A futás talán a határok abszolút kitolása. Ennél egyszerűbb
és természetesebb sportot nem tudok elképzelni, – talán csak a hokizás ennél „kézen
foghatóbb” a kamasz srácoknak- de ebben sem vagyok egészen biztos. Egy cipő és
az út, meg az akaratod. Sava, borsa, tényszerű tájékoztatás az egyik legnagyobb
erőpróbámról, ez következik.
Az elmúlt időszakban komolyan sikerült megértenem, miért
fontos hogy az embernek legyen hite, akkor is ha már minden fajta módon
próbálta bedobni az agy a törölközőt. Az elmúlt egy hétben több érzést
tapasztaltam meg mint az elmúlt 5 hónapban, több kérdést tettem fel magamnak,
mint az eltelt másfél év során. Sokszor eszembe jut Gábor barátom egy mondata:
„De az álmok, ha valóra is vállnak, nem mindig úgy vállnak
valóra, ahogyan azt megálmodtuk.” (Részlet
a Kepler és az egyszeri ember című novellából)
Az elmúlt hetek forgása és pörgése
annyira teletette a fejemet, mintha a sejtek közötti kapcsolat a fáradtságtól
megszűnt volna. Hazalátogatott Robi barátom és egyszerűen a konyhánkban ülve
egy pénteki napon alig bírtam feleleveníteni a hét közepén történteket. Azóta
egy(két!?) hét röppent el megint villám sebességgel, sokszor csak azon kaptam
magam, hogy kótyagos vagyok a fáradtságtól, tanulástól, s szinte nem is
értettem mi történik körülöttem, jobbára hagyni kellett hogy leülepedjenek a
dolgok. (dupla l betűvel ez a szó is szebben hangzana. Sőt nem is érdekel.) … jobbára
hagyni kellett hogy leüllepedjenek a dolgok. Így mindjárt más : )
Egy délelőtti Tardosbánya és esti
Monkey-s edzés után, kaptam el Dönit hazafelé a Baross utcán – szokásos
családias latinamerikai hangulat a nyolcadik kerületben, csak most volt egy
fehér srác is az éjszaka színvilága között. Megbeszéljük a másnapi közös Szekszárdra
menetelt, egy átmozgató futó edzés végett.
Nagyon fontos hétvége volt két
szempontból is; Árpinak be szerettem volna mutatni valakit és le szerettem
volna futni a Borvidék félmaratont. Szekszárdra menetel mindig nyugalmat és
chilles hétvégét juttat eszembe, tudtam ez most sem lesz másképp csak most az
esti bórkóstoló mellé lesz 2 órányi (biztos csak kettő?!) szenvedés (öröm?) is,
párszáz méter szintemelkedéssel. Erről a félmaratonról először Előd mesélt nem
sokkal az összebútorozásunk után, amikor megláttam az egyik facebook képét és
elkezdtem csövön könyörögni tegye ki borítóképnek. Ugyanis a héderelő rendőrök
nem számítottak a gyors érkezésre és nem volt idejük Elődöt visszaelőzni.
Sokat hallottam erről a versenyről és
nagyon régóta áhított vágyam volt hogy elindulhassak rajta. Emlékszem ahogy
nagy lelkesedéssel mondogatta, „Fateeer fel-le folyamatosan, sík alig van
benne, átfutsz a híres Bodri Boros pincéjén, a helyiek mindenhol a telkükről
bíztatnak, néhányan szódát vizet nyújtanak feléd, a frissítőpontokon, pedig
akár fröccsel is be lehet tankolni…” Egyszóval ez valóban amolyan Borvidéki félmaraton.
Mivel az utóbbi hetek edzései és
formája bőven a futásra volt hangolva, meg sem fordult a fejemben, hogy
Kecskemétre menjek a boulder Magyar Kupa fordulóra. Érdekes ponthoz ért az
életem, gondolkodom el a kollégiumi ágyon. 18 évesen nem tudtam volna
elképzelni, hogy egy versenyt vagy mászást elcseréljek bármely más
tevékenységre. Most pedig a legjobb baráti társaságom, egy számomra kedves
vidék, egy különleges sport… mellszélességgel szorítja ki az ego-t, ezt az önző
és kegyetlen valamit, mely elhiteti velünk hogy mi az amit szeretünk. Na meg
hogy mik vagyunk mi. De a boldogság, nem feltétlen abban a lepárolható
formájában jelenik meg mint ahogy a „Post” gombbal képesek vagyunk életre
kelteni. Nem egy fénykép, nem egy dallam, nem egy secundum és nem is egy
fokozat a nehézségi skálán. A boldogság szerintem azok a természetes apróságok,
melyeket –elménk elnyomott pillanatában- hagyunk hogy torzulás nélkül
átjussanak a szívünkbe; szemünk, fülünk, tapintásunk szaglásunk és ízlelésünk
segítségével. A mászás pedig ritkán érintkezik ezen dolgok közül egynél többel,
bár azért valóban néha van a sziklának is illata.
Szóval nem nevezném demotiváltságnak,
vagy a sportnak való hátat fordításnak ezt a fajta szabadságot és magatartást.
És nem is hinném hogy bölcs dolog ha az emberek csak egy-egy-re figyelnek ezek
közül. Én pedig szívből vágytam a Béla tér látványát, a kiabáló tömeg hangját
és erejét, egy önkéntes vizet nyújtó kézének érintését, az akácok illatát és a
méz édesded ízét – melyet egy kis méhecskének köszönhetek.
Persze megint sikerült lekésni a buszt.
(Nagy fogadalmak… soha többé nem kések=kapufa)
Szekszárdon elcsíptük azért a helyi
edzés végét. Az este nyomtuk hármasban az átmozgató kocogást, pár repülővel kb
5 és fél km távon. Az este nem volt banzáj, csak gyors álomba szenderülések. A
reggelt valamiért végig izgultam. Nyugalmi helyzetben is sokkalta többet vert a
pulzusom, mint általában. Beneveztem (ezúttal komolyan!). Szokásos lóbalzsam
kezelés, széntabletták, minimál nyújtás, verseny előtt 3 órával utolsó étkezés,
energiagél, rajtszám.
 |
| Bajnokok reggelije |
 |
| DieHard6. |
 |
| Előd, Döni, Szőke |
 |
| “utolsó kenet” |
A csajokkal a rajt előtti találkozás sem nyugtatott le,
mintha a testem érezte volna azt a szenvedést ami rá várt. Próbáltam hazudni
magamnak, hogy nincsen kurva meleg és amúgy is a tavalyi sikereken felbuzdulva
(Előd nyert) az egész ismerős gárda mosolygott. Aztán amikor a szervezők
behívták a sztárokat (meg engem:P) az első sorba és Előd leadta az élő
rádióinterjút – a szelet mintha kikapcsolták volna. (részlet Kilian Jornet-től):
„Mesélhetsz nekik történeteket, leírhatod, mit láttál, hogy
az emberek is láthassák. Készíthetsz az embereknek fényképeket. Elmondhatod
hogyan énekelnek a madarak, és hogyan ringatózik a hó a fák lombjain.
Leírhatod, sőt akár éreztetheted is másokkal, hogy milyen, amikor fújja a szél
az arcodat, vagy amikor érzed az ázott föld illatát. De sohasem érheted el,
hogy ugyanúgy érezzenek, ahogy te éreztél, ugyanúgy sírjanak, ahogy te sírtál,
és olyan hevesen verjen a szívük, ahogy a tiéd vert ott, abban a pillanatban.
Mosolyogva a másik oldalára fordult, és – legnagyobb
csalódásomra – egész egyszerűen visszaaludt.
Alba borzasztóan erős nő. Számomra túlságosan is erős. Nekem
szükségem volt arra, hogy minden tettemben találjak valami értékeset, és
képtelen voltam kizárólag a bensőmre hagyatkozni. (…) Neki nem kellett
megteremtenie a saját vagy mások múltját ahhoz, hogy meghatározza, milyen
irányt vegyen az élete. Egyrészről csodáltam őt és a belső erejét, másrészről
azonban kisebbrendűségi érzésem volt mellette, mert bármennyire is igyekeztem,
én egész egyszerűen képtelen voltam erre. Ezért bosszantásképp gyakran
mondogattam neki, hogy egoista, hogy nem teheti meg, hogy kizárólag magának
tartogatja azokat az elképesztő dolgokat, amelyeket látott és érzett, mert a
többi emberrel is meg kellene osztania őket.
Miért? –kérdezte. Mi célja van annak, hogy olyan dolgokról
mesélj, amelyeket a többiek nem láthattak, és valószínűleg soha nem is fognak
látni? Miért kellene olyan dolgokat éreztetned velük, amelyeket soha sem
éreztek? Azért, hogy felsőbbrendűnek érezd magad? Hogy tudd,hogy neked több
mindened van, és jobb élményeket éltél át?
Én erre azt válaszoltam, hogy épp ellenkezőleg, mert a
történetek segítségével kereshetik meg az emberek a módját, hogy ők is
láthassák és a saját bőrükön élhessék át az élményeket. De ez mindig is egy
véget nem érő vita maradt köztünk.
Már jó ideje nem láttam őt. Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas
emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi
meg. Az edzésekkel is ez történik:
felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző
eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes
voltál napi 6 órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a
napok, amikor szenvedtél, amikor azt kívántad, bárcsak hazaérhetnél és
bebújhatnál az ágyba, bárcsak az egész edzést elfelejthetnéd. (…) Ugyanezt
éreztem amikor ritkábbá váltak a találkozásaink Albával. Még mindig tisztán
emlékszem az utolsó megjegyzésére, amit hozzám intézett, mielőtt bezárta volna
az ajtót:
“Hol vannak a Dahelie és Brosse poszterei? Hová lettek az eszményeid?
Mikor cserélted le a példaképeidet?”
Azok helyett ma már a saját győzelmeimről készült fényképek
és a különböző méretű és formájú trófeáim foglalják el a falakat és a
szekrényeket. Amikor felülmúlod a példaképeidet és a saját bálványoddá
válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy
kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened kell és dolgoznod
kell. Amikor mindezt elérted és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz
és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt
jelenti, hogy semmit sem értettél meg. Amikor elveszíted az utad, és a
vonat, amelyen utazol, megáll, mert már az összes határon átjutott, amelyen át
akart jutni, akkor rájössz, hogy valójában egyetlenegyen sem jutottál át, mert
egyetlen cél sem lehet valódi, és egyetlen győzelem sem lehet értékes, ha az
nem a saját bensődből fakad.
Alba eltűnt az életemből, de ahogy elment, megértettem, hogy
a győzelmek ott vannak, ahová tesszük őket. Erőt nyertem, és keresni kezdtem az
új példaképeimet: azokat, amelyek mindenkiben legbelül vannak. Arra ösztönzött,
hogy erőt keressek a körülöttem lévőkben, mert nem az az erős, aki elsőként ér
célba, hanem a, aki a leginkább örömét leli abban; amit csinál. (…)
A hegyen rendelkezésünkre áll az idő és a tér, hogy egyedül
lehessünk, és újra megtalálhassuk önmagunkat, ám az élet paradoxonjaként
egyúttal arra is jó, hogy mindezt másokkal is megosszuk, acélerős köteléket
teremtve a többiekkel.
Épp lelkesen beszélgetek a többi futóval, amikor eldördül a
rajtpisztoly, és felcsendül Vangelis alkotása. Egyre hangosabb a zene, „A paradicsom
meghódítása” lassan az emberek kiáltozását is elnyomja. A futók arcára kiülnek
az érzelmek. Könnyek, mosolyok, komoly pillantások… Legbelül mindannyian érezzük,
hogy ez lesz életünk egyik leghihetetlenebb kalandja, de egyúttal félünk ismert
nem tudjuk, képesek leszünk-e véghezvinni, bírjuk-e majd a kihívást testileg és
szellemileg.
Hatalmas iramban indulnak meg az emberek. Talán szeretnék,
hogy a lehető leggyorsabban fogyjanak a kilométerek, vagy egyszerűen csak
hagyják, hogy magával ragadja őket a tömeg bátorító kiáltása, amely minden
erejével őket biztatja.”
Dönivel kezdem, de valahogy pár száz
méter után Szőke mellé kerülök. Nem lesz ez gyors Bálint? – kérdezi- csak mert
4 percen belüli tempóban futunk.
-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. –
mondom neki mosolyogva.
Több célom volt a versennyel
kapcsolatban. Először is 2 órán belül szerettem volna teljesíteni a 23,6km
távolságot, melynek szintemelkedése kerek 600 méter volt. Ehhez kb. 1óra
46perces félmaratont kell futni a távon, amihez már mindjárt rájöhet az ember
hogy ilyen szint mellett azért kell kapkodni a lábacskákat rendesen. A másik
cél Szőke Gergő megverése volt, aki jelenleg szekszárdi atlétikai edző, egyike
a poraiból újra éledő szekszárdi huligánoknak, akikkel anno Elődék válogatottak
voltak. Ehhez kértem Döni segítségét, hogy vezesse nekem a tempót. De valahogy
úgy éreztem, Gergővel kell húzatnom magam ameddig csak lehet. Ha oroszlányra
akarsz vadászni, nem lesz jó a nyulak elleni sörétes puska.
-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. –
mondom neki mosolyogva.
-Jól van te tudod, de figyelj oda. – mondta
Gergő.
Az első emelkedőt még a városban együtt
kezdtük el, bár a tetejére már 20
méteres hátrány alakult ki köztünk. Az emelkedőket éreztem, hogy a saját tempóban
kell futnom, hogy ne savasodjak teljesen el hiszen még nagyon messze van a
verseny vége. Az 5. km-nél valóban kiderült, hogy sok volt bennem az adrealin,
a legalább 70 méteres szintemelkedés mellett futottam 21:35 –öt, ami másfél
évvel ezelőtt még síkon is a rekordom lett volna.
 |
| levegő harapások |
 |
| Előd off-line |
 |
| Árpi off-line |
„Észhez kellett térni. „
Elkezdődtek az emelkedők, megjött az
első, majd a második belesétálás is, amire persze számítottam, a nagyon meredek
szakaszokon sok energiát lehet megspórolni a hosszú lépéses sétával. A második
frissítő pont azt hittem hogy sosem érkezik el. Míg az első kilométereket a láb
égető fájdalma jellemezte, – mely bele akart dagadni a forró cipőbe,- addig a
következő szakaszt az izzadás. Azt éreztem a testem minden csepp víztől meg
szeretne szabadulni, ami bennem van és párologtatni szeretne, ahol csak tud.
Olvadtam, mint egy viaszbábu a forró napon. A veríték csípte a szememet ha nem
nyúltam fél percenként megtörölni a homlokomat a csuklóvédővel.
A furcsaság az volt hogy szépen lassan
alábbhagyott ez a kellemetlen érzés,
mintha elfogyott volna belőlem minden kipárolható anyag. A második
frissítő állomáson éreztem, ha ki is hányom vagy felkavarodik a gyomrom, akkor
is muszáj több pohárral innom. A 10. km-et 51 percnél értem el, ami még a
kitűzött időn belül volt és ráadásul Szőke sötétkék (a startban még világos
volt) pólójának háta is feltűnt előttem úgy 200 méterrel az egyik egyenes
szakaszon. Ennyi erőt még sosem kaptam egy teleizzadt trikó látványától.
 |
| Bodri pincészet |
„El kellett veszíteni az eszet…”
Végül eljött a várva várt megborulás. A
13.km-nél befutottunk a Bodri 15 fokos pincéjébe, majd újra ki a 30 fokos
forróságba, ahol kezdtek elnehezedni a lábaim. Mintha egy ragasztó anyagon
kellett volna futnom, minden lábemelés nehezebb volt mint az előző. Ekkor még
nem láttam a végét, de egy hosszú és sík terep került elénk (utólag már tudom
hogy 2km volt) – melyről ott és akkor azt gondoltam: – Megtaláltam a pokolba
vezető utat.
Azt mondják jó szándékkal van
kikövezve, de ez fekete aszfaltos volt. Puha és forró. Szinte érezni lehetett
ahogyan fűt minket alulról. A levegő állt, egy felhő sem volt az égen. Lenéztem
a lábaimra és azt mondtam magamnak: „Határaidat kerested öcskös. Megtaláltad.”
Éreztem ahogy lassulok. Nem bírtam
kihúzni magam, az árnyékomat néztem, ő volt az egyetlen mozgó pont a tájban, az
egyenes szakasz vége, a domb és a fák egyszerűen nem közeledtek. Csak az
árnyékom volt az egyetlen fizikai bizonyítékom arra valóban mozgok, valóban
történik valami, valóban nem állt még meg az idő. Próbáltam énekelni Chopin:
Pisztráng című dalát, de nem jutott eszembe a harmadik versszak. Általános
iskolában énekeltük, nem értem honnan jutott eszembe annyi év után. Most akkor
ezt a két versszakot ismételgeted vagy lefutod a távot, szólt szinte mögülem
egy hang, ahol persze senki nem volt. Elképzeltem ahogy befutok a pokolba,
elképzeltem, ahogy befutok a mennyországba, a karjaidba vagy egy tengerbe, vagy
csak egy hűs múzeumi csarnokba, ahol hideg ágyúknak dörgölhetem a homolokom. De
nem volt sem ágyú, sem tenger, következett a negyedik jelentősebb emelkedő.
Erről a részről már nincsenek emlékeim. Már nem volt erő kinézni jobbra sem
balra, hogy bíztatnak-e, vagy vannak –e még oldalt emberek egyáltalán, csak a
betontömböket figyeltem a lábam előtt, melyek nem fogytak el a borvidék
agyagjába ágyazva, s melyek azt akarták hogy én megmásszam őket minél
gyorsabban.
A 18.km hozta meg a kegyelemdöfést, a
kálvária utolsó emelkedőjét, mely verseny egyébként legmagasabb pontja.
Innentől már csak lefelé kellett futni be a városba – lefelé pedig már a szar
is gurul nem? – 21. km 1 óra 54 perc de hol a vége…?
„Take Me To Church”
Mindenhol a templom látványát kerestem.
Nem vagyok mélyen hívő keresztény polgár, de esküszöm a templom torony
látványáért könyörögtem. Fél kilométerenként meg kellett állnom lenyújtani a
vádlim, mert teljesen begörcsölt, ahogy a karjaim is.
Templom.
Kék posztó.
Cél.
Árpiék kishúga Zsófika jön fülig érő
vigyorral felém és akaszt érmet a nyakamba. Összeesés határán vagyok.
Beszélgetünk pár szót, de nem tudom hogy a nagyon
fáj-on kívül képes voltam-e, bármit is kinyögni. Kicsit később persze
megtudom, hogy mindenki megzuhant. Szőke végighányta a végét, Előd fejet
csóválva offolt, csak a két leányzó futás utáni mosolya volt a bizonyíték arra
ez valóban nem egy középkori kínzási módszer volt, melyben részt vettünk,
csupán mi tettük azzá. Előd a 3. helyezést fogta meg 1óra 40 perces idővel, nem
is rossza annyira az én fél órával későbbi érkezésem. 2óra 10perc. Persze a verseny után fél órával
az átmeneti fájdalmakon kívül, már hatalmas boldogság van. Dönit sikerült 6
perccel megelőzni és a célban derült ki hogy Árpi is a teljes távot futotta
(nulla edzéssel!), ráadásul csak egyszer gyalogolt bele, psziché javítás
céljából végigfutva a távot 2óra 53perc alatt.
 |
| mosolyéknál |
 |
| haláléknál |
 |
| Fotykos Zotya megnyeri a versenyt… |
Ezen a hétvégén többet tapasztaltam meg
mint hittem volna. Ha volt amit az érzékelések szintjén ki lehetett hozni
Szekszárdból akkor azt kimaxoltam, s ha létezik az érzékelésünkön túli… talán
abból is egy keveset.
Előd családjának sokszorosan köszönöm a
szállást és a csodás hétvégét. Szekszárd számomra kicsit mindig a béke szigete
lesz, ahová remélem idővel majd mindig vissza – vissza térhetek.
