Igazságosan vagy testvériesen, avagy “mit kell rakni, hogy jó legyen”?

A felgyorsult “InstaStorys” világban már úgy érzem néha egy 3 perces youtube videó sem fér bele a publikum szabadidejébe, nem hogy valami underground Izer-iromány ami 10 A4-es oldalnyi terjedelmű a versenymászás fejlődéséről. ‘Haladjunk a korral’ újításaink közé így bekerült az AI – által felolvastatott hanganyag, ami ugyan korántsem tökéletes – de majd csiszoljuk idővel amit lehet.

A 2023-as versenyszezon végéhez értünk. Számos aspektusában érte az idei világkupasorozatot meglepetés, néhány hagyomány megszakadt, pár új trend pedig térhódítani látszik. Ez a bejegyzés azon versenyzőknek, szülőknek, útépítőknek és kedvtelőknek íródik – akik érdeklődnek a versenymászás iránt, milyen újítások történtek idén “dióhéjban” és merre tart a sport a jövőt illetően. Több ismerősömtől hallom, hogy igazságtalannak érezte ezt vagy azt a versenyt – ennek vagy amannak a versenyzőnek a szemszögéből, úgyhogy kicsit beszélgessünk ezekről: tegyük reflektorfénybe kicsit a versenymászást. Lehetséges, hogy néhol kicsit szubjektív leszek, de igyekszem zömmel tényeken alapuló megfigyeléseket felhozni a kellő szakmaiság mellett, fókuszálva az elgondolkodtatásra és szemfelnyitásra – milyen irányba is tart jelenleg ez a fehér ujjakról szóló sportág. Nem egy egyperces Örkény olvasmány lesz, de nem is annak szánom. Tömény lesz túlcsordulva sok információval, remélem gondolat- ébresztő, és provokáló is lesz egyben. Olvassa bárki aki érdeklődik a mászás szakmaisága iránt és örül annak, hogy az anyanyelvén olvashat erről a témáról, mert bár azt gondolom szépen-lassan nőljük ki a “rétegsport” jelzőt, szakmai publikációk sajnos nem nagyon látnak napvilágot magyarul ezen területen.

Elképesztő, hogy a mászó sport milyen térhódításba kezdett a 2021-es olimpia óta, jellemzően az utóbbi 2 évben érzem azt, hogy kilőtték a sztratoszférába – emitt-amott meglepetések érnek. Nemrégiben nagyon meghatódtam, amikor egy (nem mászó) volt kollégám Dani mosolygós szemmel mondta, hogy nagyon tetszett neki a szakkommentálásom a világkupáról. “Hol is volt a legutóbbi jah igen Salt Lake City-ben” nyugtázza. “Nem is tudtam, hogy nézel Eurosportot Dani?” – kérdezem. “Hát nem szoktam mondja, de erre előfizettem.” Aztán máskor egy nem mászós ismerősöm mondja fülig érő szájjal, az Ondrának szurkol az egész család, igaz nem tud több versenyző nevet, de látták pár videóját és ez előtt az alázat előtt fejet hajtanak. Ha kezdődik az iskola ősszel beiratja kislányát mászóedzésre.

De mit vártok TI egy versenytől? Valahol azt érzem ezek az elváráshalmazok eléggé diverzek és érdekes lenne megvizsgálnunk, hogy kinek a szemszögéből is nézzük:

– a versenyző szemszögéből?

– az igazságosság szemszögéből?

– vagy a médiában eladhatóság szemszögéből?

Minden versenyző nyerni akar, tehát az elsőt hagyhatjuk is úgy ahogy van. Viszont az igazságosság egy nagyon érdekes téma. Mi az igazság a mászásban? Győzzön a legerősebb, a legskillesebb, legtechnikásabb vagy a leggyorsabb? (…legmobilisabb, leghajlékonyabb.. sokáig lehetne a skilleket/adottságokat sorolni ezért ezekbe ne bonyolódjunk bele, [és persze .. máris torz lesz az egész elemzés, ahogy egyre több változót kezdünk figyelmen kívül hagyni, de ha nem csupaszítjuk le a kérdéskört; nehéz érthető/használható modellt alkotni. Intelligent people are good at making models. Smart people are good at recognizing which models are relevant to their goals. Wise people are good at picking the right goals.])

Szóval gyorsmászásnál egyszerű a válasz: Az győz aki a leggyorsabb! A fal adott több mint egy évtizede, juss fel rajta minél előbb. Ezt kipipáltuk.

A sportmászásban már egyel komplikáltabb a helyzet. Van két selejtező út, ritka az, hogy random nevek jutnak be a középdöntőbe – nagyjából kiszámítható a mezőny teljesítménye, mivel relatíve kevés a “low percentage” mozdulat, az utak folyamatosan nehezednek a top felé, előre sejteni lehet kik fognak kábé 25 mozdulatig jutni és kik a 42+ fölé. Kevés a hirtelen egyszeri kiugró nagy teljesítmény, illetve ha az egyik úton valaki nagyot hibázna, még annyit lehet szépíteni a másodikon, hogy a középdöntőbe bejusson. De ha a köteles mezőnybe ennyire megszokott névsor tud rendre beférni, miért van az, hogy egy Boulder középdöntőbe néha mintha teljesen randomizáltan kerülnének be nevek? Avagy miért van az, hogy valaki egyszer döntős, utána meg 38. helyezett? Kezdjük ezzel a diskurzust!

Boulder: Általában az ilyen nagy szórásos mezőny a skill-sportoknál tud kialakulni, ezen belül pedig a boulder abszolúte skillsportnak tekinthető; a versenyen egészen biztos hogy olyan feladatot kell tudnod megoldani, amilyennel még soha az életedben nem találkoztál. Nagyon hasonlóakkal lehetséges, de pont ilyennel biztosan nem. A verseny kimenetele nem csak a nyers erőtől és gyorsaságtól fog függeni, hanem az eddig összegyüjtött technika és tapasztalat felszínre hozásának képességétől is. A boulder pedig egy tipikusan hibázásra játszó sport. 100 évente jön egy olyan versenyző mint Janja, aki annyira a mezőny szintje felett van (itt most képzelj el több mint 25 világkupa aranyat!), hogy képes egy selejtezőt, középdöntőt és döntőt úgy befejezni, hogy minden bouldert flash mászott meg, tehát gyakorlatilag a versenyen nem hibázott. Véletlenül nem esik le, a föld felé csak úgy közeledik, ha leugrás szándékának vektora és a gravitációs erő vektora megegyező irányba mutatnak. De ha ettől az egy kivételtől eltekintünk, kijelenthetjük, hogy a mászás egy hibázásra játszó skillsport. Általában mindig van egy slab-fal és három áthajló boulder de ez az elmúlt években jelentősen változik.

A slabfal mellé bekerül szinte mindig egy közel függőleges is, amin majd valami parkour varázslást-futkorászást kell csinálni, illetve egy enyhe áthajlás (amin majd a paddle-dyno is helyet kap) és jobb esetben egy kanáthajlás. Az “oldschool kisperemet jólmegmarod-jóllehúzod” stílusból abszolúte átrepültünk a szekrénypakolások világába, az átlátszó fogásokon triple-dynok (paddle-dyno) világába, nagy elemeken csapkodva dual texture fogásokon. És akkor egy figure-four-ról már ne is beszéljünk.

A maroknyi fogások világából áttértünk az emberméretű elemekhez, aminek szerintem nagy előnye, hogy a sarkazási képességet jobban felmérik, mint a 10 évvel ezelőtti versenyeken és azt gondolom a lépéstechnikával is ez a helyzet. Az idei szezonban szerintem ha jól emlékszem minden versenyen volt, ha nem is a döntőben de egyik korábbi fordulóban, hogy egy blokkolt lépésen lábat kellett cserélni és valami örült balett/mérleg egyensúlyozást kellett egy lábon véghezvinni. Ezek nagyon jól szórják a mezőnyt, de mivel kevésbé látványos – így a döntőkbe ilyesmit már ritkán raknak, pedig ez hmmm fincsi.

Dmitrii Sharafutdinov (RUS) háromszoros világbajnok boulderben az első VB-jét is több mint 15 éve nyerte és akkoriban ha jól tudom egy kb. 4×4 méteres áthajló falon edzett, az ez által kínált lehetőség elég volt a VB aranyhoz. Képzeld el mai szemmel mennyivel kevesebb technikával találkozol ha csak áthajló falon edzel, de a fogáskészlet is ennyire más volt még 2007-ben. Ekkoriban egy mászóversenyre jobban igaz volt, hogy a fizikailag legerősebb fogja megnyerni, ma pedig ezt már ilyen formában egyáltalán nem lehet kijelenteni. Sőt inkább azt mondanám egyértelműen a technika irányába terelődik a játék.

Jusson csak eszünkbe az egyetlen ember aki idén meg tudta Janját verni boulderban az Oriane Bertone volt, aki kiflashelte azt a slab-et amit Janja nem tudott megmászni és így akasztották Bertone nyakába élete első világkupa aranyérmét. Ennél stílusosabban nem lehet megverni az olimpiai bajnokot, bár itt érdemes megemlíteni, hogy nem csak Oriane, de az útéptők is megtalálták Janja Achilles ínját – úgyanis február elején eltörte edzés közben a nagylábujját, ami bizony pont azt eredményezte, hogy a slab falra nem fog tudni megfelelően felkészülni.

De térjünk oda vissza, hogy a boulder egyszerűen a technika irányába mozdult el és sokkal jobban felméri azt a képességet, hogy egy mászó milyen gyorsan tud adaptálódni egy új szituációhoz. Ezen piramis csúcsán a koordinációs-ugrós boulderek állnak szerintem, amely stílus idén is nem egy világkupán választotta el az aranyat az ezüsttől, lásd. prágai világkupán, ahol Oriane-nak és Janjanak mindkettőjüknek a döntőben 3Top 4Zona volt az eredménye, de Janja a harmadik boulderből egy koordinációs startból kiesett kétszer is egymás után és itt bár szeretnék – nem tudok a törött lábujjára mutogatni. Itt jön be a képbe a randomitás faktorának kérdése. Illetve a legtöbb mászónak itt jön be egy kis szerencse faktor is a képbe (mint magasság, ape-index), épp tudnak e a Te stílusodba vágóakat rakni, vagy négyből háromban megkapod a keseredést. Mennyire szép a versenymászásban, hogy a sportban történő új szituációkhoz való alkalmazkodás képességében mér össze két versenyzőt. Fogsz két Homo Sapienst odarakod egy fal elé, amin első próbálkozásra kell tudnia felmenni, csak akkor jár a banán. Ez a prágai valami érdekes szemfelnyitás volt nekem, végső soron Janja azzal bukta el a versenyt, hogy a 3. boulderen 2x is rossz bétával ment neki a beszállónak, amit le kellett volna flashelnie. “Amiket Orianne toppolt elég magabiztosan csinálta, és azért láttuk hogy azokon a bouldereken elég erős mászóknak is nagyon küzdenie kellett, amin ő felszaladt, szal nem kérdés, hogy ezen a napon ki volt az első-második, csak a sorrend sikeredett úgy, hogy a slab döntött nem a power boulder – ez szerintem nem baj, ettől érdekesebb a sport, mint amikor az nyer mindig aki fizikailag a legerősebb.” B.D.

Igazságosság szemszöge

Létezik-e egyetemes igazság, létezik-e egyetemes igazságosság? Talán nem, de a filozófia tanszéken üdvözlik az ilyen kérdéseket és a sportban igenis van létjogosultsága. Én azt látom azért némelyik világkupán mégis történik radikálisabb részrehajlás, mint ami megengedhető és hogy őszinte legyek nekem ez böki a csőrömet. Újra Janjával fogok jönni, de úgy látszik ő az aki meghúzkodja az oroszlán bajszát és előidézi az ércesebb szituációkat. Nem tudom hányan vettétek észre a Koperi világkupa női döntő útján a részrehajlást?

Idén köteles mászásban csak az őszentsége Ai Mori tudta Janját megverni és nem is akárhogy, nem is egyszer. Koperben (Szlovénia) úgy látszik az volt a fáma, hazai közönség előtt, azért mégiscsak Janjának kéne valahogy megnyerni ezt a versenyt, nemde? Ezt a legkönnyebben úgy lehet kivitelezni “észrevétlenül”, ha beraknak egy akkora ugrást a Topért – mint Ai Mori maga. Az útépítők tudták, hogy a két leányzó piszok erős és a leggázabb az lenne ha mindketten toppolnának szóval ezt elkerülendő brutál keményre építették (Janja: na végre!) a döntő utat: durrantós csapkodós elindítós mozdulatokkal kell telespékelni a headwall-t, tele “decision move”-okkal sarkazásokból, ahol ha egyszer elindítod a mozdulatot, már nem fogsz tudni visszanyulni az indítófogásaidra. De azért az útépítők biztosra mentek, ha estleg mégis felérne az utolsó előtti pozícióig mindkét leányzó (Ai az ide való nyúlásból esett le!) a kb. 150-160centis ugrást Mori fáradtan nem fogja már beadni és nekem úgy tűnt, hogy nem olyan az a távolság ami statikusan áthidalható lenne.

Nem tudom ezt csak én látom-e bele, de szerintem ez nettó igazságtalanság! Ha van két erős versenyzőm, akik között el kell dönteni valahogy a versenyt szerintem unfair rakni egy olyan utat, ahol a Top-ra nyúlásnál a testmagasság szignifikánsan számító faktor. Azt érzem ilyenkor a fizikai testparaméterek alapján osztjuk ki az érmeket és nem a talentumot vagy az edzésbe belefektetett energiát díjazzuk. Szerintem Szlovéniában rakni egy ilyen utat egyértelmű részrehajlás, pedig az útépítő mezőny a chief-setterrel karöltve nemzetközi – helyi építők bevonásával általában.

Médiában eladhatóság iránya mint új (legerősebb) faktor: kihalófélben az erő boulderek a show-elemek javára…

Maga a randomitás-faktora szerintem izgalmasabbá teszi a versenyt, ez egy jó fűszer, nyitott a játék és a legvastagabb tollal leírt papírforma is könnyedén borulhat. De akkor milyet kell rakni, hogy jó legyen? – a nagy kérdés.

Rettentően nehéz feladat. Egyrészt fontos, hogy minden bouldert tudjanak megmászni, mert ez széthúzza jobban a mezőny eredményét, másrészt minél kevesebb legyen a “haszontalan zóna”, az olyan zóna ami nem tudja sorrendezni a mezőnyt, mert mindenkinek megvan első próbára mondjuk. Jó az ha minden bouldert toppolnak és minden boulder kellően nehéz annyira, hogy csak pár top legyen rajtuk. Nyilván ha valakinek sérült valamije az egyéni szoc probléma, de az már egy érdekesebb kérdés, hogy ha valaki a magassága miatt nem ér el/át valamit azt hová soroljuk.

Volt olyan döntő, ahol ha emlékeztek egy fehér beszálló fogásra kellett Ai Morinak felugrani a matracról és gyakorlatilag 4 perc alatt egyszer tudott talán csak beszállni. A próbák során egyértelműen az látszik számomra, hogy Ai súlypontemelkedése kb 13centi ami egy versenyzőtől abszolút elvárható, hogy kiemelkedőbb legyen, érdekes hogy ez is becsúszhat mint faktor, bár volt aki elérte simán ha felemelte a kezét, szóval visszacsatolva az igazságosságra a kérdés necces azért. De olyan slab boulder is van, aminek nekifutós a beszállója és azt sem tudja mindenki beadni, mármint konkrétan a start pozíciót. Az egyik nem tud nekifutni, a másik nem tud felfelé ugrani? Ezek a mászás olyan paraméterei kell legyenek amik alapján rangsoroljuk a versenyzőket? Ezen érdemes lehetne morfondírozni. A tornában a gyűrűnél az edző mindenkit felrak a gyűrűig, nincs olyan, hogy kijön az olimpikon és ugrál 2 percen keresztül fölfelé, de nem éri el a gyűrűt, mert Kínában kicsit magasabbra lett rakva, mint Japánban volt…

“3mm-es lépésen áll remegő vádlival varrógépezve” – látvány pipa

Az is egy érdekes kérdés számomra mit nevezünk ma slab-nek? Egy 90-fokosnál jobban befelé dőlő fal, ahol blokkolt mikro fogásokon történnek a lábcserék és instabil pozíciók vannak – tehát nem a fizikai erőn van a crux, hanem a body controllon (Testtudaton/Mozgás kontrollon)? Egyre ritkább, hogy tisztán ezen skilleket felmérendő építenek meg egy bouldert, szinte minden slab bouldiba belekerül egy egy tolódzkodásba-beleugrós parkour mozdulat, egyre több versenyen látható, hogy inkább két slab-fal van ma már mint egy, max a parkour ugrós folytatása kicsit áthajlós keseredés lesz. Jellemzően két csapás valamire egy sarok vagy lábfejjel és kész.

A slabekkel az a fenttartásom megvan, hogy sokszor a magasaknak kedvez. Amit hiányolok, hogy sokszor a lépéstechnikát kevésbé mérjük fel apró 2-3mm-es lépésekkel, helyette emberméretű elemeken kell átsétálni, amin egyébként szintén könnyebb megcsúszni – legalábbis sok versenyzőn látszik, hogy elsőre nehéz megérezni egy nagy elemen a jó tapadófelületet, szóval szórni szórja a mezőnyt, de nagynak érzem benne a szerencsefaktort és kevéssé a precízen lépés képessége mérettetik meg. Illetve itt szerintem nagyon számít a rajtad lévő csuka is, sok versenyző rutinosan alapból két pár cipővel megy ki emiatt.

“0.5 sec alatt 3-4 mozdulat a levegőben kapálódzva átlátszó fogásokon” – látvány pipa

Dynok, ugrások szerintem igazságosabb irányba mozdultak el, ugyanis elkezdték kompenzálni a testmagasságból adódó hátrányt mindenféle nyakatekert pozícióba érkezéssel, és már nem érzem azt hogy az alacsonyabbak szívnak, a magasaknak meg ingyen van: gyakran valami olyan pozícióba érkezel, ahol már lehet a hosszú kar inkább hátrány. Ugyanez a paddle-dynonál: gyorsan az erőkarok elkezdenek fontosabbak lenni, minthogy mekkorát tudsz nyúlni amikor még lábból indítod a mozdulatot. Ohh párdon paddle tudjuk mi? A paddle-dynonak sincs magyar neve, bár úgy érzem ezt a kényszeres magyarosítást a reibung/sloper óta elengedhetjük.

A paddle-dyno elképesztő térhódításba kezdett, férfiaknál biztos hogy minden versenyen megtalálható a mozdulatsor: amikor 2-3-4 mozdulat segítségével viszi a mászó tovább az ugráskor elindított testlendületet, talán az egyik legemlékezetesebb mozdulatsort idén Mickael Mawemtől láthattuk, aki ezzel zsebelte be a boulder világbajnok címet.

Szerintem az egyik legjobb ugrásfelmérő is térhódítani látszik, férfi-női mezőnyben egyaránt kiemelkedően sokszor láthattunk jellemzően slab falon olyan felugrást, ahol a mászónak a kezéhez, az ugrófogáshoz kell belépnie és itt betámasztani valamit, vagy innen még tovább ugrani. Szerintem ha már ugrándozni kell a boulderben lévő ugrások közül ez “a legigazságosabb felmérés”, mert a fesztáv/testmagasság megkérdőjelezhetetlen előnye mellett, a koordinációs képességeket is jelentősen felméri.

“Figure four – ‘dedós’ mozdulat aranymázba csomagolva” – látvány pipa

Idén már nem csak köteles mászásban, de boulder során is egyszer-egyszer előfordult a jégmászásból átvett mozdulat. Tipikusan az eladhatóságra megy, mivel egy ilyen mozdulathoz relatíve nagy fogás szükségeltetik, általában sosem esnek le ezen mozdulatokból a versenyzők. Még egy mozdulat amivel nem a versenyzőnek, inkább a kamerának hízelgünk…

Boomer egyzónás rendszer versus Alfa generációs kétzónás

A Nagy fogások-elemek előnye, hogy a precízen sarkazást szerintem sokkal jobban méri, sok versenyző esik le elemen sarkazásból – viszont a nagy elemek hátránya, hogy szerintem kevés mozdulatossá teszik sok esetben a bouldereket – hogy ez miért baj erre szeretnék kitérni itt egy gondolat erejéig. Nyilván egy nagyugrás is limitálttá teszi a felrakható mozdulatok számát, de volt idén pár pofámleszakad érzésem: Miért settelnek egy 4 mozdulatos utat a világkupára a jelenlegi versenyszabályzat mellett? Én nem üdvözlöm azt, hogy az erőboulderek egyre kevesebb mozdulatosak, viszont a futkározós bouldiknál kell a legtöbb láb-kéz mozdulatot/kombinációt végrehajtani a slaben. Félreértés ne essék! Nem az ellen kampányolok, hogy a pár mozdulatos boulderek nem jók, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nagy eséllyel esnek majd le a zónáról ugyanolyan próbaszámmal (haszontalan zóna), és ez arra játszik hogy nagyobb eséllyel jön ki azonos eredmény a játék végén. A verseny filozófiája pedig az ókor óta az, hogy teljesítmény alapon szétválasszuk és rangsoroljuk a versenyzőinket, akik bátorkodtak a startvonalnál felsorakozni.

Apropó szabályok.

Szerintem az IFSC-nek még kelleni fog egy kis idő míg realizálja azt, hogy az amerikaiak korszakalkotót alkottak a versenymászás szabályrendszerében. Az idei világkupa sorozatban még teljesen az ódivatú 1 zóna per boulder felállással operáltak, ami szerintem sokkal kevésbé osztja meg a mezőnyt, mint az amerikaiak által kitalált “2 zónás rendszer”, ahol az első zóna fogás 5pont, a második zónafogás 10pont, a Top pedig 25 pontot ér. Minden egyes próba során a zóna is 0.1-et veszít az értékéből, így ha második kísérletre éred el az első zónát 4.9pontod lesz, ha másodikra mászod a Top-ot akkor 24.9pont. Ennek a pontszámításnak nem csak az az előnye, hogy a két zóna miatt jobban szét fogja húzni a mezőnyt és kissebb eséllyel alakul ki holtverseny, hanem az is hogy a változó értékszámok miatt amellett, hogy továbbra is értékeli a flash teljesítményt, vagyis egy út elsőre jól olvasásának és végrehajtásának képességét – ezenfelül sokkal jobban díjazza azt: Hány mozdulatot tudtál végrehajtani a versenyen?!.

A régi rendszerben aki három ‘Top minuszról’ esett le, az pont úgyanúgy volt értékelve, mint az aki csak bemákolta azon 3 boulderen a zónát nagy nehezen, de amúgy esélye nem volt továbbmenni. Ilyenkor szoktam azt mondani a mi sportágunk még gyerekcipőben jár, ezek gyerekbetegségek amiket majd idővel elnövünk. Az olimpiára való kijutásért már szerencsére ezt a kétzónás rendszert alkalmazzák, remélem imáim meghallgattnak és előbb utóbb a világkupa futamokba is be fog kúszni ez a formáció. A pontokról való spekulációt itt be is fejezném, térjünk vissza a verseny eladhatóságának témakörére.

Számos versenyen éreztem azt, hogy a setting a középdöntőben az erő javára ment, míg a döntőben inkább látvány, koordináció, lépés-match volt a középpontban – (“hisz ezt már biztosan mindenki nézi” – hisz ennek jogait adta el az IFSC az Eurosportnak is, szóval legyenek olyan mozdulatok benne, hogy a képernyő előtt ne tudjanak többé nem oda nézni…) Szerintem például ezért lehet az, hogy a női mezőny egyik legkajferebb alakja a szerb Stasa Gejo többször is be tudott jutni a döntőbe, viszont a döntős mászása legtöbbször nem volt annyira kecsegtető, igaz a Brixeni Boulder világkupán elhozott egy bronzérmet.

“Újdonságok világnapja – dualtext-ek éjszakája”

10évvel ezelőtt megnéztél egy versenymászót és azt láttad, hogy le vannak tapaszolva az ujjaik, mára ez a jelenség az ujjakról áttért a vállakra és térdekre. Nem csak az ujjak fizioterápiás módszerei fejlődtek, de a modern sporttáplálkozás a mászást is utolérte, ma már van kutatási eredmény arra vonatkozóan, milyen aminosavakat kell bevinni max fél órával edzés előtt ahhoz, hogy az pontosan a kötőszövet mátrixába épüljön be, illetve Eric Hörst papa az első kifejezetten mászóknak fejlesztett táplálékkiegészítőt is piacra dobta. Bár a kollagén jóságának teóriáját meghallva van aki farkast kiállt, vannak akik tagadják és kontrollcsoportok hiányában elvégzett kísérletekre mutogatnak: link. Ezek mind szolgálják az izületek egészségét, de a koordinációs ugrabugri baldörek kevésbé. Ez a versenymászás egyik árnyoldala és fontos, hogy ne titkolózzunk róla – a versenyző vállát felkészíteni az agresszív gaston-okra, és megtanulni a landinget – kifacsart pozíciókból, helikopterezve leesni biztonságosan, ez talán fontosabb skill ma, mint ebben a sportban valaha is volt!

Idén debütált a dual-texture fogások új dimenziója a Ghost, ami nagy port kavart. Én csak úgy hívom a cirmos fogás, ami nem csak hogy két tapadási felülettel rendelkezik, de optikailag is próbálja megtéveszteni a versenyzőt, nem egyértelmű első ránézésre, hogy hol van a csúszós és fogható felület közötti határvonal, főleg ha még nem koszolódott be a fogás. Kommentháborúk indultak miatta, igazságtalanság vonatra sokan felszáltak és nem csak az ilyen izer-janicsárok, hanem edzők is osztották az észt, a világkupa arannyal rendelkező német Yannick Flohé sztorizott instán kifakadva, hogy nem fair a játék, főleg hogy az új tipusú 360Holds márkájú dual text fogások 3 héttel a Hachioji boulder világkupa előtt megjelentek a B-Pump termében Japánban. Uppsz kínos…

Flohé éles szavakkal bírálta: “Ennek az égvilágon semmi köze a sportág további fejlődéséhez, ahogy azt az egyes “kreativ” útépítők gondolják. Ha a boulderezés határait szeretnétek feszegetni, akkor először el kellene kezdeni nehéz bouldereket építeni.” Ha valakit érdekel mélyebben a téma akkor itt talál egy átfogó cikket.

Számomra ennél a cirmos fogásnál, már csak az átlátszó plexi volt durvább, amin Mawem elhozta a világbajnoki aranyat, de ezt már fent taglaltuk a paddle-dyno kapcsán. A fogás megszületéséről itt találtok egy művész videót. Az Eurosportos közvetítésnél Pintér Lacival gyakorlatilag ordítva önmagunkból kikelve ment le az adás amikor megláttuk, hogy a franciák nem csak ziázva az ujjaikat, hanem egy nedves rongyal benedvesítve a kezüket mentek neki ennek a bouldernek. Ha ezt pár éve mondja nekem valaki; hogy zia helyett majd ‘vizes’ kézzel kell beszálni a világbajnokság döntőjének utolsó boulderébe, én kiröhögöm! De megtörtént a svájci csoda és Bern-ben ez így történt!

Valahol egyet is tudok érteni Flohé-val meg nem is. Flohé azért idegeskedik mert hiába az edzésmunka – most engedjük el a cirmos fogást egy kicsit – bármilyen új technológiájú fogás váratlan lesz a versenyzők számára és “az ismeretlen a legkevésbé edzhető tényező“. Mégis azt gondolom, ez az ismeretlen faktor az útolvasási képességet fogja nagyon tesztelni, a fifikát és ezáltal a szellemi aspektusát a sportágnak, ami szerintem szuper ha nem konstans. De való s igaz kell egy határt szabni, mert előbb utóbb azt látjuk majd, hogy jönnek a forgó elemek és akkor már tényleg csak egy hajszálnyira vagyunk attól hogy jön a ló meg az elefánt és cirkuszban vagyunk. Yannick baja talán ez lehet, inkább az elefántot, a cirkuszt és a showt etetjük/éltetjük ezáltal, mintsem “a bicepszet és a böcsületes edzésmunkát.” A másik erős kritika amit olvastam a Ghost fogásra az volt, a mostaninál is több tudatosságot igényel majd az útépítőktől, hogy ezen fogásokra csak statikusan mozogjanak a versenyzők: ugyanis dinamikusan mozdulni egy olyan felületre amin nincs súrlódás = magasan a sérülés melegágya.

Kondíciók

Van még releváns téma amit megpedzegettem már korábban: ez a versenyen az eső, napsütés, pára, hőmérséklet, vihar dolog kezd gáz lenni, nem tudom hogy ad-e hozzá annyit a szép gleccser a háttérben vagy a Szöuli szép zöld park a futurisztikus metropolisszal a háttérben, hogy atomnagy vihar közben rossz kondíciókban másszanak a versenyzők.

Az egy dolog, hogy a lelátón a nézők rommá áznak, de az egy kicsit már gáz, hogy olyan ítéletidőt mondtak Szöulban, hogy a döntőt úgy ahogy volt le kellett fújni, és a középdöntő volt meghírdetve döntőnek, így nyerte meg Miho Nonaka egyetlen aranyérmét 2023-ban. Megoldás beltéren tartani a versenyt, kontrollálható körülmények között. Egy olyan sportban mint a mászás, ahol a tapadás egy óriási tényező, nem mindegy milyen hőmérséklet és páratartalom mellett kell nekiindulni egy útnak, lehet rossz a hasonlat de kicsit olyan mintha a tollaslabdát kivinnénk a szabadba, hát akinek egy picit szelesebb aznap: az peh.

Elmélkedések

Talán az is egy valid preferencia, hogy az a stílus valaki kedvence ami leginkább emlékezteti a sziklára – teljesen érthető, mert csomó ember ezen az ágon keresztül került bele a mászásba – és lássuk be a parkour nagyon ritkán van és a világkupás slabek is elképesztően ritkák. A nehézség leginkább kis peremekből, precíz mozdulatokból, pontosan koordinált testközéppont áthelyezésekből, kellemetlen testpozíciókból, meg reménytelen sloperekből lesz. De érdemes megjegyezni: nem szükségszerű egyáltalán, hogy a szikla és a versenymászás ugyanabba az irányba menjen!

Ha egy nézőközpontú sportot akarsz, akkor jobb a néző élménye ha valóban gladiátorként küzdő tornászok gyakorlatilag ninjákat megszégyenítően repkednek a levegőben és az utolsó ujjpercükkel úgy tudják irányítani a testüket, ahogy a legtöbb halandó ember számára ez maximum egy Tom Cruisei mozivásznon férne el.

A mai versenysport nem a jelenlegi legjobb sziklamászó boulderezőkre gyártódik, nekik igazából van már egy metrika hogy felmérjék milyen erősek és kapjanak ezért bármiféle szponzorációt (most itt lehetne bármelyik 8C+ / 9A boudlert említeni) és igazából azt is ki kell mondani, a legjobb sziklán boulderezők labdába sem tudnának rúgni ma egy boulder világkupán! A belga Simon Lorenzi az egyetlen olyan boulderes aki elvileg három fb.9A bouldert mászott (Alphane, Soudain Seul, Burden of Dreams) – igaz az első kettőre rebesgették már a lefokozást) és ő végig is versenyezte az idei évet, mielőtt novemberben Finnországba utazott volna másfél hónapra a Burden miatt. Az idei legjobb eredménye egy 6. hely volt Innsbruckból, általában a középdöntőig tudott csak eljutni, a Bern-i világbajnokságon boulderben 23. lett! Ez a legjobb ‘sziklás boulderes’ versenyeredménye úgy, hogy Lorenzi végigversenyezte az Ifi-kategóriákat is, gyakorlatilag 20+ éve versenyzik!

Egy másik sztori: Rustam Gelmanov életében egyszer ment el RMNP-be (USA) és gyakorlatilag két délután alatt megmászta Dave Graham évtizedes megaprojóját a Hypnotized Minds-ot (FA: D.Woods volt!) amit ma 8C+-nak mondogatnak. Ő csak véletlenül ott volt, az ujjai mindig is puskaporosak voltak és most elsült a keze. Ezek a példák csak azt hivatottak megmutatni, egy 5-10 év múlva nem a “sziklás arcok” fogják nyitni az új fokozatokat majd, csak és kizárólag a versenyzők, amikor a versenyszezon utáni szünetben kiszabadulnak két hónapot aprítani majd az alapozás előtt. Az első 9A+ bouldert is ők fogják felpakolni és az első 9c+ -os sportutakat is. (Ezzel biztosan sokan vitába szállnának, de majd 10 év múlva beszélgetünk róla.)

A sziklás szponzorált boulderesek nyilván annyira dedikáltak, hogy egyszerűen nem férne bele, hogy más stílusra is edzenek, mint amit éppen a vad áthajlás projectjük megkíván. – mondja B.D. egy barátom. “Jó kérdés, hogy csak idő kérdése-e hogy a köteles mászók se tudjanak?”

Azért szerintem zömében csak a versenyző arcok jutnak el a 9b+ -ig vagy affölé. Van persze egy Seb Bouin és egy Jorge Diaz-Rullo akik nem versenyeznek és magas fokozatokban mozognak, de míg Jorge-nak kellett 2-3 év és közel 100nap a sikerhez, addig mondjuk egy Sean Bailey a világkupasorozat utáni nyári szünetben egy lakókocsiban Miho Nonakával némi randizgatással karöltve mászta meg a Bibliographiet (9b+), hiába tizede annyi napot nem töltött Bailey sziklán egész életében(!), mint Seb vagy Jorge egy laza szezon alatt!

Én azt látom teljesen ketté fog vállni, a rendszeresen sziklát mászó szponzorált sportmászóknak már nem lesz bocsánat helyesbítek jelen idő: nincs esélye labdába rúgni egy világversenyen és feljebb tolni nagyon a fokozatokat sem lesz lehetőségük, viszont a versenyzőknek lesz esélye kitolni a sportág határait legyen az köteles vagy boulder. Akira Waku 48(!) évesen megmászott japánban egy már mások által megerősített 8C+ (V16) bouldert…. Nagyon azt érzem még gyerekcipőben jár a sportág és ezek ugyan hihetetlen, ám korántsem az emberi teljesítőképesség végénél járó fokozatok. Messze vagyunk még a 2óra alatti maratontól, hogy úgy mondjam…

Ma már az emberek döntő többsége a mászótermeken keresztül került bele az egészbe és nekik a szikla csak egy alternatíva. A termi mászásnak a nagyon nagy előnye, hogy a mozgáskúltúrája sokkal gazdagabb, mert oké hogy a természet is alakít ki baromi sok érdekes mozdulatot, de egyszerűen nem reális, hogy olyan változatosságba fuss bele, mint egy jól settelt teremben. A parkour boulder dologgal idővel meg fognak békélni a sziklás arcok is, ha a settinget be tudják már majd lőni úgy, hogy ne az legyen hogy túl sokan csak 4 percig potyerásznak és beleraknak 20 próbát a semmiért. A probléma akkor van ha valaki úgy nyer, hogy nem demonstrálja, hogy tud mászni klasszikusabb stílusban is, de sem egy Mejdi sem egy Tomoa ezzel nem vádolható meg.

Ugyanilyen a crack-mászás, ami pár éve elkezdett a boulderversenyek része lenni, de idén sajna nem került bele a repertoárba – pedig tök szép újítás volt, hogy berántották a versenymászásba, más kérdés én nem tudom megítélni ez mennyire igazságos a különböző kéz méretek tükrében – ehhez talán egy repedésmászót kellene megkérdezni. Áron Urbanics?

Ez a rohadt biológiai determináció!

El kell fogadni, hogy szinte esélytelen olyan bouldereket rakni amik mindenkinek egyformán igazságosak lesznek, ezért a külön kupa döntőknek lehetnek nagyon más eredményeik, és majd a szezon végén derül ki – ki volt a legjobb az összesítésben – de ezzel is bekerül megint egy csomó tényező: ki hány kupán vett részt, mennyit hagyott ki hogy mással foglalkozzon (pl. sziklás project) – így se biztos hogy a legjobb mászó kerül ki.

Van egy másik nagy problémája a randomitásnak a nézőközpontúság szemszögéből: ha állandóan más nevek kerülnek be a döntőkbe, laikusok számára nehezebben lesz értékelhető, nehezebben/lassabban lesznek rajongók.

Ondra papa azért nagyon népszerű mert sziklán is letette a dolgot, Janja pedig azért, mert versenyen volt egy olyan 3-4 év amikor nem volt megkérdőjelezhető, hogy ki az atyaúristen. És ha már az atyaúristeneknél tartunk 2023-ban jött egy japán 16éves kissrác akinek a nevét korábban senki nem ismerte és Hachioji boulder világkupán tűnt fel egy 5. hellyel, onnantól kezdve szinte majdnem mindig a dobogón volt, világbajnokságon negyedik és megnyerte a boulder Overall címet és a boulder új királya címmel jelentek meg cikkek róla. Aztán jött a köteles szezon és kiderült, hogy lead-ben még durvább, mint boulderben és ott is rommáverte a mezőnyt (áhi). Sorato Anraku-ról van szó, Ő lett az első olyan férfi mászó aki egy azon évben a boulder és a lead Overall kupát is elhozta. Mindezt 16 évesen. (áhi) Az már tényleg csak a hab volt a tortán, hogy kérdés nélkül megnyerte megérdemelten az olimpiai kvótát és jelenleg a férfi olimpiai aranyérem legnagyobb várományosának gondolom 2024-ben Párizsban.

Amikor azt gondoljuk az ikonok, bálványok, teóriák megdönthetetlenek általában félrevezetjük magunkat. A sportban nincsen kőbe vésve semmi, itt nincs Hamurapi törvényoszlop és mintha a történelem megismételné önmagát – essünk ugyanazokba a hibákba. A 60-as években azt gondolták a VI-os fokozat a teljesítőképesség határa, aztán 50 évvel később meg Woods és Hukkataival a 8C-re gondolták ugyanezt. Kellett egy évtized, hogy kinyíljon a felső határa a nehézségi skálának, a nehéz 8C-kből + legyen, Nalle pedig megnyissa az első 9A bouldert a világon, majd eltűnjön a reflektorfényből örökre. (Adok egy pakk sört annak aki releváns infót ad nekem, hogy él-e még egyáltalán!)

Ahogy Ondra is mondja a Lead mászás talán mindig megmarad kicsit szikla-közelebbi tevékenységnek, de a boulder a sziklán és a versenyeken diverzifikálódni fog, még jobban mint gondolnánk. Tokióban 40 atléta küzdhetett az éremért, 2024 Párizsában már 68 mászó teheti majd ezt meg. A 2028-as Los Angeles-re pedig lehetséges, hogy az olimpián mászócipőt húzó sportolók száma majd eléri a 100 főt. Szerintem örülhetünk, hogy ilyen korai szakaszában kapjuk el ennek az izgalmas sportnak a fejlődését, melynek útja elég kacifántos lesz, ha majd az elkövetkező 30 évre visszatekintünk. Emlékeztek az első olimpián 28 éve a szabályokra és a fogásszettekre, és majdcsak legyintünk mosolyogva. 🙂

Képek: Lena Drapella, Gilles Charlier, Jan Virt