Mit kell elmondani egy kezdőnek, egyáltalán mit kell tudnia annak aki sziklára megy? Hogyan kell elképzelni egy mászónapot, hogyan kell azt a leghatékonyabban, idő és tudás/élmény optimalizáltan kihasználni, hogy tud hazatérni az ember kellemes élményekkel egy olyan helyről ahol alkalmasint jócskán csak kilépett a komfort-zónájából. Most ilyen kérdezz-feleleket fogok játszani magammal, de inkább csak igyekszem kérdéseket feltenni. Aztán majd ti is elgonolkodtok – gondolom, remélem.
A barátnők, barátok akiket az évek során kicsábítottam sziklára belém is neveltek némi alázatosságot, hogyan kellene egy kezdőt a számára leghatékonyabban supportálni – úgy hogy teszem azt jól is érezze magát a komfort zónájából kilépése közben. Én is tanultam sokat mások krokodil könnyei láttán. A nehéz ebben az, úgy fejleszteni valakit, hogy az illető jócskán a komfort zónáján kívül mozogjon – a leküzdendő feladat ne legyen túl könnyű, viszont túl nehéz se, mert ha lehetetlennek éli meg a közte és a feladat között tátongó űrt – az demotiválttá fogja tenni. Jah hogy ez a sziklamászás? Akkor nekem ez nem kell.
“Az eddigi legrosszabb ösztönzést Veszprémi sziklákon láttam amikor kisgyerek voltam. Név nélkül a fater nyolcassal biztosította kb 12éves lányát, akinek egy függőleges 6a-n kellett volna felkapaszkodnia, és amikor bele akart ülni az út kétharmadánál fater elengedte a kötelet mindegyik kezével. A kislány sírt hogy nem bírja tovább, de látta hogy senki nem fogja a nyolcason átfutó kötél szárat és zokogva tartotta magát tovább, miközben a fater kiabált, hogy az életben sincs sokszor visszaút és ő meg tudja csinálni és menjen is tovább! Persze az apuka már ekkor kaukázusi hegyimentés tapasztalattal és gyors reflex-ekkel rendelkezett, résen volt hogy elkapja a kötelet – ezzel nem legitimálni szeretném tettét csak így kerek a sztori- egy tapasztalt emberről beszélünk.”
A leány ma már természetesen nem mászik. Édesapja nem értette meg, hogy a lány bátorságának növeléséhez és a sportág megszerettetéséhez nem a halál félelmen keresztül vezet az út, ellenkezőleg aznap valószínűleg sikerült a gyermekére allokálnia pár traumát, melyek sajnos ha nem dolgozik vele – lehet egy életen át kísérni fogják. Az érzelmi intelligencia az a dics és az a kegy, amely sajnos nem adatik meg mindenkinek és igen szofisztikált társaság és nyitott hozzáállás szükségeltetik a fejlesztéséhez. De ez most más lapra tartozik.
Hallottunk olyat is már Budapesten, hogy az apuka addig szériáztatta kisfiát a falon (a már régóta leégett K2 nevű mászóteremben Budapesten) és sokszori kérésre sem engedte le, míg a kisfiú bekakilt a falon. Igazából ha visszanézek a múltba hogy miket láttam és hallottam azt kell mondjam ez a topic olyan, ami igenis szót érdemel, nem is keveset. Főleg hogy az utóbbi 3 évből és a jelenlegi versenyzőink mellett is tudnék olyat mondani ami számomra szemet szúrt. Itt nem csak sportelméleti, sportesztétikai kérdésekről van szó – de komoly szülő-gyerek kapcsolatok csúsznak krematóriumba, legalábbis számomra nem meglepő amikor látom, hallgatom a szülő kommunikációját egy versenyen, ahol a gyermek korosztályos Magyar Bajnok volt két-három éve, ma pedig már nem mászik.
A szülő – gyerek viszonyról oldalakat lehetne megtölteni (Fogok is!), de ez a bejegyzés nem erről fog szólni. A székesfehérvári Rotpunkt egyesületnek már tartottam Cél-orientációról, formaidőzítésről és sportpszichológiáról egy előadást mely leginkább a szülőknek szólt, ők a háttérország és az Ő feladatuk NEM a hűtő megfelelő minőségű feltöltésénél végződik. És nem is az elvárásoknál. Sorolni tudnám a hazai mászóapukákat akik kiégették a gyerkőcüket – azokat a gyerekeket akikben egykor ott volt a lelkesedés de megroppantak a teljesíthetetlen elvárások súlya alatt, vagy elérhetetlen célokat és illúziókat tápláltak a gyerekbe, melyek végül csalódáshoz vezettek… ez utóbbi egyébként súlyos edzői hiba!
Szóval léteznek nagyon rossz motivációs tényezők és pont. Ezeket észre kell vegye egy klub, egyesület vagy az edzőtársak és szóvá kell tenni! Ki mit és hogy tehet szóvá? Amikor én 14 évesen végignéztem ahogy az apuka elengedte a kötelet, nem éreztem azt, hogy beleszólhatnék – illetve kaptam volna egy nyaklevest, amennyire emlékszem a szóban forgó arc habitusából. Ma már biztosan szóvá tenném, vagy csak odamenék és megfognám a kötelet. Ami elszomorít, hogy azok a felnőtt arcok akikkel akkor másztam 14 évesen sziklán – nem tették ezt szóvá és mindenki síri csöndben végignézte.
Komfort-zóna-kilépés. Mi ez? Törvényszerűen rossznak kell lennie? Ez a fejlődés oltára? Csak az az ember fejlődik élete területein, aki képes ledobni a meleg köntöst és képes beugrani a hideg vízbe?
Ha McGregor-ral kellene ringbe szállnom, azt hiszem mindegy hogy a küzdés mely nemét választjuk, álló vagy földharcot, nekem biztosan komfortzóna elhagyás lenne, jobban mondva időm se lenne elhagyni a komfort zónámat, álcsúcson vágna – én pedig elterülnék mint furulya szó a Hortobágyon.
Nem csak egy kezdő számára nehéz nekimenni az első 20m magas kihívásnak, az egészséges mentálhigiéné alapja annak, hogy a vertikális világ mégse essen olyan távol a komfortzónánktól. A mászás bőven a komfort zóna elhagyásáról szóló sport, legfeljebb ha régóta csinálja az ember már rutinná válik, hogy leküzdi az ösztönt és az evolúciót magában: felmenni egy falon melyre eredetileg nem terveztek és nem kellene hogy hivatott légy. Ezt már csak árnyalják az 5-10méteres lehetséges esések, nagyobb távolságok a biztosítási pontok között, több számmal kisebb mászócipők, lekopó ujjbegyek, mínusz fokokban boulderezés, vagy akár a projectelés évekig – ahol bizony megtanulsz a pofonokból felállni és újratervezni. Néha nagyon sok a szenvedés a minimális siker oltárán. Megéri? Megéri.
Balázs és a lemoshatatlan mosoly 🙂 
első szikláknak nem is rossz
Az elmúlt évben számos barátomnak tartottam edzést, számos ismerősömnek segítettem az első lépésekben a mászóteremben és kint a sziklán egyaránt. Az idei év nem rólam szólt, viszont ami egyértelmű: az egyik legjobb dolog amikor a másik emberen látod a motiváltságot és hogy a saját határait szeretné feszegetni és leküzdeni. Amikor csak egy csepp sikerhez hozzá tudsz segíteni valakit, igazán nemes feladat. Egy hónapja Kotecniken másztunk, ennek emlékéről szóljon Schretner Balázs barátom irománya, aki az első sziklamászótúráján vett részt, alább pedig jöjjenek a képek:
Sajtos puffancs
A mászótermi edzések után végre sziklára is eljutottam, ami egész más dimenzióba emelte számomra a mászás fogalmát. Ha ”csak” annyi lett volna, hogy egy hétvégét a természetben töltök és közben mozgok valamit, az is szuperjó, de sokkan többet adott, mint vártam.
Az eddig űzött sportokhoz képest azt mondanám legnagyobb különbségnek, hogy nem is önmagában a tevékenység, ami azonnal megfog, hanem az amit közben megtanulok magamról/magamtól egy akadály leküzdésekor és közben eltűnik minden más.
Az egész az összpontosításról szól. Arról, hogy ha nem figyelek teljesen, nem gondolom végig legalább a következő 2-3 mozdulatot, akkor nem fog menni. Az első napon olyan hangulatban mentem a szikla alá, mintha csak egy boulderterembe mennék, ahol, ha az egyik út nem megy, azonnal ott a másik, így nem is csomagoltam az útra annyi akaratot, mint amennyi kellett volna.
A kezdőpályákon hamar végig mentünk bemelegítésként, aztán a nehezebb utakkal együtt jöttek a felhők és a szemerkélő eső. A hosszabb pihenőkkel pedig az egyre nagyobb diszkomfort a hidegtől.
Fáradtabban, merevebb ízületekkel és egyre kevesebb kedvvel próbálkoztam a már nehezebb utakon. Az elképzelés, hogy egy magas szikláról bámulom a naplementében a tájat, miközben haladok a csúcsra, nap végére szertefoszlott és ott találtam magam a valóságban, ahol egy néhány méteres tömbön izzadok ugyanabban a remegő pózban, fájó ujjakkal, enyhe leküzdetlen tériszonnyal, miközben a többiek a keseredésemet átérezve röhögnek rajtam velem együtt. Nem tudom pontosan mit vártam előtte, de nem ezt az élményt kerestem az biztos. Ez egy 6a-s pálya volt és nem is volt magam felé elvárás, hogy bármit is teljesítenem kéne aznap, mégis elégedetlenül mentem vissza este a szállásra, mert nem adtam bele mindent, engedtem a tériszonynak és kényelemnek.
Másnap már illúziók nélkül mentem neki a napnak és azzal a tudattal, hogy bármilyen nehéz falon is leszek, bármilyen magasan, nem hátrálok meg. Ez nagyon nagy lendületet adott azokban a helyzetekben, amik elsőre megoldhatatlannak tűntek. Ennek az lett az eredménye, hogy a nap végére egy 25m magas 5C-s úton első próbából felmentem és ez kárpótolt minden nehézségért.
Megtanulni biztosítani, csomót kötni, 100Ft-os nagyságú peremen állni, leflesselni egy utat jó dolgok. A határaimat feszegetni, félelmeimet leküzdeni, a fókuszomat irányítani, minden mást kizárni, önmagamat meghaladni, megbízni az ujjaimban, a kötélben, a társamban pedig olyan dolgok, amik miatt ez volt az év egyik legjobb hétvégje és ami miatt biztos, hogy visszatérek még Kotecnikre és a sajtos puffancsokról még nem is volt szó.
Óriási köszönet Bálintnak, Gábornak és Leilának.
őzrő-védő 
B sector 
5c standból 
első lépések 
grill-mester 
A nyújtás fontos. 
