Fotókkal frissítve, beszámoló végét nézd!
Pár évvel ezelőtt amikor a Comici miatt a nagy Zinne északi fala alatt álltunk, már lopva felnéztem erre az útra. Félelemmel vegyes tiszteletet éreztem, egy nagyszabású út bontakozott ki az áthajlások tengerében. Csodálom azokat a mászókat, akik egy fal alatt állva, olvasni tudnak a formákból és egy lehetetlennek tűnő falon is egy ilyen csodás utat tudnak elsőként megmászni. Szerintem ez egyfajta tehetség. De akkoriban még leküzdhetetlennek tűnt a feladat, de valahol mélyen a fejemben csak gyökeret vert a gondolat: “De jó lenne egyszer megmászni”. Szorgos, mászással töltött évek teletek el közben, melyet folyamatos fejlődés követett. Időről- időre elővettem ezt a gondolat foszlányt és rágódtam rajta. Értékeltem magamat, méregettem a topo-t, próbáltam összehasonlítani az akkoriban mászott útjaimmal, tudásommal. Aztán tavaly eljött az a pillanat, hogy már nem éreztem lehetetlennek. Távolinak igen, de tudtam, hogy egy komoly felkészülés után képes lehetek rá. Ekkor megszületett az elhatározás és az egész teli felkészülést ennek az útnak szenteltem. Mindent amit másztam, annak tudatában tettem, hogy a Hasse-ra meg kell erősödnöm, max. erőben, erőkitartásban és pszichében is. Nyomtam a fekvőt, vettem húzódzkodó rudat és igyekeztem legalább heti 4szer húzódzkodni. Először csak önsúllyal, majd amikor elértem a 30×6 szériákat, akkor előkerült a hátizsák és a súlyos szótárak. Heti kétszer legalább küldtem a bouldert, erőltettem a peremeket, szériáztam a ferde létrán, súlyövvel köröztem. A több hónapos kiképzés meghozta az eredményét tavaszra eddigi legjobb formámba kerültem, ki is használtam ezt, minden szabad időmet sziklán töltöttem. Volt pár 8+ OS és pár nehezebb 2nd GO, de emellett minden alkalommal a mennyiség is számított. Erőltettem, hogy minél több utat másszak 8as felett, lehetőleg minimális próbából, vagy a régi helyeken szériázzak. Volt hogy tíz nehéz utat is sikerült megmászni egy nap alatt és igazából ez nem jelentett különösebb megterhelést. Ekkor éreztem, hogy az erőnléttel nem lesz gond, elkezdtem foglalkozni a psziché részével. Tavasszal másztunk pár utat a Gesäuse-ben, ahol kaptam pár pofont. De máskor meg nem volt gond. Rájöttem, hogy a lelki felkészülés nagyon sokat számít egy út esetében, Ausztriába úgy mentem ki, hogy mászunk valamit, majd meglátjuk, de nem hangolódtam rá, nem volt konkrét célom, nem akartam az utat, éppen ezért a nehézségek és a rossz biztosítás könnyen ki tudott billenteni a lelki egyensúlyomból. A Hasse-vel ilyen gond nem volt. Az előtte lévő egy hónapban, majd minden este ezzel feküdtem, rágódtam, őrlődtem, hogy mi legyen, menjünk vagy maradjunk. A partner kérdése is érdekesen alakult. Én általában Domival mászom ,de ő sajnos télen lesérült, ezért nem tudott felkészülni. De szerencsére Fecóban tökéletes partnerre találtam. Márciusban próbaképpen másztunk együtt két utat is egy nap alatt a Sonnenuhrwand-on és ez nagyon jól sikerült. Előzetes megegyezés szerint minden hosszt én másztam előre, ő pedig követett. Tudtam hogy ezzel nem lesz gond, hiszen bivaly erős. Emiatt még nagyobb nyomást éreztem, féltem attól hogy mi lesz ha a sok felszerelés és az áthajlásból adódó pszichés fogás túlszorítás miatt majd idő előtt eldurranok. Nem kívántam a problémás visszaereszkedést az útból, elég bonyolult lenne kivitelezni. Ezek a félelmeim, kétségeim az utolsó napig megmaradtak, a mászás előtti este már majdnem visszatáncoltam, de akkor Domi pár válogatott mondattal visszatérített a helyes útra:
“Ne légy már buzi, lenyomod, hiszen egész télen erre gyúrtál!” Köszi, igazából ez segített!
Még egy dologra próbáltam nagyobb hangsúlyt helyezni, mint korábban és ez a mászás közbeni helyes táplálkozás volt. Eddig vagy nem vittem semmi kaját, vagy max. egy csokit, darab kolbászt tettem a zsebembe. Most nem akartam hibázni, ezért Fecóval komolyan után néztünk, hogy mit érdemes enni, ilyen sokáig tartó fizikai igénybevétel esetén. Az ultramaratonisták és országúti bringások kajáit vettük alapul. Fecóék jelenleg az Iron Man-re eddzenek és tapasztalt ismerősök is vannak, akiket kikérdeztünk. Ezért beszereztünk mindenféle energia szeletet, energia gélt(volt amit kémcsőben árultak), táplálék kiegészítőt(Oral Impact), ásványi anyagokat(MagneB6). Lényegében egész nap ezeket ettük, sőt már korábbi napokon is és nekem nagyon pozitív tapasztalataim voltak, különösen a gélt és az energia szeletet érdemes nyomni. Ezeket futós, biciklis boltokban lehet beszerezni.
Szombat hajnalban értünk a parkolóba, pár óra alvás után nem akartunk beszállni, ezért ezt a napot akklimatizációval töltöttük. A legkisebb Zinne-re(Preussturm) másztuk a Cassin utat. Itt elpróbáltuk a teljes koreográfiát, mit vigyünk, mit ne, kicsit mozogtunk ezen a törősnek tűnő sárga dolomiton, megtanultunk megbízni a fogásokban, szoktuk a rozsdás szögek látványát és kicsit a kitettséget is. Nagyon szép út, meglepően meredek hosszokkal, a látszat ellenére stabil kőzeten, igazi élménymászás. Ha felmész a torony tetejére, akkor még egy kis kéményezésből is ízelítőt kapsz, hasonló mint a torony túl oldalán a Preuss Riss. Érdemes volt beiktatni ezt a mászást, mert rájöttünk, hogy a jó idő ellenére se hagyhatjuk lenn a polárt és a kesztyűt. Pont a kihűlés és az ujj elfagyás miatt kellett egy helyen beleülnöm a 7- részbe, de ezt leszámítva szépen kimásztuk az utat. Ereszkedés után még körbe sétáltuk a tornyokat, megkerestük a beszállót, méregettük a falat, ámultunk a Nyugati Zinne áthajlásában vezető utakon. Este döntést hoztunk másnap indulunk, pakolás, korai fekvés, majd korai kelés. Hét előtt értünk a beszállóhoz, ekkor már három páros az útban volt. Igen korai fiúk lehettek, de én nem szeretek a hideg sziklán dideregni. Egyébként tökéletes időt fogtunk ki, nem volt hideg, a fal nagy rész száraz volt, a szél meg se rezdült egész nap. Az első 10 hossz még nem hajlik át, legjobban Tardoshoz tudnám hasonlítani, függőleges falon, ezernyi perem és néhány oldott lyuk. A nehéz részek jól vannak biztosítva, nittek is vannak pl a 7es hosszok kulcsrészein és a standokban is mindenhol van egy nitt. Ezt azért emelem ki, mert a Dolomitokban ez egyáltalán nem általános egy klasszikus út esetében.Szépen megfontoltan haladtunk nem értük be az előttünk lévőket, így végig a saját tempónkban mászhattunk. Az áthajlások aljáig 7/7+ a max. nehézség, ezeket a részeket könnyen másztam át, minden ment OS. A plafonok előtt telenyomtuk magunkat gélekkel(gyengék fegyvere), hogy nehogy kifogyjunk az erőből. Az első nehéz rész egy 7+ , harántolni kell egy plafonrendszer alatt, miközben elkezd áthajlani a fal. Ez a rész már itt- ott vizes volt és a sok akasztás miatt, bár igyekeztem mindent kihosszabbítani, komoly kötél súrlódást kellett leküzdenem. A stand előtti utolsó akasztásnál végül beleültem, nem tudtam kiállni a plafonból. Másodikra meglett és vígan építettem az útban található egyetlen függőstandot. Itt legalább 250 méter magasan himbálózol a semmi felett, távol a fal síkjától. Fecó szépen követett néhol A0-ázva, de ő hozta a mászózsákot és az éppen szükségtelen felszereléseket. A következő hossz volt a kulcsrész 8+ ért. Persze csurom vizes volt, de állítólag ez mindig ilyen, szóval meg se lepődtem. Egy darabig próbáltam szabadon mászni, de ilyen irányú terveimet gyorsan fel kellett adnom, ezért A0ázva küzdöttem le pár métert, majd megint, másztam. A többi nehéz hosszban hasonló taktikát folytattam, ahol ment szabadon ott küldtem, de ahol vizesedett, vagy nehéz volt, ott elővettem az A0-t. Ezt nézve kb 7+/A0 ért másztam át az utat. A nehéz hosszok egyébként gyönyörűek, végig nagy fogások vannak, és lépéseket is lehet találni, de kegyetlenül durrantósak. A kitettség mérhetetlen, feljebb már több mint 300 méter van alattad, de bazi nagy, szinte nem oda illő szarvakon lóghatsz a semmi felett. Élmény volt még az A0 is ezeken az ősöreg szegeken, kötélgyűrűkön, nem lett volna kedvem, valami anyagfáradás miatt belezuhanni a semmibe. Idővel átértünk a nehéz részeken, de nem ereszthettünk ki. Sajnos a bivak párkányon már nincs ott a régi falkönyv, amiben még Wolfgang Güllich és Kurt Albert neve is szerepel. A továbbvezető repedés rendszer már nem olyan nehéz, de azért mindenhol tartogat egy-egy kisebb áthajlást, hasat, nedves kéményt, amivel meglepi a gyanútlan mászót és persze a biztosítottság is foghíjas már. Friendek, ékek erősen ajánlottak, de van is hova kitenni őket. Este 9re értünk fel a párkányra, így 14 órán keresztül másztuk ezt az 550 méteres utat. De itt még nincs vége a sztorinak. Ekkor még hátravan a lejövet, ami nem is egyszerű. Nekem már volt korábbról helyismeretem, így a felső részeken jól haladtunk, de féltávtól más irányba mentünk és hát néha kellett keresni az utat, a 2-3-as terepen. Kb. újabb 4 óra elteltével értünk a parkolóba, ahol spontán nemzetközi buliba csöppentünk. Megkínáltak minden létező piájukkal és hát mivel már rendkívül szomjasak voltunk … A sátrakhoz már kicsit részegen értünk, örömködtünk a többiekkel, toltuk a zsírt az arcunkba, próbáltuk feldolgozni ezt a rendkívüli napot.
Eddigi legszebb mászásomnak tartom, egész nap felhőtlenül jól éreztem magam, bár szemem sarkából, mindig a lehetséges ereszkedőpályát figyeltem baj esetére, de szerencsére nem volt rá szükség. Igazi boldogság, megelégedettség érzése fogott el, jó ideig nem tudtam elaludni csak figyeltem a csillagokat és a Zinnék sziluettjét. Imádtam ezt a mászást.
Képek később lesznek, mert Istvánék fotóztak minket a szomszédos Demuth Kante útból és persze van pár akció kép is, addig is érdemes megnézni ezt az albumot:
www.kunig.at
 |
| Hajnali hangulat |
 |
| Kilátás a falból |
 |
| Égi tarverz |
 |
| Istvánék így láttak minket a Demuth kante útból, a távolabbi “folt”vagyunk mi |
 |
| Az északi fal a Demuth kante útból fotózva |
 |
| Az első áthajló hossz végén “kényelmes” függőstand várja a fáradt mászókat. A kitettség ennél csak nagyobb lesz… |
 |
| Az első nehezebb hossz végén, miután legyűrtem a plafont |
 |
| Szép méretes… |
|
 |
| A nehéz részeken után, kis pihenés a bivakpárkányon |
