Húsvét pénteken megmásztam két nehéz utat Kis-Gerecsében. A Sarlatánt soft 8b-ért és a Zedet, 8b-nehézségért. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez így fog alakulni, de valahol remélem, hogy ez a dolog megérett már.
A szezon fő célja természetesen idén is a Zed volt, amit már nagyjából négy éve projektelek. Az út két részből áll össze, egy 7b+ úttal kezdődik, a végén egy közepes pihenővel, majd egy jattos, erőállós 7c, a kettő összesen 31+ mozdulat. Tavaly előtt ősszel is már a stand alól estem, de akkor egy Lyme-kór miatti antibiotikum kezelés betette a kaput, tavaly pedig nem volt időm eleget kijárni, hogy tovább jussak a high pointomon, pedig a mászás alapvetően jól ment. Ez volt tehát az örök Nemezis, az út, amiről mindig azt gondoltam, hogy majd az első 8b-m lesz.
A Sarlatánt, a gerecsei mindenki 8b-jét tavaly próbáltam először és akkor nagyon nehezen, de összeraktam az elején lévő számomra borzasztóan nehéz, ujjerős, dinamikus mozdulatokat. Maga az út összesen 30 mozdulat, de a lényegét az alján lévő 7B+ boulder adja. Ha ez megvan, akkor el lehet kezdeni küzdeni, és jó erőállóval talán nem esik le az ember, mivel a közepén van pihenő is. Ezt az utat egyébként azért kezdtem projektelni, hogy legyen valami side project a Zed mellé, amit ugyan nagyon szeretek, de sok összeomlásom, kiégésem is kapcsolódik hozzá, így nem szerettem volna csak egy lóra feltenni az egész szezonom.
Az megmászás utáni napokban sokat gondolkoztam, hogy hogyan sikerült ezt a kettőt egy napban összehoznom. Ugyan ez a teljesítmény egy profi sportolónak akár mindennapos is lehet, elvégre két begyakorolt 8b nem a lehetetlen kategória, de nem szponzorált, „dolgozó” sportolóként azt hiszem nem egy szokványos teljesítmény. (By the way, én valahová a profi és az amatőr sportoló közé teszem magamat/azokat, akik komolyan veszik a mászást. Amit én csinálok, az bőven túl van a rekreációs szinten és ha teljes munkaidős sportoló lennék, akkor sem biztos, hogy bírnék sokkal több edzésmennyiséget.)
Ami viszont semmiképpen nem szokványos, hogy egy addig el nem ért fokozatból az elsőt és a másodikat is sikerül megvalósítani, úgy, hogy az egyik nagyon hosszú távú projekt, sok mentális teherrel.
Szóval, a mászónapom kb. úgy indult, mint minden nap, amikor sziklára megyek és próbálom komolyan venni a dolgot (azaz mindig :D). Reggeli kukoricakása, kávé, sok víz ivása, majd elindulás. Az indulás kicsit késői lett, mert nem nagyon lett, aki kijöjjön velem, de szerencsére megtudtam, hogy Agócs Tomiék kint lesznek az ifjú titánokkal, úgyhogy kivezettem egyedül az Eszter nagyapjától kölcsönkapott Suzukival. A kocsiról annyit kell tudni, hogy még aznap is bikáznom kellett, hogy elinduljon, és a meglepetések elkerülése végett vittem egy tartalék akkumulátort is, hogy ha nem indulna az autó az erdei parkolóban hazafelé.
Na, ezt az akkumulátort sikerült elhelyeznem úgy a csomagtartóban, hogy menet közben felboruljon és kifolyjon belőle a kénsavas víz. Ezt szépen felszívta a mászózsákom és benne a ruháim, úgyhogy a mászónap során a testem különböző pontokon égett, ahová odakenődött a sav. Szerencsére egyik ruhám se égetett nagyon, kivéve a nadrágom, ami elég sokat felszívott, így a jobb seggem egész nap égett, mintha bekenték volna erős mentollal. Azt, hogy mit csinált a sav az alsónadrágommal kb. 8 óra alatt az az alábbi fotón látható.
A bemelegítés mindenesetre jó érzetet adott, azt éreztem, hogy nagyon pihent vagyok, a törzsem, a végtagjaim frissek, és az ujjaim is jót mutattak.
Első próbának mentem egyet a Sarlatánon, de ledobott az ugrás utáni mozdulat, ahol le szoktam esni. Ezután leültem és vártam kb. tíz percet, majd visszaszálltam. A boulder most jól ment, nem fagytam el, és a sok ott álló ember felbiztatott a kritikus szakaszon. Utána, a pihenőig igyekeztem nem elrontani, kb. 80%-on voltam durranva, a pihenőben ezt sikerült valahova 60-70% köré levinni. A pihenő után sikerült a kétujjas kunszt (szerencsére maradt erőm erőből tolni neki biztosra menvén) és ezután már végig pihenve, jó érzéssel tudtam befejezni az utat.
Nagyon örültem a megmászásnak és megelégedve végre megehettem a megmászós pudingomat, amit harmadszorra hoztam ki a bányába. Ahogy ott ültem, azon gondolkoztam, hogy most másszak még valami könnyűt, vagy menjek inkább haza? Nem éreztem a mentális erőt, hogy most nekem valami nehezet kellene aprítanom. Viszont ahogy vártam, Tomi mondta, hogy Gege beszereli fentről a Zedet egy későbbi próbához. Miután ezt megtörtént, Gege fel is ajánlotta, hogy megfog egy próbára, úgyhogy miért ne nézném meg, ha már itt vagyok?
A visszamelegítés közepes alapossággal történt, de hát úgy voltam vele, hogy nem kell ezt halál komolyan venni. Beszálltam, megcsináltam az alja részt, és beértem a pihenőbe. Ott azt éreztem, hogy egész jól vagyok, viszont az ujjaim elfagytak és az elfagyás nem akar elmúlni, csak kicsit alábbhagy. Egy idő után elindultam, ahogy elindultam már vagy 40-szer a Zed pihenőjéből, de egy pillanatra azt éreztem, hogy valami más.
Ahogy elkezdtem a következő mozdulatot, éreztem, hogy egy picit másképp helyezem a testemet, mint eddig, mert van miből. Ez fura volt, de hát vannak ilyenek. Ahogy haladtam, át az egyik kunsztos részen a másik után, csak mentem, mint aki nem is tudja mit csinál, hol van éppen. Gondolkoznom nem kellett, másztam már ezerszer, de valahogy most nem kapott el az analizáló gondolkodás, hogy „most itt vagyok, ezt kéne éreznem/ezt nem kéne éreznem”. Csak mentem, mint aki nem gondol se előre, se hátra időben. Miután tovább jutottam az eddigi csúcspontomon, azt éreztem, hogy ez most „az”.
A szituáció, amit annyiszor elképzeltem, hogy egyszer ott leszek. El is kezdtem csodálkozni, hogy az most tényleg lehet, hogy úgy vagyok itt, hogy nem ültem még a kötélben előtte? Ez hogy lehet? Mindenesetre gyorsan vissza kellett koncentrálni, mert az ujjaim már rég el voltak fagyva és csak az „á muerte” tartott fent a falon, meg a szurkolás. Elértem a stand alá, igyekeztem nem nagyon remegni, és visszanyerni némi melegséget az ujjaimba, majd standot akasztottam, ahogy mindig is elképzeltem.
Mivel nem kellett kiszerelnem, ahogy eresztettek le volt időm hátra nézni a völgyre, ahogy a lenyugvó nap különböző színű csíkokra festi az eget.
A földön örültünk a többiekkel és Nimród rá is vetette magát az útra egy flash próbára (szegényt elkapta a sötétedés, pedig jól nyomta). Feljött Tomi is gratulálni, akivel egyébként nagyon jó volt mászni az utóbbi pár alkalommal, mivel annyira tud örülni más sikerének és előrehaladásának, hogy az már megér egy fokozatot.
A Zed megmászás kulcsa talán az lehetett, hogy tényleg levett minden mentális nyomást rólam az, hogy aznap volt már egy határ áttörésem előtte, illetve, az, hogy tudtam, hogy aznap már nem kell teljesítenem. Hiába gondolom, hogy a mentálisan erősebb mászók közé tartozom, ezek szerint még így is ég és föld az ember teljesítménye között a különbség, ha „csak másznia kell” és nem teljesíteni.
Mindkét útnak nagyon örülök, de az igazi meglepetés, amire nem számítottam, az a 4 éves projekt, Zed megmászása. Ez egy olyan ajándék, ami pont egy teljesen váratlan pillanatban jött.
Arra, hogy hogyan sikerülhetett ezt összehozni, egy ilyen Average Joe-nak mint én, a következő tényezőket azonosítottam:
- A Mani Huber féle sómentes diéta 2 napig lehet segített, hogy ledobjak 1-1,5 kg-ot. Ehhez még jött egy meleg ruhában sétálás a mászónapot megelőzően, hogy sót és így ezzel vizet is veszítsek. Az előző esti céges virtuális meeting során is megittam 1,13 liter sört, ezért arra is számítottam, hogy ez is elősegíti a vízveszteséget.
- Iszonyatos kondi volt, a bajnai mérőállomáson 20-21 fok, majd ez naplementéig 15-re csökkent. A páratartalom 24-34% között volt, ez nagyon száraz. Mindehhez jó 10 km/órás alapszél, 25 km-es befúvásokig, de maga a szél nem volt hideg. A kő sem volt most olyan hideg.
- A mindset érdekes kérdés, az indulás előtti délelőtt volt egy-két negatívabb történés, mindig is éreztem, hogy néha jobban segít a rossz hangulat. Erről írok majd valamit, mert tök izgi téma.
- A felkészülést illetően az
állóképességem kialakításában sokat segített, amikor Scharnitzky Ádám
edzéstervét csináltam még 2018/2019-ben, ez megalapozta az állóképességemet és
azt, hogy volt tapasztalatom, hogy milyen edzés működik és mi nem.
A maxerőmet és a robbanékonyságomat is igyekeztem tudatosan fejleszteni az idei tél során, mert azt éreztem, hogy bármi, ami „erős” mozdulat nagyon lefáraszt. Ezért sokat Moon Boardoztam, és beiratkoztam Komjáti Zolihoz edzésre, mert azt gondoltam, hogy nála biztos megkapom azt az ingert, ami hiányzik. Ez a stílus elég közel áll hozzá, és sikerült tanulni még egy-két egyéb skillt is az edzés során. - Nem elhanyagolandó tényező talán az sem, hogy a koronavírus okozta helyzet miatt nincs terem, viszont van szikla, és alapvetően több idő van (nekem legalábbis) pihenni, aludni.
Amit most érzek, az az, hogy egy pillanatra megnyugodhattam, és végre igazán elégedett lehetek a mászóteljesítményemmel. Egy kicsit talán sikerült elaltatni azt a teljesítménykényszert, ami egyébként belevisz a hajnali edzésekbe, a savasodásig húzódzkodásokba, a 16 órás böjtökbe és a kalóriák számolgatásába.
