Month: June 2026

Őszintén megmondom, az őszi Frankenjura tripről azért nem készült bejegyzés, mert kissé traumatizált a sok eső. De utólag majd szeretnék azért szentelni neki egyet, jó képek készültek, amik jó lenne, ha nem vesznének el az idő vasfoga alatt.

Szóval már a trip-messenger csopi készültekor elneveztük NemEsősnek, egyrészt bevonzva a megmászások karmáját, másrészt bemanifesztálni a jó időt.

Bézöl Svájcból érkezett, a kocsim vendégei pedig Bónis és Betti voltak. Itt tisztelet és kegyelet gyanánt írásba kell adnom, hogy a 28 éves Opel Astrám utolsó hosszú útja volt ez. Opel, tényleg sose kop el – bírta is a 2200 km utat.

Szállás gyanánt a már ismerős Gössweinsteint választottuk (Pottenstein mellett), ez nagyjából belőhető Frankenjura geometriai középpontjának. Ez azért volt fontos, mert innen délre és északra is szerettünk volna szektorokat meglátogatni, ugyanis új kinézett és régi, befejezetlen projektek is a ticklisten voltak. Nem szeretnék elveszni a részletekben, de egy-két dolgot szeretnék megemlíteni, ami talán azok számára is érdekes lehet, akik nem ismerik ezeket a félkegyelműeket – akiket a barátaimnak gondolok. Bézöl mászott 8a+-t, de ezen senki nem lepődik meg.

Azt viszont számomra elképesztően jó érzés volt látni, hogy Betti (aki 8–9 hónapja az edzős csoportom tagja) úgy jött el Frankenjurába, hogy 6b+ volt a legnehezebb sportútja, de 3 darab 7a-val és egy 6c+-szal távozott. Az első 7a megmászásának szemtanúi is lehettünk, amit harmadik próbára küldött le. Nagyon megható érzés látni, hogy valaki, akivel együtt izzadsz, együtt készülsz minden héten a teremben, szintet tud lépni a sziklán.

Minden tripnek megvannak a saját inside-joke repertoárjai, amit csak a résztvevők érthetnek. Így volt ez itt is, ahol pár nap alatt elképesztően le tudott aljasodni a társaság, amiben Betti fantasztikus partner volt. Ezeknek a közös lealjasodásoknak az alapja általában a kölcsönös bizalom; ahol ez nincs meg, ott a csapattagok nem fognak eljutni erre a szintre. De kár is magyarázni a bizonyítványt, mindenkiből előbújt a rejtegetett anti-polkorrekt verziója. “Férfi mond út, nő akaszt standlánc.”

A másik történet Bónishoz kötődik, aki megmászta első 7c sportútját, a Lutscher-t az Illafelsi barlangban. „Fiú bement barlang, férfi kijött onnan.” Már otthon ki lett nézve az út, és az összes YouTube-videó meg lett nézve, Bónis megcsinálta a házi feladatot. Az első nap kivételével minden próbájában én fogtam a kötelét, úgyhogy az egész processre jó rálátásom volt. Harmadik nap lefekvéskor azt mondtam Bettinek az ágyban: „Elképesztően messze van tőle, nem akarom mondani neki, de szerintem nem fogja megmászni.” Egy nappal később viszont már azt mondtam ugyanekkor éjszaka: „Elképesztően sok minden unlockolódott, igazából ha nem hibázik, és 110%-os precizitással jut el a stand alá, akkor meg fogja mászni.” Másnap Bónis olyat ment, amit nem fogok egyhamar elfelejteni, és meg lett akasztva az első 7c-jének a standlánca.

Bónis egyik legnagyobb erőssége, ami kiemeli nála sokkal erősebb mászók közül, hogy minden próbából von le tanulságokat és következtetéseket. Kigyakorolja a kérdőjeles részeket, ötször átgondolja a lépések sorrendjét. Bónis megmászása ennek a tudatos iterációs folyamatnak köszönhető elsősorban, és ennek a hiányát látom a legtöbb mászó isminél, akik az első kilences vagy tízes útjuk előtt rostokolnak, és nem értik, miért nem törik már át az a láthatatlan üvegfal. Sokszor azt látom, az emberek „túlélni” akarják a projektelést, minél gyorsabban a standlánchoz jutni, és nem kidolgozni az egyes részek koreográfiáját, ami amatőr hiba(!). Projektelésnél nem is muszáj eljutni a standig, ezt a műfajt „a fogások és mozdulatok megértésére játsszák, és nem a kilométerre”. Ha úgy jutottál el az út végére, hogy nagyjából sem emlékszel, hol mit csináltál és milyen kézsorrenddel, az elégtelennek számít a projektelés beugróján.

Az utolsó történet a saját megmászásomról szól, de ezt szeretném rövidre fogni.

A Nagini 8a+ biztosan a legnehezebb frankenjurai megmászásom. Negyedik itteni 10-os utam, nehezebb volt nekem, mint a Bastard 8a+/b, és sokkal több napot igényelt, mint itt bármi korábban. Négy mászótrip alatt 11 nap lett rááldozva, több mint 25 próba. A megmászásnál tényleg azt éreztem, levetettem rabláncaim: „Dobby szabad manó”!

Egy rövid útleírás, amit sokszor elolvastam a négyeshatoson, hogy égjen be az agyam barázdáiba, és ne essek le még egyszer a standnál, inkább testérzetekről szól, de ezek a nüanszok igazán számítanak:

„Érzetek: a lyukba nyúlásnál a bal láb ott tud maradni, ha jól feszíted. Utána jobb lábbal is lehet a falat lépni, bal belép, és bal kéz rámasszírozódik az éles pinchre. Akkor bal láb fellebeg, és beesel az akasztóra. Az esés pillanatában a fogás sosem fog jónak érződni, de ahogy bekerül a csípő a falhoz, jó lesz annyira, hogy kihúzd a kötelet a necces akasztáshoz (ami félig a crux!).

Utána segítőből (!) felnyúlni és megfogni a csipi háromujjas lyukat az egyik legnehezebb lentről jövet (egész test/core feszül, a popsi is, jobb láb a falnak). Amint megvan a lyuk, MUSZÁJ lábat cserélni a kockán a jobbra kinyúláshoz, meglebegve nem fog menni.”

“My fourth 8a+ sport route in the Frankenjura forest, by far the hardest one. It felt harder for me than Bastard 8a+/b. 4 climbing trips, 11 days, more than 25 attempts. The route is 15 moves power‑endurance testpiece. Clipping the third bolt is among the worst clipping holds I’ve ever dared to pull the rope from — I fell several times while clipping. It’s worth preparing your belayer on how to react properly if you fall during the clip; there were times when my feet already touched the ground after the fall. Somehow I started to like it, that made the climb more spicy. My belayers (Barabás and Bónis) already hated the entire sector because of this, and made me promise they never want to come back here again. 😀 What makes it hard most of the time are the conditions. The Püttlach river flows 10 meters from Nagini, and the whole sector is surrounded by trees, so humidity often gets trapped here and wind almost never blows. Feels like a jungle. With the low‑percentage moves, the route is extremely sensitive to humid weather. I can imagine that even in summer the conditions might be perfect, or in winter at 10°C it could be a complete disaster.”

Írta: Barabás Gábor

A múlt heti verdoni tripünk után Daviddal úgy gondoltuk, hogy megtartjuk a lendületet, és szombaton mászunk egy multipitchet itt Svájcban. Bár ide is megérkezett a nyári kánikula, 2000 méter felett tökéletes időjárás ígérkezett.

Végül a Rätikon egyik sportutas jellegű, jól nittelt és emiatt nagyon népszerű klasszikusára, a Kamala (7a) útra esett a választás. Örültem a döntésnek, végre egy élménymászás! Péntek este lementünk Daviddal, és az autóban aludtunk, hogy másnap reggel nyugodtan, kapkodás nélkül tudjunk indulni.

Este a topót lapozgatva David felvetette, hogy miért ne másznánk inkább az Intifada (7a+) nevű utat. Ez egy nyolc kötélhosszas, alpesi stílusban nittelt út, amely végig nagyjából 7a nehézség körül mozog. A topo kis méretű ékeket említett, a neten pedig mikrofriendeket ajánlottak hozzá. Davidnál volt egy offset éksor, és bár néhány méret hiányzott belőle, lassan már rábeszélt az útra. Ekkor derült ki, hogy ékkiszedő nincs nálunk.

Hosszabb vita következett arról, hogy van-e értelme ékkiszedő nélkül ékeket vinni. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember annyira szeretne megmászni egy utat, hogy bár nincs meg hozzá minden felszerelés, addig csűri-csavarja a dolgot, amíg valahogy mégis jó ötletnek tűnik beszállni. Végül beadtam a derekam, és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk. Lesz, ami lesz.

Másnap reggel a beszállóhoz érve David elment könnyíteni magán, majd néhány perc múlva egy rozsdás ékkiszedővel tért vissza. Tíz méterre találta a beszállótól. Ez egyértelmű égi jel volt!

Ezt az utat egyébként már pár éve szerettük volna mászni Bencével, de akkor a kocsiban maradt az áttekintő topo, és mindketten úgy emlékeztünk, hogy a Lilithtől jobbra található. Így végül sikerült egy projekt jellegű, 8a körüli útba belekeverednünk, majd még a hóesés is elkapott minket. Talán most több szerencsénk lesz.

Az út egyébként hírhedt az első 7a kötélhosszáról, amely egy szürke slaben vezet felfelé, és nem igazán biztosítható jól. A neten található blogok és útleírások inkább a jobbra futó, sokkal jobban nittelt Lilith (7c+) első, 6c-s kötélhosszát ajánlják helyette.

És álljunk is meg itt egy pillanatra, és ízlelgessük ezt egy kicsit közösen, ha már ezt nem tettük meg Dáviddal a beszálló előtt. Egy 7c+ út 6c-s kötélhossza jobban van biztosítva, mint egy 7a+ út 7a-s kötélhossza. Jóó!

Be kell vallanom, hogy a slabek az ősellenségeim. A rosszul biztosítható, szürke 7a slabnél rosszabbat nehezen tudok elképzelni. A beszálló alatt állva viszont valami különös flow elkapott, és úgy döntöttem, hogy a félelmekkel szembe kell menni. Teher alatt nő a pálma. Most csatába indulok! Én a végtelen szürke táblán 5–6 méteres nittközökkel szemben.

A csata végül közel egy órán át tartott, de két beleüléssel sikerült megnyernem. Végtelen mentális küzdelem volt, de végül feljutottam a standba.

Az út a harmadik kötélhosszig slabeken vezet. Nekem a harmadik hosszban sikerült még el is tévednem, és egy jobbra kerülés helyett direktben átmásznom egy áthajláson, ezzel kihagyva egy biztosítási pontot az egyetlen 6c-s hosszban. Rendesen káromkodtam is, hogy ez hogyan lehet csak 6c.

Ezután teljesen megváltozik az út karaktere. Függőleges, enyhén áthajló, sárgás falfelületeken vezet tovább, és egymás után érkeznek a nagyon fizikális 7a-s kötélhosszak, helyenként mindössze három-négy nittel biztosítva. Folyamatosan 5–8 méteres runoutok várnak 6b körüli nehézségben, így az út mentálisan jóval nehezebbnek bizonyult, mint fizikailag.

Nagyon örültem, hogy ennek ellenére sikerült két 7a-t másodmászásban, illetve egyet elöl, onsight stílusban megmásznom. Ez utóbbit David is OS mászta másodban, viszont amíg én a slaben néztem szembe démonjaimmal, David megkapta a sajátjait: hosszú fizikális és a rövid áthajló 7a-kat, ahol gyakorolhatta a repülés művészetét. Azért meg kell vallani sokat beszéltünk róla hogy vajon aki 6c-t mászik (az út obligatory nehézsége) az hogy mászik itt fel ahol én magam másodban két köztes között üvöltözve csapkodok fel a zianyomokon.

Közben sokat fejlődtünk a tag line és a húzózsák használatában is. Így mászás közben senkin sem volt zsák, helyette a függőstandokban kellett jól logisztikázni a felszerelést, hogy minden elférjen, és ne egy gordiuszi csomóban végezzük.

Végül a hatodik kötélhosszban úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. A hetedikből már nem tudtunk volna egyszerűen leereszkedni, közben pedig kezdtünk kifutni az időből. Emellett mentálisan és fizikailag is nagyon elfáradtunk.

Nem értünk a végére, de egyáltalán nem bántuk meg a döntést. Az Intifada pontosan azt adta, amit egy alpesi úttól várok: szembenézni a félelmeinkkel, commitmentet vállalni, és eljutni egy olyan flow állapotba, amikor valahogy kiégnek a félelemreceptorok, és az ember minden tudatos gondolat és aggodalom nélkül, teljesen autopilot módban úszik a falon.

Személy szerint én ezt az érzést keresem a sportutakban és a nagyfalon is. Azt a pillanatot, amikor sikerül mindenből kiszakadni, és egy tökéletes flow élményben mozogni. Olyan ez, mintha az ember kiszabadulna a saját börtönéből, fellélegezne, és hirtelen minden könnyűvé válna. Mintha kívülről látnám magamat, ahogy egy teljesen nyugodt, meditatív állapotban mászom felfelé.

Amúgy a végén mindkettőnknek igaza lett: megtudtuk mászni az utat annak ellenére hogy elfelejtettünk ékkiszedőt hozni és szükségünk volt többször is az ékkiszedőre az útban.

Már csak találnom kéne valakit aki hajlandó könnyebb utat mászni velem!

Évek óta hallgatom Zita barátnőmtől, hogy Bovec így, Bovec úgy, hogy mennyire szép hely, a kanyoning, rafting és számos sport mekkája. Aztán tavaly Gáspár Lacival történő random összetalálkozás a Fény utcai piac mögött, a Bányai kávézóban lerántotta a leplet: a régióban található a parányi mészkő gyöngyszem, Trnovo, ami az Alpok lábánál és a Triglav Nemzeti Park határában bújik meg. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és úgy alakult, hogy tavasszal a tanítványaimmal idelátogatunk!

A Trnovo melletti boulderhely különleges hangulatát a folyópart közelsége adja, ahol a simára csiszolt sziklák és a víz állandó morajlása egészen egyedi élményt teremtenek. Az árnyékos fák alatt megbúvó kövek természetes játszóteret alkotnak: egy helyen a kicsi és óriás tömbök, egyszerre vadak és szelídek, technikásak és hívogatóak. A mászóhelyről havas csúcsokat látunk, ha alább tekintünk, a türkiz folyó ezer árnyalata néz vissza ránk.

A Camp Lizában foglaltunk szállást, és kis logisztika után meg is lett három autó, nyolc mászó, valamint Barniék alig kétéves gyerkőce, Bendegúz.

A trip rendhagyó volt, mert ez volt az első hosszabb külföldi útjuk az ifjú trónörökössel, ráadásul az első boulder túra is egyben. De úgy voltunk vele, hogy ez egy szerető, rugalmas társaság, majd támogatjuk egymást ott, ahol lehet.

Ádám kapta a feladatot, hogy a kallert végignyálazza, és hamar ki is alakultak a prioritásaink. Olyan spot kell, ahol a gyerkőc cuccait le lehet tenni, azaz egy vízszintes bázispont, és nem árt, ha mindenkinek vannak boulderek a közelben, szóval 6A–7B között lőttük be a dolgokat. A csapat nagy részének ez volt az első boulder túrája, úgyhogy nagyon szerettem volna, ha inkább jól érzik magukat az emberek, mintsem elrettennek. Anna és Bálint voltak az egyetlen már tapasztalt rókának mondható páros.

A helyről: egyáltalán nem gyerekbarát, kitaposott ösvény nem mindenhol van, úgyhogy a vadregényes faktor maxra tekerve. A folyóhoz közelebbi tömbök lekerekítettek, mivel a víz évezredek óta mossa őket, de két nagy tömb is mászhatatlan volt, mert hordalékot hordott oda a folyó a télen. A lekerekített sloperek mellett találunk éles, késpenge peremet és lyukat is amúgy, de zömmel a sloper játszik, a grading iszonyúan sandbagged. Vagyis nagyjából 7A fokozat körül és felett okés volt. Vannak szektorok, ahol sok a highball egyébként, szinte minden tömb 6–8 méter volt.

Majdnem minden nap más szektort lestünk meg, így kialakult egy átfogó kép a helyről. Még az első nap találkoztam a kalauz készítőjével, aki elmondása szerint már lázasan dolgozik a következő példányon. Az elmúlt két évben másik három szektor lett felfedezve. Több tanítványom is eddigi legnehezebb boulderét zsebelte be, nagyon büszke vagyok rájuk. Igazi csemege látni, amikor a veríték és hónapok elszántsága végül egy szintlépős fokozatba tud manifesztálódni.

Összességében nagyon ajánlom a helyet, de fel kell készülni, hogy a nyári hónapokban – bár a folyó hűsítése kárpótol – a slopereken bizony kell majd küzdeni.