasabb verseny, az eddig streamelt világkupák között. És ezt csak tetézte a másnap este, a férfiak döntőjével. Kiemelek pár dolgot a telejsség igénye nélkül es persze eléggé részrehajlóan.

Kezdődött azzal, hogy a csajok mennyire erősek, négyen másztak el az utolsó előtti mozdulatig, Anak Verhoeven pedig volt az első Top mászó. Mindössze 20 éves, 96-ben született a Belga sztyeppéken, s ahogy én tudom elég fiatalon megváltást talált (a Biblia supportálta) Istenben és az edzésben, e két dologba téve a fanatizmust… nos az egyik már biztosan kifizetődött. Egyébként vallási fanatizmusáról érdekes sorokat olvashattok Anak blogján a My faith– résznél. 😀

De visszatérve a hittel telt hölgyre, eredményei sziklán is kimagaslóak, ugyanis megmászta az Era Vella 9a-t, már amennyiben ez annyi amennyi ezzel az első Belga nő lett aki mászott e fokozatban, (ráadásul Belgium sem rendelkezik túl sok sziklával) de ennél egyel szikkadtabb a tény, hogy kipipálta a franciaországi Orgon völgyében található Bronx-ot, amely 90-es évekbeli chippelt (vésett – a kor divatja alapján) 8c+, egyike volt a legnehezebb európai utaknak akkoriban és az első 8c+ volt Franciaországban. Én mindig kicsit ferde szemmel nézek az “ilyen” vallási fanatikusokra, de tény hogy a leányzó teljesítményei meghökkentők és a mennyeknek portájáról felhőkön ücsörögve s írva a világ talán legkevésbé olvasott mászóportáljára, meg kell említeni – s fejet kell ez előtt hajtani (vagy ci-t?). Mert hogy a kutya rúgja meg, Top-ot mászni a világbajnokságon a döntőben, azért az kurva kemény dolog pápák. Beérett a sok ima, vagy inkább a Puursi falon töltött edzésórák.

Charlotte Durif a döntőben
Saci esése jól lekapva
az új elemek lásd. lejjebb
Janja és mind a 17 életéve

Már már el is hittük a zárdai magatartás felvihet a Top-ra, de akkor jött a szlovén csodalány, Janja Garnbret: 17 éves érdekessége, hogy egy évvel korábban mászta első 8c+ -át, az elmúlt télen pedig már két 8c mászott flash a számos 8a+ – 8b OS mellett. (Rollito Sharma extension, La Fabelita – Rodellar). Tavaly az Európa bajnokságon már másodikként szerepelt, talán ekkor robbant be leginkább a nemzetközi köztudatba, angolul még csak gagyogott, nem mert a kamerába nézni, de gyorsan és precízen tette meg azokat a mozdulatokat, amikben Mina Markovic vicsorgott. Ekkor már lehetett sejteni valamit. Mivel Anak Top-ot mászott, Janja csak Toppal mászással nyerhetett, ez még izgalmasabbá tette a döntő utolsó indulójának mászását. 

“And She did it!”. Johanna Ernst-i magasságokba emelkedett, régóta a legkiemelkedőbb tehetség versenymászásban.
Harmadik helyezés a szintén szlovén Mina Markovic zsebébe került, akinek én különösen szurkoltam, illetve a legutóbbi világbajnok a 153 centis dél-Kóreai Jain Kim csúszott le épphogy a dobogóról. A csajok útjánál talán kevésbé mondhatjuk hogy megszórta volna a mezőnyt. Sokan estek ki ugyanott… és nincs annál cigányabb amikor a selejtező és középdöntő eredmények döntenek.

Mina és a szikkadtság
Narasaki megy az első helyért
sokat mondó kép
A streamelés közben nem értettük, mit tart a jobb kéz?!!

Fiúk boulder döntője is számos izgalmat hozott, de erről beszéljen a slow vidi. Narasaki (nagasaki) kicsit szerencsétlenül járkál, és mintha fél másodperccel le lenne maradva mindig a többiektől. Már régen feltűnt hogy forgatja a fejét, hogy mi történik körülötte, de ezt a rejtélyt csak az Adidas RockStar versenykor sikerült megfejtenem, a tolmácsát látva. Ott vált világossá, hogy szegény azért érezheti egy cirkuszi majomnak magát, aki nem tudja mi történik körülötte, csak felmászik ahol mutatják, mert az interjúkor derült ki, Ő bizony egy árva kukkot nem ért más nyelveken csak japánul. S az lehet, hogy szimpatikus interjúkat tőle nem nagyon fogunk hallani mostanság, az biztos hogy a VB címet nem nyelvismerethez kötik, a keze pedig tart mint az őrület és az utóbbi időben minden versenyen a pódium teteje közelében mozog, így itt is. Narasaki 3 TOP-al világbajnoki címet szerzett a japánoknak. Tán ilyen még nem is volt… jár hát a taps.

Aztán másnap jött a női boulder döntő, erős nevekkel – sok számomra új mászóval. A régi bútordarabok közt ott van az egymással már 8-9 éve versenyző spárgáiról híres Akiyo Noguchi és a már a versenymászásból visszavonulást hirdető Anna Stöhr. Anna olyannyira visszavonult, hogy most hirtelen világbajnoki döntőben van, hoppá. Ráadásul a középdöntőből a harmadik helyen jutott tovább. Aztán itt van még az amerikai kisegérke Megan Mascarenas, akit csak Maskarpónénak szoktam emlegetni így a bakterok között, és Miho Nonaka, aki esküszöm olyan mint ha ctrl+c -ték volna Jain Kim-et, csak a HD-t letolták 480-ra. Jajj de kis köcsög vagyok. 🙂 – há’ de mégis olyan, na bumm…
Van még egy orosz versenyző akiről én nem hallottam, és egy 24 éves svájci vasgyúrda. Előbbi nem sok Top-ot mászott a döntőben, utóbbi pedig a legtöbbet a legkevesebb próbából. Petra Klinger neve ( bár utólag informálódva megtudtam, hogy nyert már boulder világkupát) valahogy most került be a látómezőmbe, pedig a krémről általában tudni szoktam. Ez a fent említett arány legtöbb boulder/legkevesebb próba a verseny első helyezettjének képlete. Petrának is jár a taps.

egy ásítás még belefér
A vörös bögöly Schubert, és Gatier a 2. és 3. helyezett.

És jött a fiú döntő, ami végtelen meghozta az izgalmakat. Vegyük végig szépen sorjában a neveket.
Meglepődtem, hogy az osztrák Dzsékob Schubert mennyire erős, kicsit csalódott voltam, hogy  a szlovén Domen Skofic most nem fért fel a dobogóra. Olyan stabilan és kiemelkedően versenyzik az elmúlt másfél évben, hogy ha valakit őt dobogóra vártam volna, s most újra 4. lett a VB-n mint két évvel ezelőtt Spanyolországban. Egyébként férfiaknál nincs számottevő változás a döntős névsort illetőn.

A döntősök között lényegében csak annyi különbség van, hogy az előemberi fejszerkezettel rendelkező Sachi Amma – akit amúgy nagyon csípek még annak ellenére is, hogy két év alatt sem tudta megtanulni az angol nyelvű interjúkhoz a she és he közti különbséget – idén nem igen indult.  De persze neki ezt elnézi az ember, csak mert ha valahogy nagy nehezen eljut Spanyolországba,  az utóbbi évek statisztikái alapján kijelenthetjük, hogy a karácsonyi szünetében mindig megmászik egy két régi sharmaprojót (Fight or flight, 9b),  vagy pár nap alatt összepakolta a Biographie-t. S végül tény nem tény, de szeretjük, ezt a nyurga legényt, aki az adidas szponzoráció miatt/mellett gyakran megjelenik a Nürnbergi Café Kraftban, s mindig csinálnak Dickivel valami szuper képet, bár ez legtöbbször nem a sachi-féle mellső mérleg szépségéről tanúskodik, hanem inkább arról ad tájékoztatást… “Hmm Dickinek még mindig menne a 40kg-val való bicepszezés.”

Viszont helyette ott van a két-három éve folyamatosan erősödő gazdag olasz fiatalság, Stefano Gisholfi. – a maga Michelangelo álmodta arcszerkezettel és göndör hajfürtökkel. Ez a fiú évről évre egyre royalabb eredményeket hoz, s ha nem áll le a motor és a szponzor pénzcsap (márpedig az folyik) fel fog érni a konstans dobogósok közé. Mellesleg rendelkezik 5 9a+ -al és egy 9b FA-val is, ami igaz ma már nem számít soknak a profik között sem, de azért ha belegondolunk Sharmanak sem volt túl sok ilyen nehézségű útja huszonpár évesen, szóval ha ez a korosztály nem égeti ki magát, durván szélesíthetik a hardcore utakat…de most nem erről van szó. Jólvan Gisho, csak így tovább.

Kell hogy szóljunk pár szót Gautier Supper-ről is, nem csak azért mert 3. lett a világbajnokságon, van más is az ő rovásán. Számomra a köztudatba (talán csak az én köztudatomba/esetleg bátorkodom kimondani hogy a nemzetközi köztudatba) egy Briancon-i vagy Chamonixi világkupán robbant be. Azóta is teljes hitetlenséggel állok a kérdés előtt, nem súghatták-e le a franciának pont Franciaországban a világkupadöntőt, mert olyan szintű sebességgel és pontossággal rongyolt fel on-sight, hogy CSAK NA. A videók elérhetők youtubeon, megdöbbenni meglehet. De nem csak egy villanás volt ez a szereplés, azóta is folyamatosan, “komótosan” beette magát, a világkupa döntőkbe – felnőve a honfiárs Romain “Dégranzs” mellé.
A spanyol Ramon Juliant senkinek nem kell bemutatni. Kb. 15 éve van folyamatosan 9a szinten, végtelen 9a+ FA (köztük pl. La Rambla), 2002-ben nyert először köteles világkupa futamot, az eltelt 15 versenyévében pedig kétszer lett világbajnok, többszörös Európabajnok vagy 40 érme van köteles világkupafutamokról 19-szer állhatott a dobogó legfelső fokára. Állíthatnánk ez a Pádre mindent elért. Feltehetjük, hogy emberfeletti izomzata nem a természetes úton került oda; a Spanyolokról már számtalanszor derültek ki balhék ( lásd még Edu Marin és a fedőanyagok című tanulmány), de tény hogy Ramon a 35 évével a VB döntőjében van. Ez már szerintem önmagában óriási és bárhogy is de jár neki a taps, még annak ellenére is, hogy valami patális hanyagság miatt most csak 9 mozdulatig jutott. 159 centijével nem könnyű felvennie a versenyt és számtalanszor szívatják meg a dinamikus mozdulatokkal telepakolt utak, de az ujjak tartanak és a campus mozgás is be van gyúrva… egyszerűen egy nem kontrollált/”hanyag” mozdulat miatt lett most a 9. – véleményem szerint.
A hisztikirály Romain Desgrandes-ről már korábban írtam, így most nem kívánok nagy leírásokba bonyolódni. Francia aki azért jött, hogy a hazájában világbajnok legyen csakhogy ezt négy másik versenyzővel nem beszélte le korábban. De az 5. hely is igazán bravúros.

Sean bírkózik a Kanadáért

Itt van még a számomra teljesen ismeretlen japán fiú, illetve Sean McColl. ahhj az öreg Sean.. a komisz mosoly, mandulavágású szemek, impozáns izomzat… fehér trikó rajta egy piros juharlevél: ez Sean McColl. Meg persze egy kicsit több is. Őt harangozzák be a nemzetközi oldalak leendő olimpiai bajnoknak, feltéve hogy négy év múlva is csúcsformában lesz még (márpedig ő ezt vallja), ugyanis jelen állás szerint ő nyerte a boulder, köteles és gyorsmászás mix versenyét, ami elvileg lesz az Olimpiai Versenymászás szám is, négy mászással teli év múlva.

A srácoknak belefért egy selfie is a dobogón.

(Persze itt is sok minden változhat még a négy év alatt…pl. felmerült nemrég, hogy a gyorsmászásra variált fogásfelrakás lesz…stb.)
De lényeg a lényeg, nyert már boulder és lead világkupát is, és azon kevés versenyző közé tartozik, aki mind a három ágat küldi, bár míg köteles és bouldermászásban általában a döntő, középdöntő közelségéig képes jutni, addig a 8,5 másodperc körüli speed mászásaival nincs esély a középdöntőre, idén a VB-n a 38. helyre volt elég. De ő uralja a három versenyszám kombinációját, amiben idén már világbajnoki érmet is osztottak.

És a vége. Mint a mesének is, kijön Adam. Kétszeres világbajnok 2014-ből megállíthatatlanul a TOP-ig mászott. Ahogy Gabika mondta… “jah nem volt kétség, ziázott ott ahol a vörös bölény kiesett”. Ebben az elszólásban minden benne van és íme a videó. [Jobb alsó sarok – full screen]

Stílus, formák, elemek – Technika, dinamika, fifika
Bocsássatok meg a félig meddig csúfolódó hangvétel miatt, kicsit elragadtattam magam és szeretem az embereket feltüntetni más szemszögből, mint ahogy a templomban illene beszélni róluk. Írjak a Magyar mászó urakról is… uhh. Félek elszappanoperásodna a blog…
De! Igazából amire én ki akartam hegyezni ezt a bejegyzést, az egy érdekesség. Érdekesség a fogások, formájáról és jellegéről, a versenyutak stílusának megváltozásával kapcsolatban. Ez annak aki folymatosan követi a versenyeket nem lesz új, de talán sokaknak ad némi érdekességet. 
Folyamatos fejlődés alatt vannak a versenyutak, falak, mászóstílusok. Ez nem egy ló – mint a szertornában amin a kápa a 50 évvel ezelőtti olimpián is ilyen volt. Régi boulderversenyeken legtöbbször kis fogások domináltak, kis peremek, legalábbis az általam élőben is látott 2009, 2010-es évek bécsi boulder világkupáján leginkább ez volt jellemző. Talán a mászók folyamatos fejlődése késztette az útépítőket és a sportot, hogy váltsanak vagy a média de lenyegében az elmúlt öt évhez képest folyamatosan átalakulni látszanak a mászóutak. A bouldervilágkupákon szinte kivétel nélkül építenek egy slab boudlert ami egyensúlyozásról, ügyességről szól, továbbá az áthajlós boulderek jó részénél is dominál az elemeken való mozgás, nagy elemek, hatalmas fogások mindenütt. Miért? A válasz egyszerű. A média elérhetővé tette hogy youtubera streamelhessék az élőben történő versenyeket, szóval bárki nézheti otthon s a helyszíneken is egyszerűen látványosabb, ha a több ezer ember hátul nem egy facsavaros mikroperemeket lát, hanem emberméretű paneleket.

egy korábbi WC falstruktúra
küzdés az emberméretű elemek közt
áthajlásból slabbe
Hojer of Swing
rémálmaim egyike pozíció
Az egyetlen aki flashelte a slab bouldert…
És a kunsztokról is sok esetben elmondható mára már inkább a leleményesség és koordináció, ügyesség legalább olyan fontossá váltak mint a nyers erő. Ondra panaszkodott is a Párizsi boulderfalakra egy kicsit, hogy a falstruktúra túl sok függőleges és slab szakaszt tartalmazott, így nem elég sokoldalú tudást tesztelt a versenyzőkön. Érdekes is, hogy pl Jan Hojer a 2. lett és a középdöntőbe sem jutott be. De aki világbajnok akar lenni, annak mindenben jónak kell lennie.

Slabak, elemek. Idén jött a képbe a világkupákon egy teljesen új szemlélet. Nagy fogásokat és elemeket készítenek el úgy, hogy a fogás bizonyos részei “foghatóak”, érdesek – míg más részei pedig csúszósak ezzel is nehezítve a versenyzők dolgát. Az elképzelés két nagy fogásgyártótól származik (persze lehet hogy őelőttük már mások is alkalmaztak hasonlót) de lényegében a flathold fejéből pattant ki a dolog, karöltve a cheeta-holds fogásguruival, – de köztük is Laurent Laporte nevéhez fűződik számos újítás. Ő egy nagyon régi routesettere a világkupafutamoknak (30 éves útépítő és fogáskészítő tapasztalat), iszonyatosan nagy útépítői múlttal rendelkezik – e ötletük pedig egy plusz csavart ad a versenymászásba. A fazonnal én is találkoztam a 2010-es bécsi bouldervilágkupán, ahol akkor az egyik útépítőnél aludtam este, a nightsession-be nyúló építésük alatt pedig segétkezdtem a pakolásban ahol csak tudtam. 

Meg Laurentnek is, párszor megkért toljam be a derekát a falhoz, mert lumbágója van éppen. Ha felkerültek a lábai a falra, onnantól nem volt gondja. Hát ilyen ez, csúszós fogások, dinamikus és egyensúlyozós utak, változó stílusok. Persze a sziklán való boulderezéstől bizonyos esetekben kissé szerintem távolodik, kicsit egy misztikusabb futurisztikusabb irányba elvíve a dolgot, de éppen ez a jó ebben. A mozdulatok lehetőségeinek végtelensége, a szabályoknak szűk határmezsgyéjén, ahol a versenyzők összemérik erejüket. Egy útépítőnek pedig látni, az éppen születő legvadabb megoldásokat – egy gyönyörű érzés.

Posted on

Az elfeledett mászóparadicsom: Labák, Csehország

Csehország legendás homokkő falai már régóta mozgatták a fantáziám, már fényképek és videók alapján is  kétségbe vonhatatlanul világszínvonalú és különleges vidék ez a mászók számára (aki netán nem látta volna, annak ajánlom a Sharp End című film ide vonatkozó részletét: https://www.youtube.com/watch?v=3TrYKQEQrUg ). Az utóbbi két évben sok embert kérdeztem, hogy járt-e már erre, mik a tapasztalatai, hova érdemes menni, de sajnos nem sokan voltak jártasak a vidéken, illetve vegyes tapasztalatokról számoltak be, ami engem is elbizonytalanított. Tavaly télen azonban egy Misja tripp alkalmával megesett, hogy összetalálkoztam egy cseh mászó arccal az ocizlai szállásunkon, aki ódákat zengett a helyről. Emberünk elmondása alapján, ő már Patagoniát, Yosemitet és Amerika különböző homokkő helyei mellett, az Egyesült Királyságot is megjárta, de ha homokkőről van szó akkor Csehországra esküszik. Elmondtam neki kételyeim a hellyel kapcsolatban, ugyanis már több forrásból hallottam, hogy a hely nem igazán wellness-mászó barát. A helyi tradíciók igen csak megpecsételik a hely mászóstílusát, az utak biztosítása jellemzően egymástól akár 5-10-15 méterre lévő vaskarikákkal van megoldva, illetve repedések esetén kötélből készített csomó-ékek elhelyezésére van lehetőség, és ha ez még nem lenne elég, egy nem ide szokott mászó elriasztására, bizonyoson helyeken a zia használata is tilos. Cseh barátunk erre azt javasolta, hogy nézzük meg Labákot. Ez kiváló tanuló hely lesz nekünk, ugyanis itt más helyekkel ellentétben nittelt sportutak is vannak, illetve a zia használata is engedélyezett. Ez az információ teljesen újra élesztette bennem a tüzet, neki is fogtam hamar az ige terjesztésének, hogy mielőbb összegyűljön egy csapat kalandvágyó mászó és elinduljunk Labák irányába. Nem volt könnyű dolog megszervezni, de idén nyáron végre megtörtént a csoda.
Budapest – Dolni Zleb
Kocsma – Hospoda U Kosti (a képet a netről szedtem, ennyi emberrel összesen nem találkoztunk)
A csapat tagjai: Robi, Manó, Lili és én (Marci). Augusztus 7.-én este 8 körül értük el úti célunk, a google maps által becsült 6 óra 39 perc helyett, egy laza 9 órás idővel, az útépítéseknek és megállóknak köszönhetően. Szállásról annyi infónk volt, amennyit a neten olvastunk indulás előtt; a helyi kocsma mellett meg lehet állni autóval és kertjében lehet aludni. Körbe jártuk a kocsmát, nem igazán volt tartósabb campelésre alkalmas hely ezért feljebb néztünk az erdőbe, találtunk egy kis telket ahova egy telefonszám volt kiírva. Az otthagyott edényekből látszott, hogy valószínűleg itt szoktak táborozni a mászók, de most nem volt rajtunk kívül senki. Helyi erők segítségével sikerült kideríteni, hogy valóban jó helyen járunk, nyugodtan lecampelhetünk és majd holnap jön a tulaj, aki tisztázni tudjuk a részleteket. Gyorsan felálltunk a kocsival és nekikezdtünk a szokásos esti sörözének-falatozásnak. Már teljesen besötétedett, de Robival nem bírtunk magunkkal, tudtuk, hogy itt rejtőznek tőlünk csupán néhány perc sétára az áhított falak, muszáj megnézni. Kalauzunk persze nem volt, útközben több helyen is megálltunk, hogy vegyünk egyet, de sehol nem volt. Szerencsére a kocsmában volt egy ősrégi példány, ami közkézen forgott és sikerült elkérni egy kifotózás erejére. Szóval elindultunk fejlámpával, de az ösvényt hamar elvesztettük, ezért inkább toronyirányt céloztunk meg a falak remélt helyét. Kb 10-15 perc séta után elértük a falsávot, izgatottan tapogattuk a falat, felfele nézve pedig láttuk a nittek csillogását. Megnyugodtunk, jó helyre jöttünk, ez már szinte biztos.

A házban is lehet félcsövesbe aludni, de az már 2 euro

A camphely
Első nap:

Atom napsütés kelt, többiek még alszanak, de én nem bírok magammal, világosban is látnom kell a helyet. Egy óra alatt körbe futottam a táborunkhoz legközelebb eső szektorokat, mindenhol olyan falak vannak, hogy csak ámulok és bámulok.

Elszórva azért boulderekkel is lehet találkozni.
Trvdolin IXc alsó fele
Ember méretű boulder az erdőben, ezen már köteles utak vannak.
Jellegzetes méhkaptár szerű, lyukacsos falrész.
                      
Mire visszaérek a többiek már ébredeznek, kényelmesen megreggelizünk és irány mászni! A fal megtalálásával már nem volt gond hála a reggeli kiruccanásomnak, már csak a megfelelő utat kellett kiválasztanunk. Nem voltak nagy elvárásaink, fel voltunk készülve a végtelen arclemérésre. Ennek fényében kerestük a lehető legmagasabb nitt/nehézség rátával rendelkező utat. Első utunk végül a Spinavá holka VIIa lett: 30 méter reibung mászás, helyi viszonylatban sűrűn nittelve. Remek választás volt, jó ízelítőt adott a helyi fogáskészletből és viszonylag biztonságos körülmények között lehetett próbálgatni a kőzet tapadását az apró lépéseken. Mindenki gond nélkül fel tudott rajta mászni, de az utolsó nitt és stand közötti kb. 5 méteres  távon a könnyű terep ellenére  is mindenki hezitált egy kicsit. Mivel nem láttunk a közelben hasonlóan cheesy utat, inkább oldalra terjeszkedtünk a standból és top-rope másztuk a szomszédos utakat. Az első nap célja még úgy sem a meghalás volt, hanem a minél több méter mászása, hogy minél jobban ráérezzünk a helyi stílusra. Nap vége felé azért belenéztem, egy minden szempontból jattosabb útba, a Trvári v tvár VIIIc-be. Az út ránézésre se tűnt könnyűnek, az egyik fő szektor bő 30 méteres, konstans enyhe szögben áthajló falának közepén vezet fel és a nittelése sem a legbarátibb. Már az út első felén meg kellet birkózni két izmosabb köztes távval és egy nehezebb peremes traverz betéttel, amire egy ideig azt hittem az a kunszt. Az utolsó előtti nittig sikerült jutnom, ahonnan többszöri motivált próbálkozás után sem sikerült felmásznom a következőig, de legalább a repülést gyakoroltam. Átadom a stafétát Manónak és Robinak, persze eszük ágában sincs lehúzni a kötelet, rote-kreis stílusban indulnak neki az útnak (tope-rope másznak ameddig feljutottam, majd onnan előmászásban folytatják). Manónak sikerült átmászni a kritikus szakaszt és feljutott a standig. Utolsó útként belenéztem még egyszer top-rope, de így se sikerült rendesen átmozogni, betudtam a fáradtságnak, de minden esetre láttam már könnyebb 6c+-t is életembe. Vissza mentünk a camphelyre és kezdetét vette az esti chillezés.

Trvári v tvár VIIIc a fal közepén

Viszonyítás képpen készítetten egy saját táblázatot a helyi és a francia nehézségi fokozatok összehasonlításáról, mert a neten nem találtam normálisat. Tapasztalataim szerint  a cseh fokozatok a franciánál egy szélesebb intervallumot fednek le, ezért pl. vannak egyes francia számok amik teljesen két fokozat közé esnek be.


Második nap:

Minimál csepergésre ébredtünk, de mire végeztünk a reggeli procedúrákkal elállt. A nap hátralévő részében viszonylag hűvös és borús volt az idő, de esőt nem nagyon láttunk többet. Szerencsére a falak szárazak maradtak, így nyugodtan tudtunk mászni. Másik falrészt néztünk mint előző nap, bemelegítés gyanánt több relatív rövid (12-15 méter), de áthajló utat is másztunk a VIIIa-VIIIc körüli fokozatokban, de egyáltalán nem érződtek könnyűnek. Tipikusan sok a nagy és jó fogás, de nagyon fizikális a mászás, a 10 méteres utakban is el lehet pukkani, ha nem vigyáz az ember.

Délután beszereltünk az első komolyabb útba, a Trvdolin IXc-be, ami projekt is maradt a nap végére. Az első 3 köztest én rakom be, de az ezután következő peremes betétre már nem érzek elég erőt, a túl jól sikerült melegítésnek köszönhetően. Megint Robi és Manó veszi át kötelet, én pedig előveszem a telefonom és rámegyek a dokumentálásra. Néhány próbálkozás után sikerült feljutniuk a standig, ami előtt még egy tisztességes run-outot is át kell mászni. Lényegében ki lett találva a béta az útra, csak az elején lévő beszálló bouldert nem sikerült még megcsinálni senkinek. Nap hátra levő részét már a boulder kitalálására áldozzuk, és végül Robinak és nekem sikerül megcsinálni két különböző bétával. Az út felső részét nem mozogtam át ezen a napon, már túl fáradtnak éreztem magam, néhány mozdulat után teljesen eldurrantam és így nem volt kedvem belemászni az út tetején lévő run-outba. A közteseket bent hagytuk, mindenki motivált a volt a másnapi megmászásra. Este azért már rendesen kezdett hűvös lenni, ezért a szokásos főzőcskézés után behúzódtunk a kocsmába. Egyféle sört lehetett csak kapni, de nekünk ez pont elég volt. Helyi viszonylatban szerintem drágának számít a hely, de a kb. 1 eurónak megfelelő koronát számunkra még így is bőven megérte.

Manó kezdi a peremes betétet
Robi a fenti run-outban (innen még ezért kell fölfele menni)


Harmadik nap:

A tegnapinál egy fokkal komolyabb esővel ébresztett minket az időjárás. Gyors szettelés után sikerült fedelet varázsolni a fejünk fölé:

Nehéz tartani a lelket Liliben és Manóban, hogy maradjunk, ők már mennének Frankenjurába, a jobb idő reményében, de Robival túl motiváltak voltunk, hogy itt hagyjuk a helyet. Sejtettem, hogy ez az eső annyira még nem komoly, hogy eláztassa a falakat, de hogy biztosra menjünk Robival felszaladtunk a falhoz. Konstatáljuk, hogy a pozitív részek ugyan nedvesnek tűnnek, de az áthajlás kivétel nélkül mindenhol száraz, a projektet nyugodtan lehet masszírozni. Vissza mentünk a camphelyre és közöltük a jó hírt a többikkel; lehet mászni, tehát maradunk :D.

Mire a felértünk a falhoz, Manó, Robi és Lili is meggondolta magát a mai mászás tekintetében, inkább pihenő napot tartanak. Én még éreztem a motivációt, sose lehet biztosra tudni mikor jövünk vissza legközelebb, ezért kihasználtam az alkalmat. Boulderezéssel melegítettem, egy Xa első nittjének akasztófogásáig való eljutás volt a cél, kb. 5-10 próba után sikerült is,  a nehézsége szerintem 7A kerül is lehetett, vagy egy vérmes 6B+, de minden esetre rendesen küzdeni kellett benne. Többiek csak chillezgetnek, Manó kerteket épít, Robi meditál, Lili pedig próbál nem megfagyni :).

Művész úr!

10-20 perc pihenő után dobom is az első átmozgós próbát a Trvdolin-ra, a beszálló boulder úgy tűnik beépült, a középső peremes részt a már kitalált bétával sikerült  megcsinálni, csak a lépéseket kellett méretre szabni. De éreztem, hogy lentről jőve itt könnyen lehetnek problémák, valószínűleg ez lesz a repoint crux. A fenti run-out rész előtt vettem egy nagy levegőt, leráztam a kezeim, hogy erővel biztos ne legyen gond. Az első kísérlet még kicsit bátortalan volt, kb. fél méterrel megyek csak a köztes főlé aztán egy visszaugrás mellett döntök, de legalább megnéztem a fogásokat. Második kísérletnél már az elindulás előtt kizártam a fejemben a visszahátrálás lehetőségét, pár nagy elvállalós mozdulat jó fogásokon és érkezik is a megmentő kancsó, nagyon jó érzés volt, innen már sima út vezet a standig. Egy jó 45 perc pihenő után jött az első igazi éles próba, a beszálló boulder sikerült, de nem tökéletesen, a középső peremes kunszthoz nagyon fáradtan érkeztem, de csodával határos módon átküzdöttem magam rajta. A peremes rész utolsó mozdulatát már tényleg csak azért küldtem el, mert nem akartam bepunculni, de valami fenntartott. Itt van egy közepes pihenő, amit ki is használtam, több mint 5 percig csak rázogattam, de éreztem, hogy nem az igazi. Indulok tovább, de 2-3 mozdulat után újra érzetem, hogy a kezem nem tart semmit, hajszálon múlott a kiesés, de eljutottam a megmentő kancsókig.

Hatalmas volt az öröm, az ilyen mászások adják az igazi élményt, amikor a beszállásnál még teljesen bizonytalan vagy, hogy mi lesz a mászás kimenetele, de útközben megérzed, hogy akár sikerülhet is, és minden erőt összeszedve, improvizált megoldásokat és pihenőhelyeket alkalmazva, a határig elküldöd. Ezt az érzést már csak az tetőzi, hogy egy olyan úton sikerült elérni, ami láttán már elsőre azt éreztem: itt muszáj felmászni!

A megmászás láttán Robi is erőre kapott, a tervezett pihenőnapot felülírja benne a motiváció, gyorsan bemelegít és már be is köti magát. A beszálló boulder sajnos ma kifogott rajta, de az út többi részét már stabilan tudta mozogni. Érezte ő is, hogy nem taktikus újra próbálkozni, mert a bőre már így is a kilyukadás határán mozgott, ha tovább erőlteti a következő napok is könnyen kárba mehetnek.
Robi keze egy korrekt mászónap után.
Egy szomszédos útba még átdobtuk a kötelet, de ez egyikünknek se nyerte el a tetszését, összepakolunk és indulunk, hogy mielőbb kezdetét vehesse a már rutinná vált kocsmába látogatás – camphelyen főzőcskézés kombó. A sör készleteinket a harmadik napra már teljesen feléltük, így  teljes mértékben a kocsmára voltunk utalva, így annak  nyitva-tartásához próbáltunk alkalmazkodni.  A legközelebbi bolthoz vagy komppal kell  átkelni az Elba folyón vagy a hegy oldalában lévő szűk és meredek kis utakon kb. 30 percnyi utat megtenni, de ezt egyikőnk se akarta.
Negyedik nap:
Végre ránk mosolygott a szerencse és napos volt az idő. A reggeli teendőket szokás szerint nem siettük el, élveztük a napsütést, a falhoz csak kora délután mentünk fel. Nagyon jó volt a tapadás, úgy érezzük a helyi stílust is kezdjük megszokni, egyre bátrabban választottunk utakat. Mindenki gond nélkül szaladt fel a melegítő úton (Welcome to Mordor VIIc), ahol a közel 20 méteres távon mindössze két nitt volt, ami ránézésre kevésnek tűnt, de a levágott kötéldarabokból készített csomóékekkel remekül ki lehetett egészíteni, így végig megvolt a komfort érzet. Ez után tévedésből belekutyultunk egy ortó Xa-ba, de nem sikerült feljutni rajta senkinek. Robi és Manó visszament a Trvdolinhoz, én pedig a szomszédos, helyi sláger útnak számító, Hop nebo trop IXc utat néztem. Először oldalról belengve néztem a mozdulatokat top-rope-al, beraktam a közteseket, de a standig nem tudtam ilyen módszerrel feljutni, ezért az út vége maradt kövi próbára. Ez az út kb. 25 méter és végig egy élt követ, aminek hol kicsit a jobb, hol kicsit a bal oldalán kell mászni, több ezüsthegy-szerű reibungos fogás is van benne, illetve sarkazós mozdulat, de helyi viszonylatban jól van nittelve.
8a.nu-ról lopott kép: Hop nebo trop IXc

Second go relatív stabilan sikerült az út már átmozgott része, de a stand alatt kb. 10 percet kellett matekoznom, hogy az áthajlásból kimászva ki tudjak állni a már befele dőlő falrészre és megakasszam a standot, de  szerencsére sikerült. Érzésre akár két fokozat különbség is lehet a Trvdolin és e között, de helyi számozásban ugyanazt a nehézséget kapták, egyre kevésbé értem a helyi besorolást… De mindkét út első osztályú volt, hibátlan kőzet, elképesztő formavilág és mozdulatok. Mai utolsó útnak belemozogtam még egy IXc-be, a szintén népszerű, a szektorban talán legimpozánsabb El Niño-ba. Elővigyázatosan először ezt is a szomszéd útból átkacsintva tettem, mert a nittelése ránézésre ennek sem volt túl sűrű. Sikerült végigmozogni az út kétharmadát, beleértve az út alsó, erősen áthajló, kunszt részét. Meg van mi lesz a következő napi projekt, de erre a napra úgy éreztem elég volt a mászásból. Vissza mentünk Lilivel a Trvdolin szektorába, megnéztük mit alkot a csapat másik fele.

Manó és Robi már teljesen be volt rottyanva. Manó már demotiválódott a mászásról, inkább csak a kertépítésnek élt. Robi bőre pedig siralmas állapotban van, több ujja is teljesen ki van lyukadva, már ő is látja, hogy így nem sok esélye van megtartani az apró smirgli felületű fogásokat. Hagyták is az Trvdolint, inkább könnyebb utakat néztek. Előző nap már kifigyeltük, hogy van még egy relatív könnyebb út a közelünkben (utak többsége VIIIa-tól fölfele kezdődik), amin eddig még nem próbálkoztunk. A Docasné zrycleni (VIIc) már ránézésre is biztosan ott van a környék legszebb útjai között, de eddig visszatartott minket az előző nap látott, egy svéd trió által előadott, haláltáncnak tűnő mutatvány. Az út kerek perec 35 méter, lehet egyes kalauzokban a 40-et is simán megkapná, amihez mindössze 5 nitt párosul. Robi az első aki beköti magát és rávállal, mi a földről nézzük, ahogy helyenként 10 méterrel is az akasztás fölé mászva keresgéli a következő fogást, nyújtózkodik, hogy elérje következő nittet, de végül felér a standig. Engem is nagyon érdekel az út, ezért amint földet ér Robi egyből kérdezgetni kezdtem, hogy milyen élmény volt. Robi fején látszik a teljes mámor, élete legélvezetesebb mászásáról számol be, de én mégis szkeptikus maradok, ugyanis a látottak nem győztek meg, hogy napvégén-fáradtan ebbe az útba nekem bele kell menni. Biztosra mentem és inkább top-rope próbáltam először, ha tényleg nem olyan vészes akkor másnap tökéletes lesz melegítő útnak. Mászás közben konstatáltam, hogy egyáltalán nem olyan félelmetes az út, mint amilyennek kívülről tűnt, végig hatalmas zsebeket kell csak fogni, ugyan az akasztások valóban messze vannak egymástól, de gyakorlatig nincs olyan rész ahol ne lehetne megállni pihenni, átgondolni a következő mozdulatokat. A standhoz érve már én is teljesen el vagyok ájulva, sehol nem találkoztam még ilyen úttal, ami ennyire szép részen menne fel, de még is olyan könnyű, hogy végig lehetett a mászás élvezetére koncentrálni. Lili is stabilan fel tudott rajta menni, de az előmászás tekintetében továbbra is szkeptikus maradt. Ennyi mászás elég is volt erre a napra, a kocsmába azért még benéztünk, de érzékelhető volt, hogy mindenkinek egyre több pihenésre van szüksége.
Hátul az impozáns Docasné zrycleni VIIc.
Ötödik nap:

Borongósabb időre ébredtünk, de szerencsére nem esett az eső. Reggel a szokásosnál is kicsit többet szetteltünk, ugyanis ez volt az utolsó napunk itt Csehországban, ideje volt sátrat bontani. A napi program számomra már tegnap kialakult. Kezdésnek tehát lenyomtam a hely most már bizonyítottan egyik legvagányabb útját, a Docasné zrycleni-t. Második nekifutásra már tényleg semmi nehézséget nem jelentett az út, de annyira élvezetes volt mászni rajta, hogy akár napokig el tudtam volna rajta szériázgatni. De Lili ezután sem gondolta meg magát az előmászás tekintetében, ezért átdobtam a kötelet a szomszédos hasonló kaliberű útba és azon is mentünk egyet.
Ez után jöhetett a beszerelés a tegnap már részben átmozgott El Nino IXc-be. Magabiztosan indultam, már rá voltam hangolódva a helyi stílusra és a mokkóbb nitt távok sem zavartak annyira (az út bő 25 méterére itt is csak 5 nitt jut), de azért az út középső run-out részen inkább minden lépést kétszer meggondoltam. Sikerült nagyjából stabilan átmozogni az utat; a kunszt részt képző alsó áthajló részére már előző nap született elképzelés, amin csak csiszolni kellett, a felső részen pedig hamar megtaláltam  testhez álló bétát, egyedül a stand alatti, mantle szerű kimászás a már reibungos falrészre, kényszerített egyszer visszaugrásra. A második próba is lendületesen indult, sikerült megcsinálni az első kunszt mozdulatot, de a második akasztás fogásait már nem tudtam betartani a kitalált testpozícióval, ezért kénytelen voltam rárabolni a köztesre. A tovább nyúlás sajnos itt nem volt opciót, mert a következő mozdulat is kunszt, két ergyább peremről kell elküldeni egy nagy dinamikus mozdulatot a falrész közepén lévő mély-zsebes lyukra, ebből pedig már nagyon necces lett volna borítani az első akasztásba. Közepesen etikus módon bent hagytam a kötelet a második köztesben, nem akartam kockáztatni, hogy a tripp utolsó mászása egy akasztás miatt ússzon el. Rövid pihenő után újra próbálkoztam, ekkor már az első kunszt mozdulat is éppen, hogy csak megakadt, a dinamikus mozdulat elküldésekor pedig már biztos voltam benne, hogy kiesek, de az kezembe váratlanul beleakadtak a fogás érdes homokkő szemcséi, és megtartottak. Innen már csak fel kellett küzdenem magam a falrész felénél található no-hand pihenőbe. Itt bőven volt időm lenyugodni és átgondolni a bétát az út felső részére. Szerencsére ezt sikerült is precízen kivitelezni, így részemről megmászással zárult a tripp.
Már a veretős áthajlás utáni pihenőben

Indulásra készen

Az itt mászott nehezebb utak közül egyértelműen ez volt a legkirályabb, kitűnően ötvezte a hely minden sajátosságát. Az út nehézsége ugyan papíron csak IXc, ami átváltva 7b+-t jelentene, de a 8a.nu többségével egyetértve validálom a 7c fokoztatot, persze abból se az olcsó féle. 
Mire kiszereltem az útból Robi már utolsó útjához készülődött, ő úgy döntött, hogy mezítláb fogja újramászni a Docasné zrycleni-t, erről persze felvétel is készült:
Fájó szívvel, de lélekben lezárom magamban a tripp ezen szakaszát, rajtam kívül egyedül Robi volt még motivált a maradásra, de a bőre teljesen gatyára ment a kőtől, Manót Frankenjura boulderes utai vonzották, Lili pedig már napsütésre éhezett.

Lefele jövet a szektorból, méhek támadtak meg, Lilit és engem is megcsíptek. Utólag se tudtuk kideríteni pontosan mi féle teremtmények voltak, de átéreztük mit kapott Frodó, amikor Nazgulok szúrták meg egy Morgul pengével. Elképesztő szúró fájdalom, ami három nap után viszketéssé változott, teljesen pedig csak hetekkel később múlt el. Ez kicsit beminuszolta a kiköltözést, nem volt idő könnyes búcsút venni helytől. szaladtunk lefele a kocsihoz, hogy mielőbb hűteni tudjuk a már sebhellyé változott csípéseinket. A hideg víztől átmenetileg elviselhető lett a fájdalom, gyorsan bepattantunk a kocsiba és elindultunk a tripp következő állomása felé: Frankenjurába.

Összességében tehát elképesztő trippet tudhatunk magunk mögött. A helyválasztással nagyot kockáztattunk, kaller nélkül, mindössze egy neten talált féloldalas cikk alapján indultunk útnak, de bejött. Az utóbbi évek során Európa számos agyonhíresztelt mászóparadicsomát látogattam meg (Ceüse, Margalef, Arco, Zillertal, Frankenjura), de ez a hely magasan vitte a prímet. Mindenkinek nagyon ajánlom a helyet, aki kalandos sportmászásra vágyik, szereti a homokkő érdes tapintását és nem fél kimozdulni a komfortzónájából.
Trippről készítettem egy összefoglaló vidit is, ami nagyrészt a Trvdolin-on átélt küzdelmeinket mutatja be (erről készült csak felvétel), de összeségében szerintem jól átadja a hely hangulatát: