Számos éjszakán roskadtam bele a „fekete fotelba” félelmeim trónjába – melyben mindig megszépülnek az emlékek. Tudom hogy transzformáljam át, tudom hogy az emlékhez csatolt látásmód váltja ki az érzést, mely lehet negatív és szúrós, és mely lehet meleg és puha, valami önbizalombooster. A fekete fotelban edzésnaplók születtek, a fekete fotelban fejben felállított plafonok dőltek le, az elme tákolt gerendái – melyet a félelem aszúi már rágcsáltak egy ideje. Itt volt hát az ideje újra beleülni.
A trip elején egy olyan negatív spirálba kerültem, ahol szinte minden erőmet elvesztettem. Erre rátett egy lapáttal a tudat, hogy nincs visszaút. Hiába mentem ki levegőzni, hamar leesett, hogy a pszichémnek ez nem jelenthet fellélegzést, az örvény csak tovább húzott le. Beszélni is alig tudtam, a négyszeresét vettem be, mint amit akartam. Eszembe jut Nawel reakciója, amikor röhögve elfordul és ennyit mond: „Ú bazdmeg ez durva lesz”
A nyári meleg miatt mindig csak éjszakára szorultunk ki, a reflektorok, éji poloskák és a csillagok társaságába. Nem siettünk a melóból, úgyis meleg van és rosszabbak az esélyek – majd ha lenyugszik a nap. Az éjszaka a mi terepünk, a tickek úgyis a fejlámpa fényéhez vésődtek fel mindig, a szikla apró árnyékainak helyzetéből tudjuk csak hová kell precízen csapni. Kifújtam a levegőt, kistálka megfog, jobb sarok precíz, jobb kéz csap hüvelyujj alácsíp közben csípő jobbra visz igazít és jobban megfog. Bal láb sarok, alsós elkap még egy levegő. Fehér és feketés árnyak suhannak el a fejlámpám fénye előtt. Nem tudom hol vagyok.
Üvöltés.
Fejlámpám fényében az apró szálló ziapor között nyál darabok repülnek ki. Áron csendben várja hogy véget érjen a műsor, de nemsokára ő következik és hát neki sem kell szégyenkeznie ha a sötétbe üvöltésről van szó. Két tudattól megfosztott test himbálózik a kötélben egy júliusi éjszakán, közel van már éjfélhez, amikor két orgánum a csillagokba vesző utolsó energiája elszáll és ekkor visszajön a fény és vele sajnos, megannyi kérdőjele.
Utólag az egész ”bad trip” olyan volt, mintha egy esti medencés buli közepén, először a jégeső lep meg, végül a kertajtón betör a cunami és egy hatalmas hullám elkap. (Szerencsére közben rájön az ember, hogy ezeken a hullámokon is lehet szörfözni és lehet irányítani bizonyos szinten.) A partra leérve kicsit stabilabbnak éreztem magam és éreztem, hogy húz a szer, de még mindig ellenálltam. Viszont amikor nem tudtam eldönteni, hogy egy lépcsőről lelépve vízbe lépek vagy járdára, tudtam, hogy nekem végleg lehúzták a rolót. Onnantól nem féltem, mert megértettem, hogy már semennyire nem tudom szétválasztani a valóságot a képzelettől és játszottam az egésszel. Gondolatról gondolatra ugráltam, a figyelmem elkalandozott azon dolgokon, amiket láttam vagy látni véltem. Hajók jöttek-mentek. A hajó, ami eddig a csendes kikötőben pihent, hirtelen emberekkel telt meg és teljes világosság volt, mikor ismét visszanéztem, újra az üres hajó ringatózott a csendes vízen. Maissát kérdeztem, hogy vannak-e itt emberek, mert nem tudtam volna megmondani ezt sem, ő csak mosolyogva visszakérdezett: Na? Vannak itt rajtunk kívül? Ekkor rájöttem, hogy én döntöm el, hogy vannak-e és én döntöm el, hogy mi az élményem, (ez a mindennapi életben más tudatállapotban is így van) mindegy, hogy az ún. valóságban mi történik, úgyis, csak a saját valóságomat élem. Hatalmas fény tárult elém, feszülve préseltem magam át a fénylyukon – mint egy véget nem érő megszületés, a fájások sűrűsödése egyre vibrálóbb lett. Bevertem a térdem, éreztem a vér szagát, tompán nyilallt a testembe mely a számára már beprogramozott feladatsort végezte. Kúszott, préselt a fény felé. A fény részecskéi megdermedtek a sötétben és vaskos mikroszkopikus kőzáporként csapódtak szaruhártyámba. Törölni sincs idő, csak menni a fény felé fölfele. A következő lélegzetvételedben már annyi oxigént tudsz felvenni, hogy elhomályosul a kép. Egyre dúsabb lég csalogat ki, de egyre nagyobb a homály körülötted. Nem akarod itt hagyni a fényt, de muszáj levegőt venni… annyira…friss és.. hideg.
Fent újra sötétség van, újra ordítás. Amikor lenézek csak ziháló lélegzetem, körülöttem a sötétség, a fejlámpa fénye csak az erekkel behálózott alkart mutatja. Mintha lenne egy vércsepp a nadrágomon, de hogy oda – honnan és mikor nem tudom. Fáj a szemem, talán a pihenőben esett bele a zia, ezekre sosem emlékszik az ember, közben euforikusan beakasztom a standláncot. Úgy látszik mindenkinek le kell esni egyszer a pihenőből, hogy hazavigyen valamit – néha már már túl soknak érződik a törődés és extra amit egy út adni képes. Az úton mindig lesz lecke, mindig lesz egy kis szuvenír – ha szeretnél – valamit magaddal vinni.
Szerintem mindenféle elvárás nélkül érdemes bármilyen „dologba” beleugrani. Amikor elvárással közelítek bármi felé, az szinte biztos, hogy csalódást okoz, mivel soha nem fogom azt látni és tapasztalni, amit elképzelek (amiben egyébként semmi érdekes nem is lenne). Másrészt egy bizonyos szemüvegen keresztül nézem az eseményeket és amikor valamit keresek, a többi élményt, hatást nem veszem észre, mert nem azt várom. Volt, mikor éreztem, irányítom azt is, hogy mit élek meg, aztán a következő pillanatban már ismét elkapott a hullám és a skála másik végén találtam magam, fogalmam sem volt, mi folyik körülöttem. Leginkább olyan ez, mint amikor az ember nagyon intenzíven álmodik, aztán nagyon hirtelen felébred, kiugrik az ágyból, intenzíven éli az ébrenlétet mindenféle átmenet nélkül és rövid időn belül ismét kinyitja a szemét, hogy egy másik valóságba ébredjen. Nagyon érdekes élmény, mert nem tudom, hogy melyik élményem álom és melyik valóság és mikor ébredek fel ebből az álomból/valóságból ismét. Hosszú és fárasztó az utazás nemcsak pszichésen, de fizikailag is. Ébredésem után Amel is erre figyelmeztet másnap. „A megélés szép és a feldolgozás?” – kérdezi. „Van ezzel még dolgom? De hát azt mondtad mindent megmutatsz!” „Így is van”- vágja rá – „láttad amit láttál, érezted amit érezhettél, most a kérdés: álmodsz tovább vagy ébredés.”
„In order to heal, you have to bring outside yourself, what is inside yourself. What will you bring outside yourself will heal you.” Ezt a gyógyulást a trip végefele éreztem. Másnap délután, ahogy gyengült a hatás, egyre nagyobb harmóniába kerültem mindennel, ami körülöttem van. Olyan békét éreztem, amit korábban soha.
A fekete fotel nem létezik. A fekete fotel egy régi emlék, ahol megértődött, hogy könnyebb megcsinálni valamit először elképzelve(imagináció), mint nekimenve (butejko). A fekete fotelben nem ült senki, a fekete fotel mégis mindenki fejében létezik. A fekete fotel átjáró, ahol megfigyelő lehetsz, a fekete fotel a hely ahol megérted vagy elfogadod magad, ahol vizsgálni tudod az emlékekhez tapadó érzéseket. A fekete fotel volt a hely, ahol megtanultam átkonvertálni érzéseket, ahol megértettem, hogy ne féljek a magasban egy kunszttól, hogy merjem elküldeni a mozdulatot amit addig nem, míg a realitásom győzködött, hogy addigra már rég rommá leszek durranva, addig a fekete fotel pontosan megértette de még mennyi van abban a tankban és milyen messze lehet vele jutni. Az érzések bármilyenek is legyenek, igazából az számít ahogy viszonyulunk hozzájuk. Ez már csak a felfogáson múlik.
Amikor Áront kérdezem, nem tudta elmondani – csak megtörtént. Első kerek 7c+ -os megmászása, sajnálom hogy nem lehettem szemtanúja – de az arcán látott mosolyból ítélve ő is megértett valamit és egész szép az az út és a folyamat amit láthattam az első true projectjén. A sok kijárás beért, fokozattól függetlenül az év egyik legemlékezetesebb mászása ez, a fejlámpás sessionökkel, megőrüléseinkkel, a nagy megértésekkel és megmászással. Na Csoszti mégis baromi nagy jó ajándék volt hogy megnyitottad ezt az őrületet, mely most idemosolygott a múltból a ’99-es Tatabányáról!
ui.: A bejegyzés több ember tollából származik.