Azt hiszem 2014-ben sétáltam fel először az Apple közelében található barlangba. Hook-Kapitány, Kínai gyógymódok, Minimál-bézöl, From Dirt grows the flowers csupa nyalánkságok. A hely egyik érdekes jellegzetessége viszont, hogy talán egyike a leghardcoreabb magyar boulderhelyeknek, ahol koncentráltan találhatóak nagyon nehéz fokozatok egészen 8B+ -ig.
2016-ban kezdtem először rendszeresen kijárni ide, Erbits Geri befejezte a Monkeyban az edzéstartást és már úton is voltunk a barlang felé. Nem tudom, hogy Geri kocsija vagy mi füstöltünk-e többet, de az tény hogy beszmokizva nem volt esélyem megmászni akkoriban az Importot. Hogy őszinte legyek akkoriban is inkább Geri társasága volt a vonzó. Egy nagyon értelmes srácot ismertem meg benne, aki egy az egyben úgy nézett ki mintha Bozont lépett volna ki a Scooby-Doo-ból.
Azt hiszem számomra majdnem mindig fontosabb volt a kivel mászás, mint a micsodát. Egy jó mászótrip számomra úgy nézett ki, hogy lehetett a mászáson kívül másról is beszélni, fiúkról/lányokról, életről, emberi gyarlóságokról. A mászás annyira csak egy kis szelete az életnek és egy project megmászása is csak vajmi kevés örömet okoz. Az ember szinte meglepődik a siker utáni másnap, hogy „de hát sikerült, csak ennyi érzést hozott? Miért nem vagyok boldogabb?” A legtöbbször egy nagy project már inkább, mint súly, teher esik le a mászó szívéről. Olyan, mint egy régóta húzódó toxikus párkapcsolat, amiből a kilépéskor fedezi csak fel az ember mennyi megkönnyebbülést hozott az életébe a tény; hogy vége. Ez bármilyen szarul is hangzik szerintem minden véres-szájú mászó érzett már így egy hosszú project megmászása után. Az eufóriával átitatott boldogság illékony egy-két napon belül tovaszáll, helyét más kombinált érzések töltik majd ki. Mi emberek így vagyunk kitalálva. Szenvedünk epekedve vagy a megmászás hiányától, vagy a ténytől hogy sikerült és nem hozta meg a várva várt… de vajon mit is? Egósimogatást? Csokor rózsával se várt senki, a lábam is pontosan ugyanolyan büdös, mint előtte volt és amikor az orromat fújom ki egy barlangi session után a zsebkendőbe pillantva pontosan ugyanaz a megdöbbenés fogad: ha ez itt ilyen barna mi lehet a tüdőmben? Valójában nem leszel se több se jobb, sem értékesebb attól mert egy nehezebb fokozatban mászol meg egy utat. A végtelen kijárással meg igazából abszolút „környezetkárosítasz” is, önös célokért pöfékeljük el a benzint. Dilemmák, bizony dilemmák.
De ez a gondolat kapjuk csak el, talán volt még ott valami. Szóval hogy is volt ez, ja igen, minden egyes út szerintem egy kapcsolódás. Olyan, mint egy párkapcsolat. Amikor nagyon gyorsan lesz meg valami, mondjuk onsight mászásnál egy egy külföldi szektorban, az talán olyan mint valakivel szemezni a villamoson. De mindenféle szexizmus nélkül értsétek ezt. Tehát egy férfi/női szempárral is találkozhat a tekinteted egy pillanat erejéig, néha semmit nem hagy benned, de valamikor egy tekintet magával ragad. Elgondolkodtat, vagy csak nem is érted miért vonz és nézel vissza újra abba a szempárba, ahonnan egyszer már ijedten elkaptad a tekinteted. Nem oda bámulsz vissza ami vonzó, a Mr. Átlagos szemében is nagyon jól meg lehet pihenni. Egyszerűen csak visszabámulsz mert érzed a késztetést. Az élet misztériumai ezek.
Nem törvényszerű, hogy minden hosszútávú project megkeseredjen, ó ez koránt sincs így. Akadnak olyanok, amiket különösen jó próbálgatni és visszajárni. Van, amit tiszavirág életűnek tervezünk, de végül évszakokon és éveken átívelő emlék lesz csupán, hogy valami tartozásod van még felé. A megmászás. Vagyis nem is tartozás ez, inkább afféle adósság, amit az egódnak befizetsz a belefektett edzésmunkáért és energiáért cserébe. Vagyis ez van amatőr szinten és én erről tudok nyilatkozni. Profi szinten lehetséges, hogy a márka felé van ilyenkor tartozásod – ha nem hozod a kellő mennyiségű tartalommal kattintást.
Az idei szezonban Guba Dávid és Agócs Tomi társaságában nyert új értelmet a plafonon csimpaszkodás. Péntekenként mentünk ki meló után, volt hogy hajnali 2 környékén értünk vissza pestre. Hazadobtam Tomit, akivel volt hogy még 40percet beszélgettünk a házuk előtt. Ezektől a beszélgetésektől és kapcsolódásoktól lett teljes számomra azt hiszem az Import története, a közös projectelés mézédes ízt hagyott a számban. A megmászás napján Vörös Tomi és Kari voltak még kint úgyhogy a humor és a jó képek már-már garancia a társaságukban.
A megmászáshoz igazából az kellett, hogy négyszer ki tudjak menni másfél hónapon belül. Mindig az volt, hogy elkezdtem kijárni valakivel – elkezdett jól menni, de aztán valami közbeszólt és nem volt idő tisztességgel begyakorolni és befejezni. A három havonta kijutásoknál pedig mindig kezdheted előről a ráalakulási folyamatot. Kapcsolódás! Hogy is volt ez? Az Importot jó volt befejezni, mert nagyon régóta éreztem, hogy lebegtetem, mint egy adósságot és hazudnék ha azt mondanám, hogy csak önmagában az út miatt, a fokozat is benne volt ebben piszkosul… és akkor a szám-mászóságról nem is ejtettünk egy árva szót sem.
