Sokszor elkezdtem már ezt a bejegyzést aztán bezártam az üresen hagyott word szövegszerkesztőt. Mintha attól féltem volna, hogy ha leírom nyomorom talán még inkább a valóságommá válik. Ennél jobban – kérdem én? A trauma emléke még keserűen közeli és mintha még nem hittem volna teljesen a gyógyulás lehetőségében. Ma már, hogy tudom van maradó egészségkárosodásom inkább egyféle terápiás eszközként tekintek a dolgok le/ki-írására. Természetesen nem lehetett elkerülni az erről való mesélést, nyilván barátaimnak is, kollégáimnak is tartoztam némi magyarázattal – miért voltam közel 3 hónapot betegszabin. Vagy miért sétálok bicegve, miért támasztom a falat a lépcsőzés közben és a többi.
Azt éreztem fogságban vagyok, kelepcébe kerültem. A társadalmat elnézve átlagon felüli igényem van a szabadságra, arra hogy ne négy fal között töltsem a napjaimat, most viszont csapdába estem. A saját testem börtönébe, ami már nem úgy működött ahogyan én diktáltam neki, avagy amit megszokhattam tőle az elmúlt három évtized alatt. Nem tudtam rendesen járni, a kórház ablakából néztem ahogy leesik az első hó és az emberek kint nagykabátban sétálnak. Soha nem vágytam még annyira ki a pesti szmogos utcára, mint a kórház fehér falai közül. Nem tudom, hogy melyik végén ragadjam meg a történet fonalát. Kezdjem azzal, hogy mennyire utálatos és embertelen dolog a hazai egészségügybe belekerülni, hívjam fel a figyelmet ennek a hiányosságaira és kilátástalanságira? Netán fókuszáljak inkább a belső személyiségfejlődésemre,- ami külön megérne egy bejegyzést – a szorongás, depressziótól kezdve a szuicid gondolatokig, a testünk és lelkünk törékenységén át az élet egyszerű elengedéséig. Sok mindenről lehetne írni az biztos. Megpróbálom tényszerűen csak leírni mik történtek, mik voltak a zsákutcák, a segítő kezek, illetve hol tartok most. Próbálom egyféle terápiának felfogni (ezt is) a dolgok kiírását magamból, az biztos hogy fizikailag és mentálisan is a legkeményebb fél évemen vagyok túl eddigi életem során.
Szóval december 28.-án váratlanul rosszul lettem. Előző nap Zita barátnémmal síelni mentünk Chopokra és a sisak alá nem vettem sapkát, általában így is meleg és jól véd a sisak, de a csúcson nagy szél volt, hideg is – és 2000méterről az első pár száz métert szembeszélben kellett megtenni, éreztem is, hogy egy picit fáj a bal fülem, afféle belenyilaló érzetem volt. Két barátom épp nálunk lakott amikor én délután elkezdtem enyhén szédelegni és migrén szerű fejfájásnak voltak jelei. Nem vagyok fejfájós szerencsére, sosem gyötörtek ilyen ártalmak nem igazán tudtam hová tenni a dolgot. Este barátnőmnél arra ébredtem az ágyban, hogy forog körülöttem a világ – ránéztem az ablakra ami ugrált össze-vissza, azonnal felébresztettem, vödröt ide gyorsan, ebből hányás lesz.
Az elkövetkező 2-3 napban próbáltam vízszintesen feküdni, két párna közé beékelve a fejemet, ha 5centit megmozdultam elhánytam magam. A világ forgása hasonló volt az illuminált állapotéhoz, annyi különbséggel, hogy a részeg ember nyitott szemmel még egész jól van és csukott szemmel rosszul be – míg nálam ennek a fordítottja volt jellemző. Csukott szemmel egészen jól voltam, nyitott szemmel pedig pörögtem a szobában. Gondoltam is, hogy érdekes flash ez és még csak LSD sem kellett hozzá, de amikor már harmad nap is ebben voltam kezdett sok lenni.
A házi orvosommal napi szinten voltunk kontaktban, ő először Meniére, vagy BPPV – szédülős betegségekre gyanakodott, egyik jobb mint a másik. Míg előbbi előfordulásában egy “epilepsziához” hasonlítható “roham” betegség mely életed végéig elkísér, addig utóbbi egy enyhébb kivitelű sztori, a kálcium-kristályok kiválnak a labirintus szervben és bekerülnek a 3 félkörös ívjáratba, mely az egyensúlyért felelős, a beteg emiatt szédeleg. Erre a betegségre létezik egy úgynevezett Epley-manőver, amit otthon is el lehet végezni ágyról lelógó fejjel, bizonyos helyzetekben kell forgatni/mozgatni a fejet, hogy az elkószált kalcium kristályok visszakerüljenek eredeti helyükre. Velem napokig csináltatták ezt a fejforgatgatást de mind hiába – a hányingerem nőtt, de jobban nem lettem tőle.
Január 4.-én éreztem, hogy már annyira sem tudok sétálni mint korábban, a falat támasztva is el tudok esni, emberi segítség kell hogy el tudjak botorkálni A-ból B-be. Lakótársam Dede Flóra segített ekkor bebotorkálni a VI. kerületi klinikára, ahol neurológiai vizsgálat, látás, hallás vizsgálat következett. A doktornő ekkor mondta, hogy vagy most éjszaka befekszem, vagy holnap. Mivel ekkor már kimutatható hallásromlás volt a bal fülemben, azt mondta ez egy hét bent fekvés lesz, szteroid infúziót fogok kapni minden nap. Mivel az állami egészségügyet nem járja körbe a hírnév, úgy voltam vele jobb lenne kiválasztani a legjobbnak tűnő kórházi opciót és oda bejutni valahogy. Ebben utólagosan és végtelen köszönet és hála Menkő Virágnak, aki mint SOTE-n végzett orvos intézett nekem másnap délelőttre időpontot. A Semmelweiß klinikán aztán kezébe vett magyar egészségügy.
A középső fekete vonal alatti érték esetén már hallókészülék kell. A normál érték 10dB környékén kellene legyen egészen 8000Hz tartományig
Egy sor vizsgálat után innen már nem engedtek haza. A hallóideg gyulladás, belső és középfülgyulladás – a 3félkörös ívjáratomból 2 már szinte alig működött, más kép ment a szememből az agyamba, mint amit a fül egyensúly érzékszerve észlelt és küldött, emiatt szédültem csak akkor ha nyitva volt a szemem. A doktornő azt mondta erre szteroid infúziót fogok kapni, azt nem tudják egyébként, hogy mint hatásmechanizmus miért működik de empirikus úton bizonyított, hogy ez nekem márpedig segíteni fog. Hát jó. Nystagmusom volt már ekkor, ami szemtekerezgést jelent, a látásom és a fókuszom jelentősen romlott. A hallásromlásom olyan szintű volt, ha a jobb oldalamon feküdtem és a bal fülembe beszéltek, ekkor már nem igen hallottam meg hogy mit.
Az egyensúlyi problémáim miatt egy külön szobába kerültem, saját WC-vel – ami igazán luxusnak érződött ekkor szemben a tipikusan magyar folyosó végén balra illemhelységek kultúrájával. Egy héten keresztül feküdtem itt, néha bódultan az infúziótól, barátnőm hozott élelmet, tényleg a kórházi kaja olyan volt hogy abból éhen halhatsz. A beköltözésemkor kipipáltam a vegetáriánus menüt, de már az első nap krumplipürét hússal kaptam. A nővér annyit hozzátett; “ez volt meg rizses hús. Ebből könnyebb kipiszkálnia a húst mint a másikból.”
“ez lenne a reggeli, vacsora… nem vicc” 
páromnak hála nem csak száraz kenyéren éltem
Nem akartam kekeckedni velük, amikor naponta többször böködik a vénádat akkor inkább csak hagyod hogy történjenek a dolgok és nem reklamálsz – talán akkor kevésbé fog fájni ahogy megszúrnak, mégis a bent létem vége felé bátorkodtam megkérdezni: lassan egy hete vagyok itt és tudom hogy a vérmérgezésbe milyen szépen és gyorsan bele lehet halni, – hozzátettem félénken nem tudom mi a protokoll persze – de nem szoktak gumikesztyűben embereket megszúrni? “Fiatalember, hát itt a covid alatt is alig volt gumikesztyű, nem maj’ magának fogjuk felhúzni!” Aztán azért később kifejtette nem a személyem ellen irányul, de értsem meg hogy például a gazdagabb nyugateurópai országok “el-kap-kod-ták” a jó minőségű gumikesztyűket, nekünk silány ázsiai minőség jutott, ami azt mondja már a kicsomagolásnál szétszakadt. Volt idő hogy az egyszerűbb műtéteket úgy csináltuk végig hogy nem mindegyik ujjon volt gumikesztyű mert mondjuk a kisujjról leszakadt a kicsomagolásnál…
A folyosón esténként próbáltam ‘sokat’ sétálni-járni tanulni járókerettel, vagy a falat támasztva. Stopperrel mértem hogy a 30méter hosszú folyosón mennyi idő alatt bukdácsolok keresztül és vissza. Amikor kiengedtek szereztem egy mankót, onnantól az volt az utcán a társam. A kórházi rosszullét egy dolog, hiszen a kórházban az a dolgunk hogy betegek legyünk, evidens hogy nem egy mosoly-partira invitáltak meg minket. De amikor hazaérsz és realizálódik a nyomorod, valóságoddá válik a letargiának egy egészen más szintű magasiskolája. Amíg a korházban csak a szoba fehér falát tudtam bámulni, addig nem volt annyira szembeötlő, hogy rossz a látásom – de az utcán ez megdöbbentett. 10méterre előttem sétáló embereket nem tudtam felismerni, az arcok egy narancssárga pacává mosódtak össze, ha mozgott a fejem(sétáltam) egyáltalán nem tudtam ráfókuszálni semmire. A boltba pár nap után megpróbáltam elmankózni, ahol a 10centiről kellett nézegetnem a hűtőt, hogy ez most vaj vagy túró. Nem engedhettem meg magamnak oda-vissza sétálásokat, a lehető legrövidebb úton akartam a bolt-kört megtenni, mankóval és kosárral gyök kettős tempóval a boltozás rémálommá vált. Akár csak a tömegközlekedés vagy bármi egyedül. A tömött utcán bicegni, az még hagyján hogy kapsz megvető pillantásokat, de a tudat, hogy bárki bármikor akár véletlenül is fellökhet és eleshetsz, vagy kirabolhatnak, megfenyegethetnek – és nem tudsz mit csinálni a szituációval. Azok a helyzetek, amelyekben régen felvettem volna a nyúlcipőt, illetve kiálltam volna egy szituációban magamért, ezek a helyzetek egy halovány emlékfoszlánnyá zsugorodtak, s az ezen emlékek büszkeségérzetét felülírta a könyörtelen valóság. Nyilván nálam drasztikusan egyik napról a másikra történt a dolog és a matuzsálemkornál van ideje talán az embernek adaptálódni apránként, ahogy lassacskán párolog el az életerő, de a vége végtére is ugyanez az instabil, védtelen állapot.
társam az újratanulásban
Nagyon sokat gondolkodtam ezen. Alig bírok lemenni az aluljáróba a lépcsőn, egy korlát és egy mankó kell hozzá – pár hónapja még 8b-t projecteltem. Nem tudtam emberek közé menni, rosszul voltam a zsúfolt és hangos helyeken. Az emberi lét törékenysége végtelenül megérintett. Az a tény, hogy nem irányíthatom úgy a testemet ahogy én azt szeretném és ahogy megszokhattam, kiszolgáltatottá tett. Az internet csak növelte a kétségeimet és szorongásomat, akár hányszor rákerestem az orvosok által betippelt betegségemre (neuritis vestibularis), elrettentő példák jöttek szembe. Valaki nem képes többé autót vezetni a szédülése miatt, valakinek 8 hónapba tartott újra megtanulni járni stb. Mentális állapotomon nem segített az a tény sem, hogy felmerült a tumor lehetősége, illetve a szklerózis multiplex is. És ahogy az állami egészségügynél az történik, beközlik, “Önnek lehet tumorja van, adunk időpontot egy koponya MR vizsgálatra másfél hónap múlva szerda délelőtt jó lesz? – Bocsánat parancsol? Előbbi nincs? Nincs.” És akkor hazamész leülsz és átgondolod az életed. Itt szeretném Edinának kiemelten megköszönni a végtelen szupportot amit nyújtott nekem, így számtalan MR és CT vizsgálatot sikerült soron kívül megcsináltatni.
Könyvet olvasni nem tudtam, mozogni, sportolni nem tudtam – egyértelműen láttam magamon a szorongás és depresszió jeleit. Hogy az elmúlt egy hónap megpróbáltatásaiból kiszakadjunk, barátnőmmel elmentünk egy pihenős hétvégére Siófokra és Hévízre. Innen hazafelé kezdődött a kálváriám második (számomra egyértelműen rosszabb) felvonása. Elkezdett halkan csengeni a fülem, ami pár nap alatt fülzúgássá erősödött. Mivel az állami fülészeti klinikáknál kb. másfél hónapos várólista volt, jelentkeztem egy magánba – ahol valaki visszamondta úgyhogy egy héttel későbbre volt is időpontom. Ekkor már annyira erősen zúgott a fülem, hogy a vonaton/villamoson is hallottam, altató nélkül pedig nem tudtam elaludni. A klinikán nagyon sok vizsgálatot elvégeztek, végül azt állapították meg, hogy 4000Hz frekvencián 70deciBel erősséggel hallom folyamatosan a sípolást a bal fülemben. A doki azt mondta, hogy újra egy hét infúzióra befekvés vár rám két féle infúzióval, de előbb el kell mennem a pszichiátriára, hogy felmérjék mennyire stabil a mentálom – mert ez az a kritikus erősségű zúgás, amivel az emberek öngyilkosok szoktak lenni, ezzel kínoztak vietnámi katonákat – és tudni akarja hányadán állok jelenleg.
Ez a hét pure rémálom volt bent. Mivel ekkor már jobban tudtam sétálni, egy szarabb szobát kaptam a SOTE klinikáján, a fül-orr-gégészeten, ahol szinte napi szinten cserélődtek mellettem az emberek. Volt itt minden a tinderező HPV vírust elkapó harmincas palitól – akinek ettől gégerákja lett – kezdve orrsövényferdültekig, léguti betegségekig. 4 fős szoba, ahol az orrsövényesek általában azért jönnek, mert már őrült módjára horkolnak – én pedig nem kaptam altatót. Életem leglassabb hete volt, és a kijövetel a múltkorinál is rosszabb.
A fülzúgásom nagyon lassan csökkent. A gyógyszerkezelések mellett próbáltam kiegészíteni mindenféle alternatív opcióval, mindegy is mi csak segítsen valami. Felkerestem holisztikus gyógyászt, kínai akupunktúrát, Biotron lámpát, gombakivonatot sprickoltam az orrnyálkahártyára, próbáltam napi 10km fölött sétálni a Margit szigeten oda-vissza. A természet közelsége és a vérkeringés fokozás biztosan segít gondoltam. Hétről-hétre lett egyre halkabb a zúgás, de a frontok érkezésekor és esőzéskor mindig felerősödött, illetve éreztem hogy a stressz is nagyon befolyásolja a csengés erejét. Közel fél éve betegedtem meg, és az egyik gyógyszert egy keringésjavítót még mindig szedem, lassan elhagyófélben van ez is. 4 hónappal a kezdet után, újra hallásvizsgálatra mentem, ahol megállapították hogy maradó károsodás van a bal fülemben, de szerencsére nem a beszéd tartományban. Az egyensúlyom még mindig közel sem 100%-os, nem tudok még biciklizni. Próbáltam egy hónapja, és amikor hátra néztem, hogy van e mögöttem autó egyszerűen eldőltem az ellenkező irányba, nyugdíjasok szedtek össze két parkoló kocsi közül. A dokim szerint az egyensúlyprobléma sokat fog még javulni, de az idegsejtek nagyon lassan regenerálódnak és születnek ujjá, akár ez egy évig is eltarthat mire normalizálódik teljesen. Márciusban még mankóval botorkálva mentem le először mászni a Bigwall-ba a 4a-4c utakkal próbálkoztam és úgy szédültem, hogy nem csak egy gravitáció húzott lefelé, volt egy hátra és oldal irányba is. De az is érdekes tapasztalás volt, hogy nagyon boldog voltam a falon, és stabil. Stabil összehasonlítva azzal ahogyan járni tudtam. Hiszen a járásnál, az erőátvitel pontjainak száma kettő – a két lábunk-, míg mászásnál ez minden végtagot használva 4 volt. Nyiláván azt hogy milyen formában voltam 3-4 hónappal korábban és hol voltam akkor, szintén nagyon nehéz volt ignorálni – de tudtam ha valami- az önmagamhoz hasonlítgatástól nem leszek boldogabb.
A választ, hogy igazából miért betegedtem meg, máig nem kaptam meg sajnos senkitől. Ellentmondásosak a leletek, ellentmondásosak az eredmények. Több klinikát és specialistát kerestem fel. Többen mondták, hogy a neuritis vestibularis-ra nem jellemző az ilyen mértékű fülzúgás, de bármi is mehetett át rajtam vírushoz lehetett köze – mégha nagyon ritka is. Volt egy tábora a dokiknak, akik váltig állították, hogy a covid miatt alakult ki nálam és post-covid szindrómás vagyok, de tudtommal nem kaptam el a vírust, a cégnél ahol dolgozom hetente teszteltek. Egy másik tábora a dokiknak többször megkeresett még a kórházban a bent fekvésem alatt, mindenféle adatokat rögzítve a védettségi igazolványomról. Azt mondják vannak hasonló esetek, ők vakcina mellékhatásra gyanakodnak, -“nagyon sok a hirtelen hallásvesztős, fülzúgós vagy egyensúlyproblémás beteg” – mondták, – pedig én távol állok a vakcinatagadástól. De nem is tudom van-e értelme már túrni az okokat, megtörtént és kész. Na de mit kaptam?
Amit kaptam is egy érdekes kérdés, leginkább látásmódot. Minden egyes nap amikor felkelek és csendet hallok a fejemben, nem üvölt egy sípolás, le tudok sétálni korlát nélkül a lépcsőn, látok távolra, hallok mind két fülemre… boldog vagyok és hálát érzek. Még a betegségem alatt ajánlotta terapeutám, hogy olvassak ennek utána, egy reggeli és esti hálaadó meditáció is segíthet, növelni a testtudatosságot – gyakorolni a hálát, mert ez elképesztő jótékony hatással bír. Akkor elkezdtem a hála részét és nem lett abbahagyva. Gondolhatsz alapvető dolgokra is, hogy van kezed, lábad – illetve milyen szerettek vesznek körül, segít mélyen belegondolni helyzetünkbe és felfogni, hogy ez bizony mindig változik még ha néha olybá is tűnik mintha megállt volna az idő vasfoga.
Boldognak kell lenni, ez az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy értékeljük azt ami van. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egészségesnek lenni a legfantasztikusabb és legnagyszerűbb dolog az életben. Ha ezed megvan, mindened megvan. Minden más csak adalék, minden más csak körítés. Rengeteg embernek nem alap az a szituáció ami neked igen vagy úgy érzed hogy alanyi jogon megjár. A kórházban sok bölcsességet hallottam a betegektől, a gégerákos srác mondta: “Az egészséges embernek végtelen vágya van, a betegnek csak egy.”
Végtelen hála barátnőmnek, nővéremnek, Virinek, Gruhala Izának, Edinának és Nagy Gábornak, Pistinek és Ádámnak. Kivételesen sokat köszönhetek nektek!