Month: June 2018

Skyline. Még a név is milyen inspiráló. Skyline.. az egész 2017
elején kezdődött, mikor úgy döntöttem itt az ideje külföldön is mászni egy 8b-t…

Mindig is fontos volt számomra, hogy jobb mászóvá váljak, de
ehhez mindenek előtt a fogalom definiálására volt szükség, vagyis mit is jelent
számomra a jó mászó fogalma – a sokoldalúságot. Egy jó mászónak legyen rálátása
és legyen igénye arra, hogy megismerje a különböző mászóstílusokat,
technikákat. Nem kell mindenben kiemelkedőnek lennie, de személy szerint egy teremben
feledzett kisperemes 8B boulder arcot, aki nem tud egy 6-os repedésen felmenni,
vagy egy 40 méteres tufás 7a-t megmászni egy-két próbából és erre nincs is
igénye, egyszerűen nem tudok jó mászónak tartani. De természetesen ez az én
értékrendem, minden ember találja meg a saját boldogságát, hiszen ez a legfontosabb
az életben. Ha valaki campuson akar edzeni egy ziafelhőben úszó teremben, csak
az egykezes a fontos és ez teszi boldoggá, nincs semmi gond, csak az önfényezés
és mások oltogatása ne társuljon hozzá, mert az kiábrándító.

Ezen az úton haladva jutottam el először Földes Andrissal az
USA-ba még 2016-ban, vicces is volt mikor a 6-os repkókban újra kellett kezdenem
az egész sportot, hirtelen újra kezdő lettem. Szomorú, de még az egykezes sem
segített rajtam. Ezekkel a gondolatokkal nyugtatgattam lelkemet az évek során
és kerültem el a nehezebb kihívást jelentő sportutakat. A 8a-k egyre könnyebben
estek el a különböző stlusokban, úgyhogy véget ért a tingli-tangli, 2017
tavaszán elhatároztam: itt az ideje egy külföldi 8b-nek. Azért ezzel sem lőttem
magasra, hiszen Geriben már megmásztam a népszerűbb utakat ebben a fokozatban,
de mondjuk ki őszintén: Geri a számmászás tökéletes helyszíne, ugyanaz a stílus
szinte minden útban, mássz meg egy nehéz utat és jöhet az összes többi úgy,
hogy külföldön egy random kiválasztott 7a+ OS-hez közöd nem lesz. A 8b-ben
pedig nem kapod meg a te magasságodhoz tartozó tökéletes bétát és nem topiban
gyakorolgatod először az utat. Cserébe viszont ott a kaland: kalauzból
lehetséges szektorok nézegetése, felfedezése, út keresés, béta kitalálás..

Bürsben először Fidyékkel másztunk, a hely pont félúton volt
köztünk és Innsbruck között Ausztriában, ideális célpont egy hétvégi
kiruccanáshoz. A hely azonnal lenyűgözött, áthajló 30-40 méteres utak
konglomerátumon, és ne felejtsük el az öreg Beat által nyitott clean 8b/+ Prinzip Hoffnung-ot sem. Az ember beáll az út alá és azonnal megérti egy út
fokozatának jelentéktelenségét: vegyünk egy mászót, aki letolta a Zed-et és
egyet, aki a Prinzip Hoffnungot. A nehézség egyforma, a két mászó fizikális,
mentális és technikai tudása már nem annyira. Így nem is ebbe az útba szálltam
be, hanem a völgy másik oldalán lévő Skyline-ba.

A szikla jellege itt teljesen más, az út a fal legmagasabb
részén halad középen, 35-40 méter hosszú, több mint 10 méteres konstans áthajlással.
Első alkalommal fel sem jutottam a standig, az út tökéletesen van nittelve: az
elején sűrűn majd egyre ritkábban hiszen lehet esni – egyszerűen nem tudtam egy
fölső kunsztot átmozogni kb. 3-4 méterrel az utolsó nitt felett. A következő
hétvégén újra Bürs, újra nem sikerül, de többet ésszel mint erővel: egy kb 3
méteres bottal és egy rátépelt Kong csalóköztessel és végtelen settinggel
sikerült bevarázsolni a kötelet a következő nittbe. Először voltam a standban,
és nem értettem hogy lehet ez 8b: az első 20 méter minimum egy kőkemény 8a,
majd egy közepes pihenő. Ezt követően az út egyre nehezedik, vannak még
rázogató helyek, de nem az igaziak, a nitt távok egyre nagyobbak majd jön a
dinamikus kunszt kb a 30. méteren, 1-2 rázás és a 2. kisperemes kunszt a stand
alatt. Az út mozgása komplex, változatos, és valami fantasztikus érzés elérni a
standot. Nem véletlenül a környék klasszikusa, kötelező ebben a fokozatban. Elkezdtünk
járni Bürsbe, mentek a próbák, finomodott a béta, de még a pihenőig sem
sikerült felmászni egyben, de a motiváltság csak egyre nőtt. Majd ősszel
Krisztával újra USA, kb. egy hónap kihagyás, majd egy újabb hónap mire megint
visszaerősödtem. Mentek még mászások az évben, de az idő egyre hidegebb, a próbák
meg egyre rosszabbak lettek. Télen rámentem a maxerő endurance javítására,
semmi nehéz boulder, rengeteg köteles 8a+ mászása a teremben a komfortzónán
kívül, beastmaker beszerzése, app letöltése. Majd szilveszterre leszerveződött
egy Margalef, és muszáj volt egy önbizalomnövelő stratégiára váltani: mindegy
milyen áron, de egy nyamvadt 8b mászása a tripen. 8a.nu útleírások olvasgatása,
videók nézegetése, mi az ami a legjobban feküdhet. Végül sikerült, ahogy Hociék
nevezik „a helyi vécében” megmászni egy 8b-t. Rendben, az út kb. olyan nehéz
mint mondjuk egy Fenevad és köze sincs a Skylinehoz. Tehát nem arról van szó
hogy én vagyok gyenge, csak jobban kell akarni, így a trip után köv. hétvégén
újra Bürs. -2 fok, az út elejét vékony jégpáncél fedi, bele sem mozgok. Május
elején kezdünk el újra járni és azonnal sikerül a pihenőig felmászni egyben,
majd a kövi hétvégén már a felső részen esek ki. Kezd összeállni az út, de
minden alkalommal csak egy éles próba fér bele az erőbe. Már mindig sikerül
eljutni az utolsó kunsztig, csak egy mozdulat hiányzik, de érzem az még messze
van. A maxerő endurance és az endurance is rendesen fejlődött, de a maxerő
beesett így júniusban elkezdek megint boulderezni. Mivel a baba mindjárt
megszületik és így a fókusz nem a mászáson lesz, kezdem elengedni az utat és
átmenni a nagyfalra. Ekkor Györgyi egy keddi Bürsre hív, lógjuk el mindketten a
napot és csapassuk. Legyen! Meglepődök a formán, hirtelen érzem a téli edzés
lepihent hatását, maxerő újra a topon. Könnyen megy egy 7c OS, majd 4. útnak
átmozgom a projót, kimondottan megnőttek a peremek és a lyukak. A teremben is
érzem a fejlődést, a köv. héten két 8a esik el könnyedén 2.GO. Maga Ízer Bálint
érkezik a hétvégére, Hoci és Györgyi is csatlakoznak. Szombaton Bürs, tökéletes
megmászó idő: 15-20 fok árnyékban széllel. Követem a stratégiát: nehéz részeket
a lehető leggyorsabban átpörgetni és csak a jó pihenőkben megállni. Minden
tökéletes, egy hibát sem vétek, hiszen már vagy 1000szer pörgettem át lefekvés
előtt az agyamban. Kb 1 év és 20-25 próba után beakasztom a standot, hihetetlen
mászás, tökéletes minden pillanata, egy pontba sűrűsödik az egy év munka
eredménye. Megérte. Györgyi is felszáll a sending trainre és behúz egy 7c+-t,
én még megnézek egy múlt évről itt hagyott 8a-t és a nap végén még ez is elesik.

Mindig úgy gondoltam, nem a cél elérése, hanem az odavezető
út a fontos és azt kell élvezni, különben teljesítmény alapú mászóvá válik az
ember, aminek a végén ott a burn out. Most viszont hazudnék, ha azt mondanám
nem volt király érzés beakasztani a standot és visszanézni az idevezető útra.
Végre sikerült Angela Eiter 2006-os OS szintjét elérnem. És máris
itt a következő kihívás – babaprojekt. Talán kicsit nehezebb és hosszabb lesz,
de jobban is fogom élvezni.. legalábbis azt mondják…

Az egész story valamikor a tél
folyamán fogalmazódott meg, valami olyasmi mondattal kezdődve, hogy de jó
lenne… A pénteki edzéseink során mindig volt kisebb nagyobb kupaktanács, ahol
a “jó lenne” egyre inkább körvonalazódott. A csapat is jelentősen
alakult idő közben, többen visszamondták, többen csapódtunk – végül az áprilisi
időpont lemondása után júniusra tűztük ki a Venediger megmászását. Az elmúlt
hónapok baráti eseményei, bulik, a legénybúcsú vagy az esküvő során már
mindenki megismert mindenkit, bár ilyen felállásban ez volt az első közös
trippünk. Buksi, Dani, Matyi és Erdős Gábor voltak a szerencsések. A nagy
felszerelés kölcsönkéregetések és a céges autó megszerzése után már nem volt
kényes pontja a trippünknek, csak a jó időért kellett szorítani. Indulásunk
előtt pár nappal derült ki, hogy kinyit a Defragger hütte, így világossá vált,
hogy erről az oldalról fogjuk támadni a hegyet. Erdős volt köztünk az egyetlen
“írástudó”, így teljes mértékben rá és tanácsaira hagyatkoztunk, a megalvást,
trekket, felszerelést, tempót és a „mokkolási határhajlandóságot” illetően
is. 

Hinterbichl-ben hagytuk az autót
és 1500méterről egy startrakéta után megindítottuk a trippet. Az első 100m után
elkezdett emelkedni a terep, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, ha a táskám
súlyát és a hegy 3666m magasságát próbálom összehozni azzal hogy még csak 1500körül
vagyunk. Azt hiszem elég “zoknis” vagyok a hegyre menet tekintetében,
szerintem se a jó táplálékot nem sikerült megválasztani, se a magammal hozott
cuccok mennyiségét, egy szó mint száz kicsit túlkészültem a

dolgot. Csapatunk több tagját az
első hüttében kapható sör gondolata éltette, amit a Johannes hütte zárt ajtajai
morzsoltak széjjel. Így maradt a bizalom a rakéták és vádlink erejében. A táj
valami eszméletlen szépségesen alakul át, a zöld növényzet egyre alacsonyabb
lesz, végül a füvek is eltűnnek és pár hegyi virágot és mohát leszámítva nem
marad semmi csak a töredezett gránit lapok, melyeket idővel a növekvő hófoltok
tarkítanak. Teljes kálváriánkat nem részletezném, már ment le a nap amikor

elértük a Defragger Hüttet, fájó
combok kíséretében ölelgettük a jól megérdemelt Zipfer söröket. Mindegy az ára,
nem is nézed. Megdolgoztál érte és ami megjár az megjár.
A hütte egyetlen lakója egy már ezerszer csúcsot látott vén hegyimedve volt,
aki nekem először inkább egy a hét törpe közüli „a morgós” figurára
emlékeztetett. Mint biztossá vált, ez volt az első nyitott napja a Hüttének a
hegyen, így az öreg hangos hahotázásba kezdett amikor arra tereltem a szót
Pommes-t szeretnénk vacsorázni. (Ekkor az Erdős által emlegetett káposztás
leves reménye is szertefoszlott) Végül egy kis németül győzködés után az egy
virsli helyett kaptunk kettőt, és a szelet kenyér mellé került egy csöpp mustár
és ketchup is a tányérra. A két Wurstért alkudozás után már kezdtem tényleg
rosszul érezni magam, hogy pommest mertünk kérni. 

Mint a honlapon okosodtam utólag, a Defragger szobáit valóban nem fűtik,
viszont motivált pokróc mennyiség áll a vendégek részére, a hegyen pedig amúgy
se reméljünk 3000m magasan 20fokosra felfűtött szobát. Azért egy hősugárzó guberálása
után sokat javítottunk a helyzeten. Nem tudom kedvességből, este megrottyant
állapotunkból vagy szadizmusból, de az Öreg valóban nem bízott a reggeli felkelésünkben
amit este közösen elterveztünk, és fél 6 magasságában Aufstehen!-t kiabálva
jött felébreszteni minket!

A kávé végére is alig értem a
szelet lekváros kenyér reggelije mellett amikor sürgetve küldött minket el a
Hütteből. Többször értésünkre adta addig kell menni amíg fagyott a hó,
mert minél később indulunk annál olvadtabb, besüppedősebb és nehezebb
lesz.
Arra a döntésre jutottunk este, hogy a hegy másik oldalán ereszkedünk majd le a
Neue Prager Hütte felé, így minden cuccunkat magunkkal vittük most is. Azt
hiszem ezt hívják alpesi stílusnak.
Írástudó, hegyeket látott Erdős barátunk tartott egy gyorstalpalót a
gleccserbeszakadás esetén szükséges teendőkről, illetve a kicsúszás
megfékezéséről, összekötöttük magunkat a gleccserkötelekkel, felkerültek a hágóvasak
is és jöhet a csúcs. 

Pár száz méterenként beiktattunk pihenőket, szerencsére
senkit sem viselt meg igazán hogy a mély sóhajtásra sem úgy telik meg levegővel
a tüdő ahogy megszoktuk. A tempós menetelésnek hála 10 óra környékén el is
értük a csúcsot, a környékén másik oldalról feljövő embertömeg kicsit
lakosságivá tette a csúcs-feelinget de mint később megtudtuk itt nyáron van
hogy 400 ember jut fel egy átlagos szombati nap a hegytetőre, úgyhogy inkább
csöndbe maradok. 

A Venedigerplaton 3407m környékén tartottunk egy kis
chillezést, a nap itt annyira erősen sütött, hogy félmezkóban lehetett
heverészni a havon. Ezután egy igen csalóka szakasz következett, ugyanis a
Hüttét már távolról lehetett látni és úgy tűnt mint ami csak egy köpésre van.
Mégis a kb. fél óránként tartott pihik során konstatáltuk, hogy az a házikó
kurva lassan közeledik, mialatt a lefelé menet szépen eszi meg a combunkat.
Délután 2-3 lehetett így a hó is már olvadt volt, néha egyikünk másikunk
combközépig eltűnt az összetömörödő lazább hórétegben. Itt láttuk talán a
legrejtelmesebb gleccsert is, aminek feneke a sötétbe burkolózott – kicsit
izgalmasabbá téve a gleccserjárást. Valamikor a délután folyamán értük el a
Hüttet, ahol egy fürdés után csapatunk az ágynak esett. Az ébredés után nem sokkal
jött is az ünnepi vacsora. Előző napi a hegy túloldalán szerzett
tapasztalataink alapján nem számítottam sok jóra a kajálásokat illetően, erre
valami tökmagos sütőtökkrémleves, oldalas krumplipüré, rizs, salival,
desszertnek pedig tejszínhabos csokipuding fogadott, amit biztos ami biztos egy
Frittatensuppeval és Apfelstrudellel folytottunk le. Bár a többiek valami esti
légszomjról meséltek, én az igazak álmát aludtam reggelig. 5:30-kor keltünk,
reggeli svédasztalos feeling.

2800mről 1500-ra kellett ekkor lesétálnunk
a sziklás hegyoldalon a gleccser mentén. A táj megváltozása valami eszméletlen
gyönyörű végig, én mindig azt éreztem hogy bármilyen fáradt a tested a téged
körülvevő környezet szépségéből nagyon sok energiát lehet nyerni. A völgybe
leérve is kihasználtuk a sörözési lehetőségeket, majd Felbertauernből
áttaxiztunk hegyi taxival a kocsink parkolójába, ahol már a mikuláscsomag a szélvédőn
fogadott. Erdőst kitettük Lienznél, aki innen az Ujjerős mászó-szörf táborba
ment le chillelni Arco-ba, ahonnan a visszaérkezése másnapján ment doktorálni.
Ez az ember tud élni. Tapasztalataim a hegyről: fontos a jó cipő, illetve
a túrabot fontosabb eszköz mint hinnéd… 🙂 Mindig érdemes korán kelni a
hegyen, lefelé pedig már a szar is gurul.

A kocsi gyorsan összeállt, bár Fidy
semennyire sem volt motivált Kotecnikre az új helyekkel mindig meg lehet győzni
– ha pedig Creta-ról van szó én ódákat tudok zengeni róla. Robi és Soma
személyével vált teljessé a csapat. Az original elképzelés is egy nap Kotecnik
és két nap Creta volt.

Na de hol is van ez a Creta? Creta egy Kotecniktől fél óra
kocsikázásra lévő sportmászóhely, az autópálya másik oldalán 900m magasan a
hegytetőn. Fekvése tökéletes tavasztól-őszig, a helyiek jó nyári helyként
tartják számon, premium szürke oldott mészkő, jól nitteltség jellemzi és mivel
csak egy pár éve került a köztudatba egyáltalán nincs (még) lemászva, szemben
Kotecnikkel sajnos.

Ki ki a maga okán de végül egy
szombat reggeli indulásban egyeztünk ki. Ez számomra 4 óra, Robi számára 2 óra
alvást jelentett – így a fő cél Robi részéről már a beszálláskor
megfogalmazódott: “pihentebben hazaérni mint ahogy elindultam.”

Mivel Soma először volt itt,
próbáltam neki a szebb utak közül ajánlani valamit. Jöttek is sorra a bemelegítős
mászások, Soma levarrt másodikra egy kemény 7a-t, majd leszakadt az ég. A hideg
esőcseppek szép zuhanyfüggönyt formáltak és lassan elmosták az emberek szombati
mászással dédelgetett álmait. De nem úgy az enyémeket!! Végre megjött a kívánt
18fok hűvös,= lehet érdemben próbálni a Tamavceket, gondoltam – ami úgysem ázik
el bármekkora is az eső. Már a beszerelés is kicsit pofonként ért, a kulcs
mozdulatot 6-ból 1szer tudtam megcsinálni, ez az arány pedig kétszer ilyen jó
volt pár héttel korábban a melegebb, de száraz időben!

Tamavcek a sima táblán átmenő 8b

Sajnos a következő próbám is csak
megerősíteni látszott az elméletet miszerint valami bézöl van. Vagy az eső
utáni magas páratartalom, vagy a Geri24 mászásának fáradtsága, vagy az azután
tartott 5 napos pihenő volt túl sok, egy szó mint száz: Ez ma nem az a nap! Fájó
szívvel de logikus döntés ilyenkor otthagyni a projektet, főleg úgy hogy tudom
idén nyáron  már nem valószínű hogy lesz
lehetőségem ide jönni, az ilyen “talán az ősz”-ökből meg általában
könnyen talán a következő tavasz lesz. De nem hajt a tatár, nem sietünk sehova!

Creta-n számos terv volt a mászandó
utak tekintetében, úgyhogy a hosszú általam kinézett utak listájából kiböktem
találomra kettőt. Egyikbe épp Marci szerelt be, úgyhogy akkor néztem a mellette
lévőt. A “Vid” nevű 7b+ -ban ha nem is keseredés de fejtörés az lett,
a középső boulderre is és a stand alatt is?!

A fogáskészletét illetően lentről
is látszik, hogy nem a világ legszebb útja – illetve a szépséghibán még ront
egy nagyságrendet az egy méteres kötélgyűrű ami a közepén lóg, tapasztalataim
alapján azon utakban szoktak ilyen menekülés/feljutást segítő eszközök lenni,
amelyek nem adják olcsón magukat. A helyi “udvari bolond” szerint a
tetején még valami mokkó bouldert kell lezavarni – ami be is igazolódott jó pár
köztesben ücsörgött perc után. A second go sem volt éppenséggel stabil, de
valahogy felordítottam magam a kritikus részeken és megakadt a stand. 7c I
would say. 

. Ekkor már negyed óránként jártam
az erdőt, most már meg kell, hogy említsem Kotecniki szállásadónk reggeljeit;
5euróért addig hozzák az étkeket ameddig csak bírod! Házi sonkák, házi kenyér
és kis kifli, kávé, házi tej és házi joghurt; „jóból is megárt a sok” 

Creta egyik alacsonyabb szektora

fejben átrongyolok a kunszton

Mialatt Soma az Alleluja 7a/+ -al birkózott a szorgalmi időszak végi hajrákkal
az alkarjában, addig én a Marci és Robi által próbált Super kih-el kezdek
szemezgetni; Oldott szürke mészkő, rissz-rossz fogáskészlettel első ránézésre
is, robbanékony boulderes mozdulatok tömkelege – pont amit imádok. Marciék a
második akasztáson nem nagyon jutottak túl, de igazából az út nehézsége
szerintem a megfelelő béta kiolvasásában rejlett. 7b+/c ért tökéletes fokozat,
olyan maxerős térdletekergetős boulderezést kapsz, hogy a beszállástól a
negyedik akasztásig nincs esélyem ziázni. A maxerős kezdet után függőleges
kisfogásos egyensúlyozás, majd bemászás egy no-handbe és az előbb említett út
kb 6C-7A boulderes befejezését megkapod az arcodba még egyszer a stand előtt.

A második próbánál sejtettem, hogy
fel kell kötni a gatyát és végtelen órditásoknak hála valahogy itt is sikerült
felverekednem magam a no handig. Rég éreztem ilyen feelinget, olyan érzéssel
jutottam el a negyedik akasztásnál lévő kantárra, hogy azt éreztem leesek. Rá
kellett pihenni hogy ki merjem húzni a kötelet.. 😀
Sajnos az igazi óbégatás a stand előtt jött rám, amikor is a fenti
boulderkunszt végén a repedés egy alsós fogása kitört, amikor a standakasztó
fogásra nyúltam. Sosem történt megmászós próba közben velem ilyen, és úgy össze
is tört kénytelen voltam kiszerelni, nem éreztem se az erőt – de inkább a
motivációt a további próbákra. Sajnos nagyon bennem maradt ez a negatív érzet
és az esti megnyugtató cik sem segítettek teljesen elengedni a dolgot.
Másnap Marciék lebeszéltek arról, hogy újra ezt másszam és a Cretai hátsó
szektorok egyikét lestük meg, ahol 18-30m magasságig mennek utak, iszonyatosan
jól kinéző oldott mészkövön.

Itt megy a Game of Thrones 30m hosszú
8b, amit Tamáska és Scharnitzky is leaprítottak már, ami mindenképp respektet
érdemel, mi vekengtünk itt egy keveset – pár 7c-ben keseredtünk kicsit, majd elindultunk
hazafelé annak reményében, hogy Tóth Uram is pihentebben érkezik haza mint ahogy
a trippre eljött! 

Ez a tripp egy kicsit elengedés – néha hátrább kell lépned hogy hosszú távon mégis csak közeledj céljaid felé. Ez a tripp egy kicsit lezárás és újrakezdés is. Eljött ismét egy pillanat, amikor a mászás élvezetét újra kicsit meg kell tanulni, meg kell tanulni elengedni a lezárni komoly célokat, amik árnyékában már nem feltétlen élvezed azt amit papíron a legjobban kellene. Idén az edzésnaplóm egy szegmensébe felírtam magamnak az idei éves célok közé: “élvezni a mászást.”
Persze nehéz meg összetett kérdés is ez, mert ha nem csak nevetgélni jársz a haverokkal a természetbe a sziklákhoz, hanem ne adj Isten komoly céljaid vannak, netán tán véres verítékkel edzel négyszer ötször hetente, dolgozol meg értük – olykor nehéz eldönteni, most élvezetből csinálok valamit vagy egy kényszer amit magamra erőltettem. Ilyenkor a dilemma pillanatában mindig eszembejut Erich Fromm egy mondata a Szeretet művészete című klasszikusból. Semmiben sem viszem sokra, ha nem fegyelmezetten csinálom; amit csak a “kellő hangulatban” tudok megcsinálni, az lehet kellemes vagy szórakoztató hobbi, de sosem leszek benne mester. 
Ez a hétvége túl lett erőltetve, a vágyaim felülkerekedtek rajtam – és megcsorbult valami abból amit igazán szeretek. Úgyhogy most lazítani fogok egy kicsit(egyik oka amiért nem készült bejegyzés). Mindig meg kell találni az egészséges határt a nem akarás és nyögés között, nehogy aztán bebarnuljon a gatya…