Month: April 2015

bétaelmondások

“Össznépi baszatás
remetében” – ahogy Marci fogalmazott

Remete-barlangos álmok és vágyak

Nem mindig megyek ki szakállal a Remetébe, de ha kimegyek Sámsont próbálok.

bétasági tea és klubdélután

rosszul levési határ világbajnokság

“CS szórakozásai” – remélem elnézi nekem angoltudatlanságom

Mano nagyon szikkadt!

Kucsera meg azt hitte csak a Big Boss alatt megy a feszítés…

“Areas where I can guide – Csé ide beírhatja Remetét, de ő már elment onnan”

Ez már Padmennyiség a háton. (Nes delight 10 megmászás 4perc 58sec alatt by Patkány. World Record!)

Marci nem mindig csinál tüzet, de amikor tüzet csinál… na az ilyen.

Marcinak nem mindig vérzik az orra, de amikor vérzik… nah az ilyen.

Mariann nem mindig ül a tűz előtt…, de amikor odaül…

Nem mindig ilyen Tamáska bétája, de ha 8A+ boulderezik, akkor a csomagtartóban megy haza…

Előző nap kérdezgettem Tamáskát mi lesz a szikkadalom és úgy
volt vele, egyetem után kijön BKV-vel. Aztán úgy 6 felé valóban megérkezett Tomi,
és nagyon gyorsan beszállt a játékba. Mi meg kiszálltunk, néma csöndben nézte a
mozdulatokat vagy 10 ember. „Szerintem neki nem volt faktor ez az út.”  Pár átmozgás, majd pár éles próba. Néma
csönd, tátott száj, néhány szpotter, történelem íródik, magnéziával és némi
üvöltéssel. Ez az Üvöltő Sámson 8A+.

Csak miután én is mozogtam a Sámsonban és
láttam a mozdulatok nehézségét tudatosult, mekkora is a szakadék köztünk és
Tamáska között. Mármint hogy neki tényleg stabil egy ilyen nehézségű boulder, míg én az első 8 nehéz mozdulatból 4-et bírtam eddig megcsinálni. Ha már itt tartunk meg kell említenem, hogy megvan a barlang
első női 7C-je, Norcitól a Remete Style. Mekkora respekt atyavilág!!! A Remete
után valahogy nem sikerült hazajutni, Gáboréknál kötöttem ki, és fejtettem ki
kártékony hatásomat. Ez a hétvége amúgy is valahogy végtelen hosszúnak tűnt
nekem, nem is értem hogyan. Volt bicikli szerelés, tanulás, grillezés, borozás,
filmnézés; Tardosbánya.

Bangi 2.0

A bányába érve általános őrületek fogadtak. Kulacs szőrös
mellkassal félmeztelenül rohangál, Horváth Gabi egy székben sörözik, Beliczky Peti a nagy fal
alatt mosolyog, Tamáska egy leányzó popsiját fogja. Üdv a klubban Fruzsi!

egész napos általános fotykos bajnokság

 

bájusz bájszepsz

working on the last hard move

 

Marika és Bazsi

…mindig csak a vetkőzés

Takonykor 7c/+ On-sight, természetesen RP

Jobbos reibungból akasztja vissza a bokája alatt lévő köztest

Itt már volt egy kis ordítás is…

flowman again

általános hangulatoknál…

Lent Beliczky Peti azt mondja belenézne ő is, a Sabotage a
projekt, de el van hűlve és ennek a kb. VI- os alja legalább valamennyire
bemelegíti az ujjakat. Peti próbája több mint jó; a reibungra csapásból jön le.
Valahogy kicsit visszahozza a teljesen összetört és megsemmisült motivációmat.
Hát újra nekiindulok. E próba során már sikerül megcsinálni a reibungra
csapást, de további még egy kísérlet kell mire a teteje is letisztázódik. Az
óra eközben szépen lassan megy, Peti hagyja a Sabotage-t és egymás után
próbálgatjuk a Bangladesht, miközben Tamáska OS mássza a Takonykort és a
Sabotage-t, Bajusz OS-t próbál a via mala-ra.

Tamáska a kulcsmozdulatban

 

Bangi flash

 

kulacs és az a híres mellkas

Peti

kolbász sütéséknél

itt a tavasz……, nyílnak a virágok 🙂

Bajusz család, Kulcsár család, Horváth Gabi, Farkas család

 

 

Vas Árpi fényképei

Gábor lesi a táncparkettet…2012

Őszintén örülök, hogy én írhatok erről bejegyzést, bár Bán Tamásnak jár a tisztelet. Mindenki aki ezen a felületen felkapaszkodik, szememben hero. Az út múltját, első megmászójának Tiszteletét, a fogáskitörés okozta fokozat körüli zavarodottságot és mindent egybe vetve egy hihetetlenül gyönyörű vonal várta a mászókat, akik nem jöttek. A Kis-Geri-s team ritkán vetődött el errefelé, pláne azzal a kedvvel, hogy egy alig ismert nem sláger utat abszolváljanak, ami persze megkérdőjelezhetetlenül szerintem “a bánya egyik legszebb mozdulatsora”.

De ne rohanjunk ennyire előre. Tomi nemrég mutatta a mutató ujja leges-legvégét: -Húsig vágta jobb ujját egy kis perem. Meséli elkerekedett szemekkel, hogy rámotiválódott ő is a Bangladesh, avagy a nagy éhezés nevű Tardos-i útra. A fokozatáról senki semmit nem tud. Senki sem fokozta be.
Nem kell órákig keresgélnünk ahhoz, hogy ne találjunk a neten csodálatos Bubb Feri irományokat. Ismeritek jól Ferit, ismeritek az irományait. Régen még motivált volt a folyamatos mászóteljesítmények dokumentálására (és mi ezt mily szívesen olvassuk vissza Fecókám!) így fogalmazott az útról 2003 szeptemberében a szikla.hu-n:
Tardosbánya: Azt a hírt kaptuk, hogy a néhai Stumpf Jakab Attila (Atya) által nyitott Bangladesh, avagy a nagy éhezés
nevű út, a mostani értékelések szerint (és az eredeti útvonal
betartásával) nem VIII+, hanem inkább a IX mínuszos tartományba
tartozik.
Most így Vellai Zoli (Csoszti) és Molnár Peti mászták meg rotpunkt. 
Mi meg azt a hírt kaptuk az utóbbi évek sziklázásai során, hogy kitört egy oldalhúzó fogás az eredeti útból. Szinte soha nem láttunk benne mászót, nem lepte fehér ziapamacs a fogások környékét, mint mondjuk a Zergevadásznál. A mi kis csapatunkból Gábor volt aki elsőként rászikkadt 2012-ben.

A megmászás után azt mondta fogalma sincs milyen nehéz az út, ő sem tudja pontosan belőni, biztos hogy a bánya egyik legnehezebb útja (ha nem a legnehezebb lehet), szóval Tomcsi-val úgy jöttünk ma ki, ha törik ha szakad, belőjük azt a fokozatot és oda ahová kell.
A kedélyeket csak szította a hír mi szerint Miskó Róbert is beadta a kulcsmozdulatot. Ez már már sokkolt minket, muszáj volt hát tényleg a végére járni a dolognak.
Tehát a Bangladesh a Via Mala úton indul, majd egy kis pihenő után balra fordul és két nitt kíséretében egyenesen felveret a fal tetejéig, oldalhúzó és saskaromperemeken.
Tomcsi meló-, én suliból rongyoltam a Petőfi hídi parkolóba, hétfő délután fél 4. Egy kósza raklap az autópályán és néhány kamion szlalomozása után meg sem álltunk Tardosig. Zöldülő erdő, kellemes szellő és szinte teljesen száraz fal fogadott. Míg én a tegnapi félmaraton általános fáradalmaival küzdöttem, (próbálom ezzel magyarázni gyatra teljesítményem magam előtt, és valszeg a 7 vízhólyag sem segített a cipőfelvételekor..) Tomcsi feldarálta magát a bemelegítőn, majd egyből a Bangladesh alá állt. Köztesek az oldalán, – Te Bálint ha úgy van, akkor ez most éles próba is lehet. 
Én azt hiszem majdnem végig csacsogtam az út elejét, valahol a fal közepétől Tomcsi már nem válaszolgatott és kezdtem érezni (én is) a dolog súlyát. “Megpróbáltam csöndben maradni.” 
A pihenőt nagyon precíz mozdulatok követték, nem volt hezitálás, sem nyögés. A kulcsmozdulat is csak onnan tűnt fel hogy kulcs, hogy irreálisan fura testpozícióból kellett egy hatalmasat nyúlnia bal kézzel, miközben a testét őrületesen közel tartotta a falhoz, majdhogynem “eggyé vált vele.”
Miután megcsinálta a nagy nyúlást én már ordítottam ami csak a csövön kifért. Statikusba minden mozdulat, pontosan kinézve a lépéseket, köztest berak, kötelet berak. RP stílusba, etikába, standot akasztósba, lent gratulálósba. Volt öröm, végre volt megmászás, az aznapi első próba, csak mint Gábornak 3 évvel ezelőtt, és Tomcsinak is ez volt az utolsó eddig meg nem mászott út a bányában, csak mint Borbély Gábornak anno. Teljes hát a paletta.

Bőr növesztés fontos kellékei…

A próbálkozásom nem lehetett több negyed óránál, próbáltam több bétát, (nem tudtam kihasználni a magasságot), sarkazni, más kézsorrenddel fogni, de végül azt kellett elhinnem amit Tomcsi ajánlott. Jobb kézzel megfogni egy fedeles peremszerűséget és az 5mm-es felületére rágyömöszölni minél több ujjat. (Ez talán hármat jelent. Talán.) Bal lábbal belépni magunk alá, Bal kéz tovább a segítőre, ami még kisebb mint a jobbos fogás, bal láb még feljebb és bal kézzel tovább csapni egy rücskös reibungra. Hogyan kerül oda egy reibung fogás lövésem sincs, de ott van és bitangul meg kell fogni. Innentől egy bástya szerű élet és néhány peremet használva mászunk fel a fal tetejére. Lefelé nézegettem az alkaromat, kellett szorítani istenesen, rommá durrantam megint ettől a pár mozdulattól. Lehet hogy nehezebb mint 7c? Hiszek a slash gradek-ben, de megy a vacilálás. 
Megnézzük a Takonykort, ha más nem csak viszonyításképpen. Bár Tomcsi megmászta már ezt, neki is két nekifutás kell hogy a kötél a standba kerüljön, én pedig feszülök, nyögök és ámulok az út fogáskészletén. Lyuk, csipi fogás, mikroperem, félig spárga, reibung… vegyes mint a felvágott.
Hümmögünk, gondolkodunk, s egyöntetű ítélet szüleik. Már régen Zoli is mondogatta, hogy szerinte akár IX+ is lehetne a Takonykor, és mi is azt mondjuk hogy valószínűleg nehezebb, mint a Bangladesh, talán az egy kicsit specifikusabb. Szóval én talán ezt mondanám:
Bangladesh, avagy a nagy éhezés – 7c
Takonykor 7c/+

Tessék Ifjak és Titánok, Tessék Urak és Hölgyek, Tessék Istenek és Ördögök. A leplet lerántottuk. A fokozatot belőttük, a port lesepertük, a homályt fényességgé varázsoltuk. Mindennek eljön az ideje. Amnézia, Cápa direkt, Bangladesh, vagy legyen az egy Doktor Úr vagy Nagydoktori Kétágú-hegyen. Mindennek eljön az ideje, mindig eljön az a titán, aki újra tudja mászni amit az őskorban eleink felraktak nekünk. Mi újra kitalálhatjuk a bétát, megtisztíthatjuk az utat, belőhetjük újra a fokozatot és megakaszthatjuk a standláncot, de ez csak azért lehetséges mert ezt egy pionír anno megálmodta és bemászta. Köszönjük hát nagyon szépen Stumpf Jakab Attila a munkádat! Ahogy gondolok Rád Tisztelet, amit kívánok Neked örök nyugalom!

Mi lehet a különbség a Valami képes megfeküdni a gyomrot.. és a megülni a gyomrot között. Azon gondolkodtam, vajon ha Kossuth-nak ezt mondanám három töltött káposzta után, hogy Bélám, megfeküdted a gyomrod, értette volna-e? Mindegy ez csak eszembe jutott, miközben két pofára tömtem magamba a zsírt. A szombati nap már nem volt pürés étel, csak szilárd, szilárd és szilárd. Minél több szénhidrátot szerettem volna bevinni. Az eredeti elképzelés az volt hogy két barátnőmmel szombaton teljesítjük a Gerecse 50-et, én legalább a felét, de ha bírom az egészet mezítláb szerettem volna csinálni. Mivel az egyik csajszi meghúzta a lábát, szkippelődött a dolog, de nem hagytam elveszni a hétvégét így került képbe a vasárnapi Vivicitta félmaraton Budapesten. A felkészülésem nem volt jelentősebb, nem volt specifikus készülés most a hosszabb távra, így nem voltak nagy álmok, ha a januári 1 óra 46 perces időt, (amit 3 centi hóban futottam egy fokos hőmérséklet mellett) meg tudom dönteni, elégedett leszek. Lefekvés előtt még Kili könyvét olvasva motiválódtam, s bíztam hogy mihamarabb álom jön a szememre.

“Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkodni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az jobb lett volna. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton.”
Kilian Jornet 

Reggel az ébresztőm fél 7-kor jelzett, azonnal nekiestem a reggelinek, mely jelen esetben másfél teavajas zsemlét, egy paradicsomot és szalonnát takart. Emellé még leburítottam egy fél bögre zabkását forró vízzel és 4db étcsoki kockával. Ez a bajnokok reggelije- gondoltam. Legalább két órával a rajt előtt kellett kajálnom, ha nincs betartva ez az idő végig szoktam böfögni a futást.
Lassan bicikliztem ki a Bubi-val a Margit-szigetig, legvégén legkisebb áttételben. A szigeten kicsit kocogtam, és pár gyors repülővel próbáltam feléleszteni a lábaimat.
Az 5:30-as lufihoz áltam be valamiért, magam sem tudom miért, aminek a hátránya nem csak a rajthoz képesti negyed órával későbbi indulás, hanem a toporgó -e tempót tartó tömeg is volt. Az első kilóméterek folyamatos kerülgetéssel teltek. A 3. kmnél láttam hogy kicsit gyors a tempó, és megpróbáltam visszább venni, de a fejemben ott motoszkált az általam kitűzött idő, s pontosan tudtam milyen részidőket kell ehhez teljesíteni. De inkább ki is kapcsoltam a fejemben az órát, már úgy is eleget számolgattam az elmúlt fél évben. Előtte nem tudtam mi az a perc/km, hogy miért ezen a nyelven beszélnek a futók, mi ez a furcsa nem SI mértékegység melyet ők jobban értenek mint a m/s-mot, vagy bármely más egységet. Megpróbáltam kicsit kiverni a fejemből az ezreket és arra koncentrálni, milyen szép a város, amíg még bírok ilyesmire koncentrálni.
Egyébként végig elég tudatos voltam, a hidakon kicsit visszább vettem a tempót, már sokszor tapasztalva hogy a csalóka enyhén emelkedés is hogy igénybe tudja venni a szervezetet. Minimum kilóméterenként egyszer csináltam karkörzést. Ezt nem sok futó teszi meg, (sztem senki) de egy 52centi széles váll esetében, amin van pár kiló izom muszáj megtenni, hogy ne savasodjon be, és mozogjon a teljes testben a vér. Folyamatos kézlerázások, és néha nagy szökellések, boka-segghez csapkodás comblazítás gyanánt.

A 10. km környékén azt éreztem, jó a tempó, okosba vagyok. Aztán valahogy 13km után kicsit elkezdtem belassulni, egy előttem futó okostelefonos formánál hallottam mint a készülék bemondja a 4:50-es tempót és megijedtem, hogy lassulás van.
Valahol itt a 14.km tájékán találkoztam két barátnőmmel, akik szörnyen visító üvöltésbe és ugrálásba kezdtek a nevemet kiabálva, ami olyan energiával töltött fel, amit aztán tényleg nem osztanak a frissítő állomásokon. A következő pár km-ert mosolyogva futottam, érezve hogy szépen lassan gyorsulok. 15km-et 1óra 10perc futás után értem el, s újra beindult a matek. -Mi? Biztos elszámoltam valamit, még egyszer elkezdek számolgatni… Igen, ha ötpercesbe nyomnám akkor fél óra, igen, de a táv kicsit több, igen, de az 1:40! Miii, az 100 perc, még talán be is férhetek?

Kor, Zene és Sport. Micsoda kép!

Nagyon féltem a besavasodástól, emlékszem a legutóbbi futásnál, amikor beszúrt a tüdőm és gyakorlatilag teljesen kiestem a ritmusból. Csak a testemre akartam figyelni, minél kihúzottabb háttal futva, hogy minél több levegő áramoljona  tüdőmbe, de nem szívni mélyre, ahogy Előd tanította, inkább sűrűbben kisebbeket, nyitott száj és laza karok. Vigyenek a lábak, ritmus, ritmus, ritmus.
Amikor megláttam az Árpád-hidat éreztem hogy meglesz ez, és elkezdtem nyomni neki. Álatlában is végig előzgettem, a legtöbbször a külső íven, de itt rendesen éreztem hogy nyomom; a pulzusom az egekben lehetett. Sajnos nem tudom belőni, de szerintem közel 4perc, vagy 4:10es tempó lehetett ez az utolsó 2 km környéke. A szigeten már nagyon besavasodtak a lábaim, de még mindig próbáltam gyorsítani a tempón, pláne mikor a csajok újra sikongatni kezdtek. A célegyenesben már minden volt  csak kellemes nem, csak le akartam végre nyomni a stoppert a csuklómon.
1:38:19   — (4:38 tempó)
Nem hiszek a szememnek. 100 percen belüli félmaraton volt az idei cél ezen a távon és az álomból valóság lett. Amikor elkezdtem itthon számolgatni az ezreket, értek még meglepetések… például hogy az utolsó 6,2km-en 28 percet futottam. (4:31-es tempó)
Cigányba elfogattam az érmet amit az egyik csajszi a nyakamba akasztott, de az ajándék csomagot már nem vettem át (csak egy almát), mivel én nem fizettem ki a (diák 5000Ft,felnőtt14000Ft, helyszíni 20000Ft) nevezési díj összegét. Valahogy úgy érzem az aszfalt mindenkié, az itt dolgozók egytől egyig önkéntes diákok, és valahogy a kétszer 8 centis banán-ra, illetve a háromszor fél pohár ivóvízre amit futás közben fogyasztottam nem éreztem hogy ilyen nagyságrendűt kellene áldozom, persze a későbbiekben ha kereső ember leszek, és esetleg ez az ár már nem fog földhöz vágni: nem fukarkodom.

Ez az egész annyira fantasztikus volt. Előd a telefonban (ismerve az utóbbi időbeni silány készülésemet) annyit mondott: szerencséd hogy a test lassan felejt. 🙂
Sokan mondják meditatív tevékenységnek a futást, én nagyon sajnáltam hogy eddig ezt nem tapasztalhattam meg, nekem mindig pörögtek a gondolataim közben. Most fordult velem először elő, hogy a térképet nézve simán fel tudok idézni olyan (15-20 perces) szakaszokat ahol nem is emlékszem hogy elfutottunk volna. Sem az épületekre, semmire. Többször újra vart, foltozott futócipőm, ezennel nyugdíjba vonult. Mászás mellet cél volt az idei összes jelentősebb távon megdönteni a saját időimet, (400m-től félmaratonig), most hogy ez kipipálva, motiváltabban nekiállhatok az 5 és 10ezer méteres rekordoknak. Sajnos vagy nem sajnos, de a futásra majdnem hogy motiváltabb vagyok mostanában mint a mászásra, az egy egész napos mászások az amire most sehogy sincs időm se energiám, teremben izzadni, pedig valahogy nincs kedvem. Egyáltalán nem bánom, ez egy ilyen periódus, hamarosan ebből ugyanúgy lesz motiváltság, ha eljön az ideje.

Azt nem tudom Árpi vagy Pistike álma válik-e ezzel valóra (sanszos hogy egyik sem) minden esetre, magamból sikerült hülyét csinálni. 🙂 Egye bassza – mondaná a fentebb említett, meg lettem győzve általa (másik fentebb említett).
Zillertalból hazafelé jövet volt erről szó Pistikével, közel 700km-kellett hozzá hogy a fülembe tegye a bogarat, majd majdnem közel egy hónap rágódás. 2010-ig voltam tagja a 8a-rendszer pontozásának, akkor volt egy ominózus pillanat ami lebillentett erről a lóról. Január volt és a Buék nevű 7A+ bouldert másztuk Pistikével és Erdész Tibi barátommal, sajnos ő ma már nem mászik. -7°C volt. (Pisti majdnem hazament, mert mire a kocsitól kiért a hidegben úgy összeszűkült a cipője, hogy nem bírta felhúzni.) E megmászás után gondolkodtam sokat, hogy mennyi élmény volt ezen körülmények között boulderezni, és mi volt az ami kimotivált? A jó öreg scorecard volt az. Aznap távoztam a rendszerből, közel 5 évre száműztem magam.
Aztán voltak felszálló ágai ezen boulderes időknek, amikor Árpival sokat jártunk minden felé, és nagy versengés ment kinek lesz több kemény bouldere év végéig kettőnk közül. Csak poénból egymás ellen ment a számolgatás, a Gabona utcai albérletben, aranykor derekán. Ott ültem a lámpafényben az íróasztalnál egy Pázmándozás után (másnap zh) és a Casio számológéppel adogattam össze a pontokat. 850+900… stb.
Ilyen és ehhez hasonló őrületek vezettek odáig, (melyek táptalajként szolgáltak a Pistike filozófiáknak) hogy végül bennem is megfogant a kérdés… Miért is nem vagyok akkor fent ha titkon ezt csinálom butába, gyogykába. Mégis motivál, így is? Amúgy is? Talán igen, adok egy második esélyt neki.
A másik dolog, ami engem motivált és régebb óta figyelgettem 8a-n az a combined ranking. Számomra ennek van jelentősége, a boulder és a köteles mászás közös értékelése, nagyon kevesen űzik itthonról magas szinten mindkettőt, és évről évre így nyomni, nagyon komoly kihívás.

Régi csak kezes boulderprojektem.(sarlatánból átmászás a fenevadba)
Katonadal – fb. 7C proj. from Izer Bálint on Vimeo.

Csanádi Bence humor. Imádom, mint mindig.