Month: April 2016

Igen ám, de régóta úgy voltam
vele, hogy áhh én inkább nem, sok minden nem tetszett e-körül. Még írásbeli levelezgetés is történt az MHSSZ
vezetőséggel – azzal kapcsolatban, hogy szar versenyeket hirdetnek és ezért
nincs annyi induló.
Termelik az utánpótlást, akik azonban valahogy a 14 és 20.
életévük között lemorzsolódnak. Hol van már az a név hogy Hódi Levente. Még
lehet hogy a közös éjszakákat Erbitssel együtt töltött srácra maga Geri sem
biztos hogy emlékszik, najó ez butaság – én is megmosolygom ezt. De akkor Gál
Máté, vagy a Széll hármasikrek bármelyike, akik több érmet zsebeltek be az
elmúlt 10 évben sportmászásból, mint némelyik mászó egyesület. Igen…egyszerűen
nem könnyű feladat, de talán a jó edző nem csak az aranyak mennyiségétől lesz
jó edző, szerintem ennél humánus szempontokat figyelembe véve sokkalta
fontosabb, hogy a sportoló szeresse a sportágát. Ebben hatalmas és súlyos szerepe van az edzőknek, hogy mit mutatnak be ebből a sportból, mit láttatnak a tanítványokkal.
És ezen a téren itthon nagyon
gyerekcipőben vagyunk. Nyilván egy olyan országban melyben a sport kultúrája
mellett sziklák is találhatók, könnyebben fent tartható a motiváció, mintha csak
a hétvégente megrendezendő versenyekért edzene az ember. Nyilván nekünk ez
utóbbi jutott, s az elmúlt években számomra ez is hanyatló színvonalon. Fáj ezt
leírnom – de Tódi volt az egyetlen aki igazán magas színvonalú Döntőt volt
képes kihozni a terméből, a négy fordulós Spider Kupasorozattal. Leszarta a Magyar
Kupába való illeszkedést, nem vágyott ilyesmire, csak hogy csináljon négy
valamilyen kategóriába sorolható selejtezőt – amit egy über döntővel koronáz
meg. Elég csak Farkas Tamáska interjúsorozatába beleolvasni, miért ment el a
spider versenyre…(Csak a döntő miatt csináltad végig a kupasorozatot? FT: Félig. Először azért mentem el, mert épp semmi dolgom nem volt. A másodikra azért, mert tetszett az első. Az utolsó versenyre már azért, hogy bekerüljek.)

Visszatérve a döntő! Szpíker,
bemutatott versenyzők, mivel sosem voltam ott döntős nem beszélek az utak
minőségéről – de megjegyzem nem tűntek olyan szarnak mint a selejtező utak –
ahol 5kék azért kék mert a top leduplázása okozza a fizikai nehézséget.

Szóval rivalizálás, meghatározott
idő, pódium. Úristen! Pódium. Ez a szó milyen szép, vagy nézzük így: dobogó.
Huuuh. Kiráz a hideg amikor leírom ezt a szót… sajnos nem sokszor állhattam
rajta. Mert tettek helyette zsámolyra, sörpadra, asztalra, crashpad-re. Tódinál
volt az egyetlen esélyed, hogy Magyar versenyen dobogóra állhass. Vagyis ez jó
sokáig így volt.
Jó nem mondom, hogy nem élveztem a Zsombói homokban a 101
boulderes versenyt két évvel ezelőtt…mert ha valami akkor az bizony kihívás
volt. De mégis valamiért… én nem tudom miért siránkozok ennyit, de igenis
szívügyemnek éreztem annak publikálását, hogy fontosak a döntők. Fontos az
izolációban való szurkolás és fontos az is, hogy egymásért izguljunk. Egy
selejtezős versenyen… JAM- aszem így hívják mostanában, szóval egy JAM
versenyen erre nem igen van lehetőség. Kiabálhatsz a JAM alatt, de lehet az
emberek hülyének néznek. Igaz a döntőben való kiabálásom is váltott ki negatív
visszajelzést… de hát ezt a keresztet majd hordom én, annyi baj legyen.

Patkány és Papír

Monkey Magyar Kupa. 26 selejtező
út – 2 óra alatt. Három csoportba osztva az emberek.  1 óra átszerelés, majd a legjobb 6 férfi és
női induló külön döntőzik. Majdnem hanyatt baszódtam amikor ezt olvastam.
Jéézus Isten! Patkányék csinálják a bouldereket… hát kell ennél több. Hiába a
többiek unszolása… meg elkezdődött a Gerecse szezon…én a versenyre akartam
készülni. Oda akartam tenni magam. Tudatosan figyelve mindenre – ahogyan csak
tőlem kitelik. Testsúlyra, étkezésre, alvásra(talán a munka miatt ez volt a
legbézölebb). Április elején már teljesen éreztem, hogy kezdek formába jönni.
Bár a reggeli testsúlyom – a tavaly nyári, őszi 74-75kg-tól jelentősen
megszaporodott inkább 76-77-re, a kesergésen kívül nem estem pánikba, felfogtam
úgy mint az egy kilós bokasúlyt. Ha ezzel campusozok… legalább megerősödnek az
ujjaim és mire eljön a nyár és a tripek addigra a pehelysúlyra visszatérve
nyeregben leszek. A plusz súly ellenére is éreztem az erőt, kezdtek tartani az
áthajlásban a kis peremek, egyre nyitottabb lett a csípőm, újra éreztem hogy
határon tudok flash mászni nehéz bouldereket.

Ez a hiányzó mumus-mozdulat…

A verseny napja. Reggeli testsúly
kereken 76kg, aludt óraszám 9. Az utolsó harmadik csoportban kértem magam a
selejtezőben, egyrészt délután jobban tudok mászni, mástrészt alaposan be
akartam melegíteni és átnézni az összes bétát. Soma sok útra elmondta a szerinte
legjobb megoldást. Az elején elég gyorsan bekezdtem pár könnyebbel, de most
nagyon figyeltem az általános hibámra…hogy a könnyű bouldereket hajlamos vagyok
félvállról venni és emiatt kiesni belőlük. Őszintén nem szaporítom a szót, igen
jól és élvezettel másztam. Igazából három boulder maradt a végére. Még fél óra
volt hátra, amikor a 23. Top-ról leugrottam. Volt egy lehetetlen fehér(amit
senki nem mászott meg), egy narancssárga és egy zöld, elemes, majd aprólépéses
ugrós kunszt. Végre egy ugrás amiben a magasakat kiszopatják?! Nice!

Kicsit kiengedtem. Azt gondoltam
ez is elég lehet, de nem volt az. A zöld ugrósnak vagy tízszer estem le a
topról, sajnos a narancsra nem szikkadtam rá. Egyszerűen a béta nem adta kis és
egy lábellógatás az elején valahogy nem jutott eszembe. Megrostált a boulder. A
verseny után sikerült a narancs beszállásánál beadnom utcai cipőben zia nélkül
azt a mozdulatot amit a verseny hevében nem tudtam, lévén nem jöttem rá a nekem
legjobb fogás és lépéskombinációra, máséval bétája nem volt rám jó…

Sóhajtottam egy két nagyot, de
nem lett meg az a nagyon (áhí)tott döntő. 23 Top és 24 zóna lett az eredményem,
ezzel hetedik lettem – pont lecsúszva a hatos döntőről. Ha magamat akarnám
nyugtatni azzal tenném, hogy lemásztam Patkány öccsét Zsoltikát, Király Bandit
és Simon Bencét. Ez csak azért májhízlaló számomra, mert ezen versenyzőket az
elmúlt 2-3 év során nem tudtam lemászni rendes versenyen. Persze szar volt a
selejtező után. Tartalékkal másztam a bouldereket, azt éreztem nagyon sok
maradt még bennem. Nagy kár hogy nem sikerült a selejtezőben kihozni… de
károgjanak a varjak. Majd legközelebb.

Kucsera Bálint – 4.hely

Stark Dénes – 3. hely

Bobi – 1.hely

Vamáska – 1. hely

Komjáti Zoli – 6. hely

A verseny mozdulata Tamáskától

Nem kellett Disney landbe menni ahhoz – hogy
csodát láthassunk… a döntő ugyanis minden elvárásomat felülmúlta. Ez az az
élmény, ami valóban megfizethetetlen… és bár a CS Entertaintment próbálkozik
majd vele…de nincs videó ami ezt visszaadja. A versenyzők tüzét és puffogását,
azt amikor Papír beszól Tamáskának hogy nézzen már körül, vagy azt, ahogy Komjáti
kiszól nekem – hogy fogjam be a szám. Ezeket nem fogod megkapni a videóból.
Ez a hangulat ami a
döntő alatt volt, ez az ami idevonzza a versenyzőket, ez az amiért érdemes
igazán edzeni egy olyan országban, ahol ez a sportág… hát na mint a
jamaicaiaknak a bobozás, vagy az angoloknak a síugrás.

Buddha a 7A selejtezőben

Ezek az én lábaim…?! :O

 Már csak egy dologra térnék ki
ami számomra zavaró volt, ennek kifejtését a Magyar Olimpiai Bizottság
sportpszichológusának; Dr. Lénárt Ágotának egy mondatával kezdeném:

„A hatékony rehabilitációhoz fontos, hogy a sportoló felismerje, hogy a
megfelelő helyen és időben hasznosak az olyan érzések, mint a vágy, a büszkeség
és az elköteleződés, ugyanakkor szélsőséges esetben ezek a minták károsak is
lehetnek. A sportolókat mindig arra tanították, hogy eredményes sportolóvá
válásukhoz mentálisan keménynek, kitartónak kell lenniük, és mindig 110
százalékon kell teljesíteniük (Williams, 1998). Kétségtelen, hogy ezek mind
nagyon fontosak a sikerhez, de fel kell ismernünk, hogy ha túlzottá vagy
szélsőségessé válnak, hibázáshoz vagy sérüléshez vezethetnek.(…)Ha a sportoló
nem képes megfelelni a növekvő elvárásoknak, az a gyengeség jeleként
értelmezhető.(…)”

Az már teljesen lényegtelen, hogy
a sportolót kik támasztják szigorú elvárások elé, a társai, az edzője vagy
önmaga. Nálunk mászóknál ez bizony legtöbbször az utóbbi. Mi vagyunk akik
rácsapunk a kezünkre a süteményért való nyúláskor, mi vagyunk azok akik
megtiltják a repetát, mi vagyunk azok akik eldöntik a magánélet csak a miénk-e,
vagy a mi magán életünket űzi átvitt értelemben a család, aki visz ide-vagy visz
oda, akik teszik le a köveit annak az útnak, amelyet mi elvileg az álmainkhoz
vezető ösvényként definiáltunk. Ígyis-úgyis de leginkább a saját elvárásainknak
kell megfelelnünk, -aminek persze, jelen esetben én is jó példa vagyok – lássuk
be ez valóban nehéz feladat. Ha a kitűzött cél nem úgy sikerül, torzul az a kép
amit mi elvártunk… hiszen elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben.
Leminősítjük magunkat. Talán sikertelennek gondoljuk magunkat, több ezer okot
keresve arra, hogy miért is nem sikerült. Az az egy hajszál. Nekem az az egy
Top. Már régi és felkopott volt a cipő, épp menstruáltam, épp keveset aludtam,
túl messze tette az útépítő a fogásokat, túl csúszósak voltak a lépések. A
focipálya mindenkinek ugyanakkora, a labda mindenkinek ugyan olyan gömbölyű. A
fogások ugyan olyan messze vannak egymástól… hát igen, mi nem vagyunk
egyformák.

DE ezt meg kell tanulni kezelni.
Egy csapkodó huszonévesnek is, harminc évesnek is, férfinak is, nőnek is. Tudom,
hogy a lányok pityeregnek, néha a fiúk is. De nem menni ki a dobogóra, azért
mert nem Te nyerted meg a versenyt – ez egy gyerekes és buta dolog. Ha nem
tudod feldolgozni a második hellyel való sikertelenség tényét, ne versenyezz, mert ez a kockázat mint Damoklész kardja örökké lebegni fog feletted.

De ha valamit ILLIK ebben a sportban, akkor az nem csak az hogy megkefélem
magam után a sziklán a fogásokat, hanem hogy kezet fogok azokkal akik jobbak
voltak nálam és gratulálok nekik. Ez a sportolói magatartás. És aki sportolónak
akarja tartani magát, mászónak, az bizony ne csak az egykezest tanulja meg
meghúzni, hanem nyújtson kezet annak, aki az aktuális versenyen a jobb. Ez egy
hölgynek szólt, akinek én nehezményezem a viselkedését – de nem ő az egyetlen
akik a fenti sorokat magára veheti.
A döntő után felmértem a döntősök dehajlékonysági képességeit:

-Nah ezen túl vagyunk..

Sokak számára az ismeretlenségből érkező szegedi Hegedűs Balázs, 5.hely

Kucsi hajlékonyság

na de az szikkadt!!!

Felhívom a figyelmet az alkarméretre… oó

Tamáska is beszállt rontani az átlagot 😀

Megjelent Morzsi kutya gazdája, Fidy Marci is

Az est hátralévő részét a
barátokkal egy kis házibuli keretében töltöttük. Ki finomabban – ki keményebben,
de jó volt már kiereszteni a gőzt. Kis pihenés, kisfutás, kisnyújtás, kisedzés,
még párat alszunk és Ujjerő Magyar Kupa.

Pálma alatti pózoláshoz nem kell tengerpart…

Ki lehet a gyilkos?

Jó Éjt Kenyér!

A végső vízesés

Méltó cím lehetne sok egyéb is, sok aranyköpés hangzott el
ezalatt a három nap alatt. Számos “hideg zuhany” ért a héten, úgyhogy úgy
gondoltam, most ez dukál a Húsvéti Isztria helyett. Rám zúdultak a vizek, legömbölyítették kavicsaimat, de lefolyt és le is száradt mindez erő. Szóval ott tartottunk hogy
végtelen szettelés után, megvolt a szállásunk és megvolt a kocsink is. Lili és
Marci, Viki és én. Szállásunk a kalauz által is reklámozott Hostel Roc szálló,
alul kávézó és bolt. Tökéletes helyszín.

A menüt nagyjából Marci vezényli, ismeri már a szektorok
többségét, a standard utakat, bétákat, megközelítést, tudja mi jó ha süt a nap
és mi ha menekülni kell az esőtől. A reggeli koránkeléseknél én vagyok a szűk
keresztmetszet. Kávé készítés – mint mindig, pár szendvics, kulacsok megtöltése – a reggeli feladat. Bemelegítő szektor, 5b, 5c, 6a mászások, a hegy tetején lévő camphely csekkolása, ami a csúcson lévő kilátással és szabadtéri medencéjével valami lélegzetelállító.

Marci nem olvad be a XXI. század kamaszai közé

medencéd az ég alatt…

excelsior…

Lili-be, hősbe!

l’amour

Jól összeszokott négyesünk

Sunset rock szektort vesszük célba. Eddig csak szép képeket láttam róla, és hogy ez is egészen új építésű, ahol 6a-tól 8a-ig mennek jelenleg az utak. Néha elkezd a nap is kisütögetni, ami egészen kellemessé teszi a mászást. Első utamnak egy helyi 7a-t választok, leziázottság alapján bétasúgós az út, látszik hogy ahol elfogynak a cseppkövek a stand környékén lesz egy ksi pity-puty. Felszívom magam, az utolsó két mozdulatot azért meg kell szorítani, de meg van a Jambi 7a On-sight. Kis pihenés a napon és jöhet a következő, érzem hogy mohó vagyok – nagyon vágytam már ezekre a sziklákra. Marci próbál lebeszélni róla, hogy inkább az ő projektjét nézzem meg, de tetszik a kiszemelt út. Fire – 7b
Marcit kifaggatom a bétát illetően, egyedül a standakasztástól parázok, illetve a cseppköves résztől – mely stílus teljesen ismeretlen számomra. A fenti boulder, mely az út kunsztját adja – alulról mászhatónak tűnik, persze alulról sok minden az. Csak akkor derül ki mit tart a kéz, amikor fogáson van.
Indul a mászás, a fix köztesek nagyban megkönnyítik a dolgomat. A bouldernél van fogvicsorgás és kicsit pukkanás is, de a Fidy Marci által ígért kancsó valóban akkora mint ahogy leírta. Tamáskánál már számtalanszor benéztem ezt elsőre mászásnál, hogy a számára zsebnek leírt fogás, valójában egy mikroperem. 🙂
A stand megakasztása valóban zavaróan nyújtózkodós, de csak bekerül a kötél – s ezzel pipálom az első idei 7b flasht. Napsütésben melegedés és pár könnyebb út részemről ami mára hátra van. Átmozgom Marci dirty deez 7b+ útját is, de nem nyeri el a tetszésem. Marci le is küldi, amolyan nem-nyögősen, csak oldalról látjuk Vikivel, hogy már fent motoszkál a stand környékén.
Pár könnyebb fokozatú út marad a nap végére, (Jane 6b+, holy diver 6a) melyek on-sightolása érdekes módon egyáltalán nem a komfort zónába esett. Könnyű utak nehéz megmászása kategória. A nap lemenő sugarai teljesen átfestik a falat és a sárga különböző árnyalatainak ezer pompája tárul elénk.

Viki ismerkedése a pozitív 6a slab-bel

6b+ OS eséshatárok…az ismeretlen technikát igénylő kövön

Sunset Rock – sunset Roc

Rock’n’Roc szektorban tervezgetések

Az estét a kedves Hostel Roc-ban töltjük, ahol vacsora után Adam Ondra Wizard movie megtekintésébe kezdünk. Lent az utcán látjuk Marcival hogy fény szűrődik ki a mellettünk lévő épületből, így bekukucskálunk a helyi mászóterembe. Pár boulderbe bele is mozgunk, ha már erre sétáltattuk morzsi kutyát.

konyha session

nem kis hatásfokkal működő fűtőtest…

cseppkövek a teremben is?!

Másnap elsétálunk Buzetsky kanjonba, a Pengari szektorba. Nagy kanáthajlás, cseppkövekkel, a könnyebb utak is hosszúak és gondolkodósak. 6a-6b között mozgok egész nap, minden mászás 25-35 méter hosszú. A nap legjellegzetesebb pillanata Viki mászása közben esett meg. Egyszer csak a nagy áthajlás tetején, egy nagyon furcsa külsejű kapálódzó test tűnt fel, fészek hajjal – fentről cseh hangokat fújt a szél. Percekig ment a tanakodás mire biztosan lehettünk benne, hogy a boulder és lead világbajnok, a 9b+ fokozatot először elérő, a tegnapi mászóvideóban sasolt fiú, Adam Ondra himbálódzik ott fent a magasban, jelenleg a Too late 8a on-sightolása után.
Az általam legtöbbször csak filmekben látott mászót látni, furcsa és meghökkentő volt. Hihetetlen volt ahogy felszaladt az utakon. Sokszor gondoltam, hogy a videókon ahol mindig mondjak Adam really fast – valószínűleg felgyorsították a jeleneteket, hogy látványosabb legyen. Most viszont már nem vagyok ebben olyan biztos. Ha egy pillanatra nem oda néztél, hanem mondtál egy mondatot melletted valakinek, mire visszapillantottál, ő már 15 méterrel feljebb járt. Nem túlzás azt mondani, hogy a 30 méteres 7b+ on-sightot közel 2-3perc alatt lerohanta. Nem is értettük, mit keres itt, ezen a számára könnyű szektornál…?

Pengari – balra fent a kanáthajlás

a könnyebb utak 6a-6c

csajok a falon

Este megcsekkoltuk Buzet középkori kis városkáját.

Vasárnap igazi félmezkós mászás volt, napszemcsiben, még egy kis leégést is sikerült összeszednünk. Ebben a 25°C időben a tűző napon nehéz volt elhinni hogy másnap esők lehetnek, de sajnos az előrejelzésnek ezúttal igaza lett.
Húsvét hétfő reggelén az égiek is meglocsoltak minket, a természetet, a sziklákat és Roc falvacska aszfaltos főutcácskáját is. Marcinak jó nagyfalas révén persze mindig van bétája rossz idő esetére…így kerültünk a  Befana szektorba.
Északi falfekvés miatt a hideg ilyenkor garantált, a nap sosem süt be, nehezen szárad – sok helyen még mindig csepeg a víz a cseppkövekről, de igen áthajló és magas falai védelmet nyújtanak az eső ellen. A szektorhoz vezető utat, ha más nem kirándulásképpen is ajánlom mindenkinek, Marci szavaival élve: mintha egy LSD trippbe sétálnál bele, amikor beszűkül a kanyon és az alján csordogáló türkizkék folyó mellett sétálsz.

Bemelegítő gyönyörű cseppköves út meghozta a kedvemet, a melankolikus időjárás és a hideg ellenére is. Marci a Joker nevű 30 méteres 7c nézte ki magának, de egy próba után kiszerelés lett a vége. Én megpróbáltam egy elég szarul kinéző 7a-t OS-elni, mely nagy küzdések árán sem adta meg magát. A standba érve fel sem merült bennem az újbóli próba, azonnali kiszerelés mellett döntöttem.
Marci ekkor már egy hosszú 7b/+ próbált, ami szép-“emberméretű” cseppköveken vezet fel a fal tetejére. Ez az út a bal oldalon a legkönnyebb (a szutyok 7a mellett) ami egy 7c eleje és egy 8a vége egybe mászva. Micsoda csemege.
Gyötrelmek árának látszott lentről a fenti szettelés, lent Lili már kezdett végtelen megmentnek tűnni. Amúgy is hősbe volt, hogy félbetegen, gyengélkedve bevállalta a trippet – nem győzöm hálálkodni. Mielőtt Marci leengedődött – megkértem tegye be a mellette lévő út standjába a cheatert, hátha szükségem lehet majd rá. (Aki nem ismerné: a cheater egy 40cm hosszú köztes, melynek hevederében egy dróthuzal van. Azért hívják így, mert ki lehet csalni vele szituációkat, amikor a mászó nem éri el a nittfület elölmászásnál. Az egyik végén a karcsi nyelve kiakasztható.)
Viki biztosít, én köztesről köztesre mászok fel, kitalálósba, kirakósba. Marci elmondása alapján már tudtam, hogy a standnál van közvetlenül a kunszt. Az út esszenciáját több felfelé futó nagy cseppkő adja meg, melyből csak egy marad a stand környékére.

Befana 7c – és a fenti cseppkövek

Ezen hosszú cseppkő lesz a kulcsfogásunk az út végére, összecsípve, igazán próbára teszi a hüvelykujj erejét, amit a Magyarok csak a zárt fogáskor tudnak használni a mutató ujj körmére akasztva. A stand alatt van még egy két ujjas lefelé nyitott lyuk, ami pont arra elég hogy jobbra kitekerj a lábaddal, bal lábbal följebb taposol a cseppkövön és menekülsz jobbra egy mély lyukba, ami csak akkor tart ha a legmélyére nyúlsz. Könnyen megeshetik, hogy kiesel úgy hogy már szinte az arcodba lóg a standkarabiner. De ez egy ilyen út, a Befana 7c.
Az első próbámnál végtelen menekültem a cheaterre és jó sok gondolkodás kellett hozzá, hogy helyreálljon mit is kell itt fent csinálni. A talajon nem gondoltam, hogy lesz még éles próba, de Marci addig baszogatott amíg bele nem mentem. Mivel az út gyorsan morcin elkezdődik, próbáltam futássokkal visszahozni egy kis keringést és megpróbáltam mentálisan felingerelni magam. Egy boulderes kezdetű útnak nem tudsz nekimenni lötyögő hozzáállással, viccet mesélve, madárcsicsergést hallgatva. Egyszerűen minden energiát az ujjakba kell rakni, azok had vigyenek fel. A boulderes start után egy relatíve könnyebb cseppköves betét következik ami felvezet két nagy cseppkő közé, ahol a hátat beszorítva no-handezni is lehet. Az ideérkezéskor már nem voltam annyira jó állapotban (az alkarom szétdurrant, a mentálom pedig teljesen legatyásodott) valahogy próbáltam fejben és testben is összekaparni magam a hátra levő részhez, ahol a boulder jön és az út legnehezebb mozdulata, amelyet külön az első kigyakorlások során ötből egyszer tudtam megcsinálni. Volt ordítás volt akarás, de végül csak bekerült a standba a kötél. Marcit is próbáltuk felordítani, egy teamascent megmelengette volna a szívemet, de két standakasztóra nyúlásból esést sikerült összehozni, no meg plusz egy okot hogy visszatérjen a szektorba.
Nehéz mostanában kihozni magamból a határon mászás dolgot, valami furcsa feelinget érzek az új szektorokban. Nincs gép üzemmód és csak felfelé… nekem nagyon meg kell szokni a helyet ahhoz hogy igazán el tudjak engedni mindent és jól menjen a mászás. Régen is megvolt ez, sőt mindig is megvolt. Emiatt sokszor éreztem azt hogy megerőszakolom magam, hogy erőltetek valamit, sajnáltam is inkább azt – hogy ami másoknak igen, az nekem nem automatikus. Nem folyik, nem áramlik. Hanem vicsorogni kell, káromkodni, küzdeni, taknyolni. Elfogadtam mára hogy ez ilyen. Hogy ahány mászó, annyi stílus. Lehet hogy egyszer teljesen el tudom majd engedni, egyelőre nem foglalkoztat, amíg finoman tudom felfelé tolni a határaimat. Amíg megszokom az eséseket és a durrant alkarral mászást. Jó hogy ebben megvannak a motivált segítő társak – akik nem agresszívan – de húznak felfelé.
Hazafelé a Magyar határon átlépve felhívom Tamáskát, mi az ábra és találgatunk vajon megadta-e magát a Popolni mrk? Tamáska hanga szomorúan annyi hogy rosszabbul ment mint legutóbb… (erre elkeseredek) – de aztán gyorsan hozzáteszi: “Viszont megmásztam négy próbából a Talk is cheap!-et ami 8c.” Oh my gosh…. ez a leggyorsabban összerakott magyar nehéz út amiről hallottam, szóval ezért megy a piros pont Tamáskának. Hogy ne legyen tétlen megmászott még egy 8b és 8b+ is mellé.
Otthon minden fejemben lévő kérdőjel helyére pont került, köztük arra is miért tartott chill napot Ondra a Pengari szektorban mellettünk. Két nappal korábban sikerült megmásznia a téli projektjét a Misja Pec-i kisbarlangban melynek 9a+/b fokozatot adott, egy nappal később pedig a Medveja nevű szintén isztriai mászóhelyen mászott on-sight egy 8c és egy 8c/+ utat és nyitott három próbából egy 9a-t. Nagyon durva milyen rejtett helyek bukkannak elő az Isztrián, végre elkezdődött a kinittelődése annak a “soknégyzetkilóméternyi” szabad sziklafelületnek ami itt található. Elkezdődnek a kallergyártások, fellendül a helyi turizmus. 600km, de végre nem a lemászott misja…ez ránk nézve csak jót jelent. 🙂