Olyan fiatal és
tehetséges embereknek ajánlom a következő végtelennek tűnő sorokat, mint: Ágh
István, Benke Balázs, Botlik Dezső, Dede László, Fidy Márton, Izer Ivett, Luzan
Mátyás és a Zsigmond testvérek.
Ezzel a bejegyzéssel Szekszárd városának tisztelgek, mely
oly sok szépet és jót adott nekem az elmúlt időszakban. Nem túlélni, inkább
megélni segített. Kicsit már a második otthonomnak is tartom a szülői ház után,
lévén rengeteg engem befolyásoló embert él, élt itt ebben a megyében, rengeteg
kellemes történet fűz ide, mindig boldogan fogok rá gondolni, egy korszak zárult
le az itt eltöltött szilveszterrel. Volt Tolna megyei barátnőmmel már rég
megszakadt a kapcsolat, Árpi barátom fél éve Graz-ban él, Élőd pedig – akivel
másfél évet laktunk együtt – most államvizsgázik és beleveti magát a nagybetűs
életbe, a munka bugyrába mely alól eddig nekem sikerült tartós indokokkal
kibújnom. Előd is hazamegy – én viszont maradok, Isten Veled Tolna megye, Isten
hozott Benke Balázs!
Berzsenyi Dániel:
Közelítő tél
„Oh, a szárnyas idő
hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.”
Számos dolgot tanul meg az ember az egyetemen, de azt hiszem
a legfontosabbakat mégsem ott kapod meg. Persze rengeteg ismeretre teszel
szert, ami hozzá segíthet egy karrierhez, ami hozzásegíthet széles
látókörűséghez, sok ismeretet kapsz ami segít majd munkádban, és egy nyomtatott
papírt – mely segít hogy munkát találj. Az egyik első dolog a fontossági
listámon: a beilleszkedés képessége.
Sehol sem kapod meg ezt annyira, mint egy idegen városban, egy idegen
intézményben. Előbb utóbb egyébként mindenki megtanulja, nem is hibáztatom
barátomat, aki az elmúlt félévben abbahagyta nálunk és hazaköltözött
Veszprémbe. Neki nem sikerült. De ez nem az Ő hibája, lustasága, hanyagsága.
Van aki születésétől az újat keresi és van aki csak azt akarja hogy békén
hagyják. Két ilyen ismerősöm is van, sőt egyiküket közeli barátomnak tartom.
Furcsa egy srác, mintha tudná hogy ezen a forgó földgolyóbison csak átmeneti
időt tölt mondván; „Minek barátkozzak a
villamoson, ha úgyis két megálló múlva át kell szállnom a trolira.” Ez a
fiú mintha az elmúlását várná, mintha minden szó egy karc lenne a dobhártyáján,
mintha minden lépés nehezére esne, nem lustaságból, „Csak lenne már túl rajta.” Ő korrepetált reggeltől – estig amikor
a mechanika szigorlatra készültem, talán az egyetlen rendszer az életében a
kávéfőzés volt. Igaz ez is ritkán. Volt hogy amikor átmentem, a két nappal
korábbi kávé fele még ott volt a 6 személyes kotyogós alján. De én nem akartam
kizökkenteni napi rutinjából, megittuk hát. Talán meg is dicsértem ebben a
hidegben milyen jól esik a keserű íz, egész élénkítő. Elköltözött. Afféle
haszonbarátság volt ez; segítettem neki én, ha jobban tudtam, s Ő nekem ha
éppen Ő. „Megéri vele jóba lenni.” – förtelmes szókombináció, gyűlölöm, de nem
tudtam ezt a kapcsolatot más vizekre terelni, tán ő sem akarta. Elköltözött,
egy éve is van már. Nemrég a Sport nevű vendéglátó ipari egységben futottunk
össze Veszprémben, éjfél tájt. Nagy ölelkezések, a sör csak úgy libbent ki a
korsójából jobbra-balra. Szinte rá se ismertem, úgy kivirult, megnyílt mint egy
ritka virág, mely éveket készül hogy utána pompázhasson. Eltaglalta mennyire
nem szerette a pesti életét, hogy egy évig készült rá hogy mondja el az apjának
hogy otthagyja pesten a sulit, amire a fater meccs nézés közben ennyit vetett
oda: „-Tégy amit akarsz!” Egy szemeszterre volt szükség hogy maga belássa,
minden nap vívódva, betépve vagy részegen valami romkocsma parányi budijában
könnyek között. Nem tudott döntést hozni, nem tudta elfogadni a tényt mennyire
függ másoktól. Várta hogy elkezdhesse a másik bolygón való életet. S ami a
legszörnyűbb, nem értette mennyire függ saját magától, a gondolataitól, a
döntéseitől, mert ez egy olyan dolog amit se a kanapén ücsörgő puffadt apuka,
sem a cigit átnyújtó barátok nem érthettek. Kivirultnak láttam, tényleg nem
ismertem meg. Nagyon örültem, hogy ilyen irányba változott. Kihúzta magát és
rikkantott, ez a mindig csöndes és púpos, szótlan gyerek. Azt hiszem erre
mondják hogy felnőtt, hogy a sarkára állt, talán azt is… hogy először életében őszinte volt magához.
 |
| Szél Dömötör idén is tett le az asztalra! |
A műre várva
Padlón van az ország, mert padlón van a gazdaság. És a
gazdaság olyan, hogy érzékelteti velünk – akik nem gazdaságiak vagyunk, hanem
pedagógusok, betegápolók, publicisták, komponisták, tűzoltók vagy
természetvédők-, hogy ő az első számú favorit. Ő tart el bennünket, ha neki
épphogy csurran – csöppen, akkor nekünk még épphogy se. Ha neki meglódul a
szekere, akkor a döccenőknél, az út szélén baktatók lába elé is hull valami a
rakományból. Ám ha nem, akkor gyerünk az iga elé állni, akkor elhal a dal, a
jókedv, a kacagás, akkor nincs szükség tréfálkozó bohócokra és papírszoknyás mazsorettekre,
akkor kizárólag rentábilis produkciókkal szabad a publikum elé állni. Az se
baj, ha nem tapsolnak, csak fizessenek.
Azon morfondíroztam mostanában, mi lenne, ha egyszer a
poétika jutna ilyen kiváltságos szerephez. Az ő hogylététől függne a haza
sorsa. S ha mondjuk egy olyan impotens költőcsapat jönne össze, amelyik évekig
képtelen lenne a „nagy mű” megszülésére, bejelentenék, hogy ez így nem mehet
tovább, mindenkinek részt kell vállalni az ihletből. Ha valahogy meg akarnak
élni, váltsanak rímfaragó igazolványt a pénztárosok, meósok, cégvezetők és
főkönyvelők is! Járjanak a szerkesztőkhöz, lektorokhoz, nyelvtanárokhoz,
kilincseljenek az irodalmi tanszéken és a kiadóknál! Mindeközben pedig a honi
költőfejedelem drámai hangvételű nyilatkozatban közölné a lakossággal, hogy még
mindig sehol sincs a poétikai csoda – sőt, ki tudja miért, egyre ramatyabb
fércművek születnek -, s azt sem titkolná el, hogy ő kiket tart felelősöknek
ezért a helyzetért.
Veszprémben futok a napokban, néha meglep a város. Porga
Gyula most a főnök, régen nagyon tetszett ez a politikus Úr, de nem csak a
pártjában, emberünkben is megrengett a hitem. Sajnos az utóbbi években
megfakult szemében az a lelkesedés amit 3-4 éve lehetett látni, amikor a komcsi
Dióssy-t leváltották. A városban némi fejetlenséget látok, a folyamatos
lendületes fejlődés mellett. Egy elkészült utat hónapokig nem adnak át, 40
méterre egymástól építenek kettő körforgalmat. Futásaim alkalmával fedezem fel
a várost, milyen most, hová tart.
Ezüst-hegy
Árpival a négyhaton, majd Marcival a kiskocsiba, hátra ülök.
Először vagyunk idén kint a homokkő bányában, minden évben az első találkozás
mély nyomot hagy bennem. Mindig elkap egy ilyen „úhh ezt is meg kellene mászni”-
érzés. Vágyak? Azok vannak, talán sok is. Végre elkapott a gépszíj; rózsaszín
bőrig ütjük a csapatást. Marci a Kacsaminátor 7B(/+?), Árpi az Él boy 7B+, én
pedig a Gyíkarc 7B+ boulderre szikkadok rá. Első körben Árpit koronázza siker,
de biztosan beállunk mi is a sorba. Zsani és Barni is kijönnek. Mászás után
darabig kémleljük a füstös párás levegő panorámáját, mely ha homályosan is de
Budapestet rejti. Tán az ország házat is látjuk és a Margit-szigetet. Lefelé a
kocsihoz menet miközben a lábunk alatt ropog a hó, elmélázok mennyire kiugró
egyedei vagyunk a társadalomnak. Télen, hóban vagyunk kint a kopasz fák és
kibányászott kövek között, melynek csendjét néha a csapkodásunk vagy
kiáltozásaink törnek csak meg. Nagyon szép élet ez. Talán a jövő is hasonló.
Lehet hogy más emberekkel, más helyszínen, de a csapkodás és kiabálás, a
rotyogó hó, a negatív hőmérséklet és a zia a kézen mindig megmarad. Legalábbis
visszatekintve az elmúlt tíz esztendőre majdnem hogy csak ezt láthatom. Nem
tudom szebben megfogalmazni – de nem is akarom -: bármi fontos, mély dolog
történt velem, azt mindig két kiabálás közt hajtottam végre. Biztosan
emlegettem a kva szót is, de ez már csak egy ilyen kávéház.
Vonz a szülőföld, hívogat a hazai táj. Megmagyarázhatatlan, összetett
érzés ez. Sokfelől szokták közelítgetni, elemezgetni, de ritkán nevezik nevükön
a honvágy szülőit: a távolságot és az időt. Messziről nézve kiszínesedik a
múlt. S a delikvens úgy véli, hogy ebbe a csodás, pitypangos múltba léphet
vissza, ha hazatér; a saját ifjúkorába. Oda, ahol villás farkú pillangók
kergetőznek a réten, nagypapa citerázik a gangon, és hibátlan műanyag katonákra
cserélhető egy foghíjas bélyegsorozat. Oda, ahol most is 5 Forint egy doboz
mentolos Filtol, ahol a csajok forró nadrágban, a haverok trapéz gatyában
járnak, és a gombafrizurákba bele-belekapnak a tavaszi fényes szellők.
Hallottam egy beszélgetést a buszon. Valaki azt magyarázta,
hogy ő alföldi, és a felesége nem érti, hogy mi szép van abban a nagy
lapályban. Amíg ott lakott ő sem értette, nem is figyelt rá…
Hallottam egy másik visszamerengést. Svájcban. Disszidensek,
kemény fickók áradotak a magyar nótáról, amit otthon, ha meghallottak
kikapcsolták a rádiót…
Vonz a szülőföld, hívogat a hazai táj. A látogatások kis
időre szétrombolják az illúziókat. Mert saját múltunk kockakövein lépegetve
bosszúsan vesszük észre, hogy nélkülünk is történt azért egy s más errefelé.
Nem vártak ránk a fák: nőttek, vastagodtak, elkorhadtak. Nem vártak ránk az
emberek: születtek, szültek és haltak. Bontottak, építettek, felkapaszkodtak,
elanyátlanodtak, szavaztak, ellenszavaztak, hívő párttaggá váltak. Ám ezek a
momentumok csak ideig-óráig zavarhatják az idillt, az eredeti képet, amely –
ahogy távolodik a gőzösünk – varázslatosan újra összeáll bennünk.
Én nagyon nem akartam idén Ausztriába menni, lévén az egyik
Tomcsis magas intenzitású edzés során egy kicsit lesérült az ujjam, nem
vészesen, de éreztem hogy a peremek megfogását nem kellene erőltetni. December
20.-ára került az utolsó vizsgám, (szombati nap nem is értem?) illetve Árpi felhívott,
hogy ki kellene menni Spitz-re és letámogatja olcsóba. Ennek már nagyon nehezen
lehetett nemet mondani, a farkasok, ordasok, sakálok pedig már akkor megtöltötték
a kifelé menő kocsikat, mikor én még nem is voltam biztos a megye elhagyásában
(Tudom Frodó Úr!). Így alakult hogy 6-an termettünk a Duna oldalában meghúzódó
kőbánya maradványokon. A túrát csak szépítette, hogy Előd is velünk jött, nem
tudom az alpesi levegő vagy Charlie-ék vendégszeretete motiválta jobban, de
mindenesetre ott voltunk a kocsiban útban Spitzre. Charlie home ugyanolyan mint ahogy egy éve ott hagytuk, tán csak
annyi változott, hogy a régi kézi kávédaráló helyett most egy új darálógép van.
A szikláknál sajnos számos változás történt. Valamikor
tavasz előtt kiment a helyőrség és beszüntetett, tiltott tevékenységnek
nyilvánították a mászást, mint sportot. A régi alagúti átjáró kapura kiraktak
egy Tilos az átjárás táblát és lezárták. Ez sokat nem változtat a mászók
hozzáállásán. Átmásznak a vasúti töltésen, az immár „tiltott tevékenység”
továbbra is zajlik a „paradicsomban”. Csupán kicsit odébb kell megállni a
kocsival, hogy ne legyen szembetűnő a zsernyákoknak.
Tavaly óta megnyitották (pontosan: ’14 febr. 4. Markus
Birringer) a Seher (látó) melletti PROPFET (próféta) bouldert, egyel nőtt a
8A-k száma. Mindig hátborzongatással tölt el ha belegondolok hogy Bécs
körvonalában nem egy 8B+ os boulder lakozik. Szikkadtak az osztrákok, de hát mi
is azok vagyunk! Úton oda.
 |
| És most tartson!!! |
 |
| Nem tartott… 🙁 |
 |
| Seher 7C |
 |
| Mokkósági alapismeretekből Bajusz Úr is megkapta az elégségest. |
 |
| Előd dokumentálta az évünket! |
Az első nap az utazás és vásárlás mámorával telt, kiabálás
ki a napsütésbe a kocsiból, szabadság, boldogság. A Bajusz team-et fent látjuk
a 9mm nevű bouldernél, mi is oda
vesszük az irányt. Én nem szeretek úgy lefeküdni, hogy nem tudtam átmozogni a
projektet, ha van rá lehetőségem, s bár a többiek kezdetben nem motiváltak,
végül mindenki megszikkad a Seher-re. Nem olcsó 7C, maga a tiszta technika 8-9
mozdulat az atom reibungokon, balance és sarkazós technikákat alkalmazva. Ez az
a boulder, amivel teremben soha nem fogsz találkozni. Egy élen mész
gyakorlatilag, kezeid végig kint a pozitívon, tested pedig bent lóg az
áthajlásban. Két órába telik mire megszüljük a számunkra tökéletes bétát, bár
egy mozdulatot nem sikerül kikottáznom. (ennek ellenére sikerült azért
nyugodtan álomba szenderülni.) Lefelé menet a zsarukkal kerülünk közelharcba,
ez megadja a túra első bézölpontját.
Második nap több mint húszan vannak kint a steinbruchon, rövid
melegítés után nekikezdünk a Sehernek. Az idő gyönyörű, talán egy kicsit meleg
is. Bajusszal maradunk a trájok sorában, Árpi a finisid disz sit-be lép. Nagyon
bánom hogy ottmaradt. Gyengének is éreztem magamat, nem foghatom egészen a
technikára. Sokszor jutott eszembe ezen a Trippen egy Vin Czem Art On-al való
beszélgetésünk. Ő mondja nemrég nekem hogy sokszor megszólják amikor tolja
szériában az egykezeseket. Meg mondogatják hogy ez nem kell a mászáshoz így, ez
nem kell a mászáshoz úgy. –Igen, igen,
nagyon igaz- De nem árt!!!
A sötétedés beálltával szépen lassan megint előjönnek a
poloskák, rendőrök formájában. Ezúttal is ránk szálnak, forgalmi, személyi
igazolványok. (- Csak kirándultak? – Azt Magyarországon is lehet.)
Eléggé megsavanyítja a hangulatot, végül este úgy döntünk
másnap inkább Kremstalba nézünk ki.
(én ekkorra magamban már bedobtam a túrát, lemérte arcomat a
gyengeségem és a rendőrök basztatása) Árpi szerencsére nem csak egy fokkal
motiváltabb mint mi, George elmagyarázza mi, merre, hol-e, mi pedig Előddel
követjük Pád-ot, csak ő ismeri az útvonalat, cigók voltunk sajnos nem hogy nem
támogattuk Árpi motiváltságát, inkább hátráltattuk. Rossz belegondolni utólag. Amikor
kiszállunk a kocsiból Előd arcán is némi fanyart látok; nem érte volna meg
inkább otthon maradni és playstation-ozni? Hatalmas szélvihar és a hideg az én
lelki állapotomat kicsit negatívba löki (ha még lehet lejjebb), bár a gyönyörű
gránitformák igencsak megmotiválnak. A könnyű bemelegítő boulderek után
rámentünk egy állóstarttal 6C+/7A boulderre, az egyik legklasszikusabbra ezen a
falon. Ez még jobban adta a pofonokat mint bármi az elmúlt napokban. Itt számos
diskurzust folytattunk, arról mennyire nem szabad nézni a fokozatot és inkább a
szépségre koncentrálni, de a szeles idő és a hideg csorbát tört rajtam. Végül
valami miatt mégsem sikerült otthagyni, valami mégis folyamatosan kergetett
bele az útba, valami hajtott hogy megfoghassam a Top-fogást. Számos gyönyörű
forma, végül motiváltabbá tett. Lementünk még próbálgatni az INRI-t is, Zoli
csak ennyit mondott róla vastagon megkaphatná a 7C+ fokozatot, magyar
megmászója még nincs, elvileg 7C a nem létező kalauzban és netes videókon.
No meg megy itt még Klem Loskot 8B+ Silent Hunter és egyéb
finomságok. Az egész barlangnak van egy kis mitikus, kultikus varázsa. Hatalmas
egyébként. Mély, nagyon mély. Kétes érzelmekkel hagyjuk el a helyet, biztosan
nem utoljára voltunk itt. A kőzet valami lélegzetelállító.
Az utolsó napra hagyjuk a bécsi erdőt: a Hirschwand régiót.
Régi és kedvelt hely ez számomra, sok fejlődésen mentünk itt keresztül. Árpi a
völgy jobb felét preferálná, de nagy nehezen sikerül meggyőznöm hogy inkább a
Haussteini szektorba menjünk. Egy általam régóta vágyott és kiszemelt tömbhöz
vesszük az irányt, melyet még Pistike mutatott 2009-ben. Egyetlen út megy
rajta: Doppelwummer 7b+ -os boulder fokozatért. Két mozdulat, képzelhetitek mit
kell ezért a két mozdulatért megfizetni. A kimászáson melegítünk, majd
rászikkadunk az SD-re amit Árpi egy két próbából lecsap, de a kimászáshoz neki
is kell még egy óra. Esélytelennek érzem összekötni az első két mozdulatot,
valami hihetetlen nagy swunggal jövök ki mindig a beszálló pózból, a három
ujjas lyuk pedig, melyből a beszállót indítja az ember: gyakorlatilag szét
akarja roppantani mutató ujjam ízületét. Kínokat élek át, testben és fejben is.
A hazaúton is csak a morfondírozás megy, mi miatt lett ez a legsikertelenebb
tripje az elmúlt éveknek. Mi miatt ment annyira rosszul az elmúlt másfél hónap.
Miért nem tudom kihozni azt az erőt, amit a teremben képes vagyok kiadni?
alles nur kopfsache…
 |
| Visszük haza a matracot, az még jóulessz Remetébe! |
Zöldellő Garay
Itt a tavasz. Szépen zöldell Garay János szobra a róla
elnevezett szekszárdi téren. De valahogy ez a patina nem illik a mostani
megújuláshoz. Miért nem pucolják le? – tehetnénk fel a naiv kérdést, hanem
tudnánk, hogy Magyarországon nem oly egyszerű biz’a! Ebben az alvállalkozói
demokráciában minden pénzbe kerül – a
munka kivételével.
Restaurátorok mértékadó becslése szerint, Garay
kisuvikszolása 100 ezer forintból megoldható volna. De hát egy aprócska
megyeszékhelynek honnan lenne egy százezres munkára 200 ezer forintja?
Jönne ugye a fővállalkozó, és aláígérve a konkurenseknek 95
lepedőért lenyúlná a melót. Persze nem azért, hogy elvégezze, hanem, hogy
továbbpasszolja 70-ért annak, aki 50-ért keres valakit, aki 40-ért megbíz
valakit, aki 30-ért megcsinálja, stb. A sor végén Manci néni dekkolna, a
nyugállományú, mellékállású takarító nő, aki 5 ezer forintért megmászná és
lecsutakolná az „örökzöld” poétát – jófajta ultrás vízzel. Ezt követően
mindenki lázas számlázásba kezdene, és kikerekednének a jó kis anyagköltségek,
meg rezsióradíjak, természetesen szakértői és tanulmányterv-készítői
honoráriumokkal fűszerezve. A számlákat kísérő levelekben, a Garay-biznisz
minden sikerorientált cégvezére és projektmenedzsere utalna arra, hogy miért is
voltak kénytelenek átlépni az eredeti összeghatárokat, milyen előre nem várt
tényezők okán lett a 30-ból 35, a 40-ből 47, az 50-ből 63, a 70-ből 94, a
95-ből 161 ezer forint, plusz áfa. Minderre a szervezési folyamatra rámenne
vagy fél év… Úgyhogy hagyjuk ezt a szobortisztogatási ügyet! Nincs rá se idő,
se pénz.
Vagy mégis? Rövidre zárható a folyamat, hisz volt rá példa
nemrég. A művelődési ház előtti Babits-szobrot milyen frissen, gyorsan rendbe
rakatta a város! Csupán annyi kell hozzá, hogy valami deltás ifjonc, egy
borgőzös éjszakán – Mihályunkhoz hasonlóan – döntse le Jánosunkat a
talapzatáról.
„forma negatív
egybeesése”
Az tanulás béklyói és a forma negatív egybeesése miatt
kialakult depresszióból, Pistikének sikerült feltámasztani karácsony után. Van
ebben az emberben valami egészen különös erő a vágyak valóra váltása terén. A
karácsonyi téli álomból Árpi keltett fel, segédkeztem az ausztriai pecóba való
kibútorozásban. Éreztem hogy jól jön az utazás és amúgy is kinek segítsen az
ember ha nem a barátjának. Egy IVECO autóbérléssel kezdődött a nagy utazás,
ezzel a ronccsal nem gondoltam hogy elhagyjuk a fővárost. Talán ez az utazás
volt ami átbillentette a látásmódot. „Fejbe’ dől el minden, mindig erre
lyukadok ki.” – azt hiszem ezzel a mondattal zárul
Nándi frenetikus Kávéfőződirekt videója. „Most elhatároztam hogy meg fogom mászni.” –Hát azt jól tetted!
– dödörgi simon bence J
 |
| végtelen állóképesség és családapa |
 |
| Szegény… a Bekével kellett jönnie… |
 |
| Mit eszik ez a Barabás hogy így tartja?! |
 |
| Octoberfest 8a |
A két napos utazást egy Betekints-völgyi mászással zártuk
le, -6°C-ban, ketten a boulder tömbnél. Számomra igazán örömteli volt, mert egy
régi projót sikerült befejeznem, melyre tudtam hogy elég erős vagyok, de mégis
a karácsonyi punnyadás nem motivált fel eléggé hogy egyedül, az egy pademmel
legyalogoljak. Soma bouldere volt az előző szezonból, melyet Pistike ismételt
elsőként. Fájt rá a fogam és tudtam hogy a stílusom, pádot pedig felmotiválta a
Fekete János. Lementünk, teával, meleg cuccban aláöltözetben, egy félórás
otthoni fingerboard bemelegítés után. Nagyon hideg, kis futások, nagy fogásokon
húzódzkodás. Rég elfelejtettem milyen nehéz bemelegedni 0 fok alatt. Pár
próbából sikerül is kiadni, Árpi pedig egy brutál csak kezest nyit – „mindegyik
7B+.”
Szekszárdon lőttük át magunkat a következő esztendőbe.
Tervekkel, vágyakkal, edzésnaplóval, célokkal, fokozatokkal, érzésekkel, idő
eredményekkel.
 |
| -6°C dec. 30. |
 |
| Fókusz |
 |
| Irini meg a Silent Hunter |
 |
| térkép, aki netán rászikkadna. |
 |
| Saaaanyi, kötőőzd a hüttőt! |
Római nulla
Emelt fővel veszíteni – fél győzelem. Tízéves lehettem,
amikor B. bácsival, a lakótelep legjobb sakkozójával játszottam. B. bácsi
újságot olvasott, s közben lazán lépkedett, sakkot adott, mattot adott. De az
egyik partinál félretette a lapot, felhúzta szemöldökét, s azt mondta: „Nocsak,
néha egész nehéz helyzetekbe hozol!” És hosszú perceken át komolyan
koncentrált, mire kimászott a slamasztikából, ahová akkorra megint én kerültem.
Mindkettőnk számára emlékezetes maradt az a nap. Nekem
azért, mert igencsak megszorongattam az addig verhetetlennek hitt B. bácsit,
neki pedig azért, mert rádöbbent: elodázhatatlanul közeledik a nap, amikor
megfosztják a lakótelep sakkbajnoka címtől. Elszaladt az idő. Most már én
játszadozom a gyerekeimmel, lazán, félgőzzel, strandolgatás, olvasgatás,
tévézgetés közben. Rugdosom nekik a gólokat, ütöm az ászokat a hetes zsírban,
felelgetek a butuska felvetéseikre.
A kislányomat valamelyik nap nagyon érdekelte a nulla.
Parlamenti tudósítást sose néz, úgyhogy sejtelmem sincs, honnan nyerte az
„ihletet”, elkezdte firtatni, mi is az a semmi. Nem a hó végén, hanem a
számegyenesen. Pozitív vagy negatív előjelű a zérus? Magabiztosan feleltem,
hogy se ilyen, se olyan, és továbbolvastam egy mai magyar költő versét arról,
hogy államférfit keres a cirkuszban. De megzavarta a műélvezetet Dóri következő
kérdése: és a rómaiak hogy írták a nullát? Letettem a könyvet, felhúztam a
szemöldököm, s kellő atyai szigorral rászóltam: „Hogy tudsz ilyen hülyeséget
kérdezni?” Ez hatott. Persze B. bácsi keményebben megdolgozott volna a
„sikerért”. Szemlesütve nyerni – egyenlő a vereséggel.
Soha nem láttam Larsen-t a 8a egyik íróját ennyire
zaklatottnak. Gyakorlatilag naponta kétszer jelenik meg a főoldalon story: a
Down Wall projektről. Na most az van hogy Kevin Jorgeson és Tommy Caldwell team
mászást nyomnak az egy km magas gránitfalon, melyet mesterségesbe nyomtak a
tiszteletre méltó őskövületek, a nagyok. Erre a 9 ujjú Tomi, és az Ambrosia bouldertől
elhíresült Jorgi, együtt vágnak bele teljes stábbal és filmezéssel. 9a-s kötélhossz a 16. hosszban Kevintől? Tomi
kicsit előre szaladt, de három 60m 8a+ kötélhossz múlva Jorgi is utoléri, és
együtt nyomják a maradék tíz 7c körüli hátralévő hosszt, mielőtt felérnek és
történelmet írnak. A The Down Wall egy 31 kötélhosszból álló gránitcsoda, három
9a szakasz mellett, tíz hossz van 8a+ és 8c között. Ez a jövő vagyis bocsánat… a jelen.
 |
| nagyfalasba, világsztárba, karácsonyba |
 |
| reel rock 10 forgatás a mászó a jövő szörföse |
Az évi összefoglalóm:
A tavalyi összefoglaló itt olvasható, a fejemben kitűzött
célokból nem sok mindent sikerült elérni, de azért nem mondhatom hogy egy
helyben toporogtam, csupán elkezdtem olyan dolgokra figyelni melyek eddig nem
voltak fontosak az életemben, de hosszú távon, szélesebb körű tudáshoz,
magasabb teljesítményekhez és egészségesebb élethez segítenek hozzá. Az
étkezést idén kezdtem el először figyelni tudatosabban, arányaiban elkezdeni
visszaszorítani a húsfogyasztást, sokszorosára növelni a saláta, zab és
vitaminok bevitelét. Idén ismerkedtem meg a jógával, vezetett keretek között. Erről
még lesz szó a későbbiekben, a lassan megbarátkozás útját választottam, nem
szeretek nagy hévvel lobbal belevetni magam idegen vizekbe, hagyom hogy lassan
fertőzzön meg és tartson sokáig. Így volt ez a futással is. 2010-ben kezdtem el
kocogni, előtte nem tartottam fontosnak és a későbbiekben is számomra nagyon
sokáig tartott, míg megismertem az élvezetét. Egy félmaraton élvezetét. Az idei
volt a legfutósabb évem eddig, ehhez nagyban hozzájárult az Előddel való közös
albérlet. 2014-ben 600km futottam, átlagosan heti 7.7km-ert.
Talán a Fecóval
való közös terep félmaraton indította be a szekeret a tél derekán. Legjobb
időeredmények talán sorjában:
1500m = 5:11 (3:27 min/km tempó)
Legjobb 5km (városban, [Veszprém], 40m szint) = 20:59
(4:12min/km tempó)
Legjobb 10km (városban [Pest]) = 45:40 (4:34 min/km tempó)
Margitkör (5300m) = 21:29 (4:03 min/km tempó)
Duplamargit (10600m) = 45:32 (4:18 min/km tempó)
Kilian Journet motiválására kezdődött el idén a másik nagy
szerelem, a hegyi futások. Ha azt mondjuk itthon a kevés szikla miatt nem
annyira előnyös a sziklamászás, akkor a skyrun még nagyobb hátránnyal indul…
lévén nincsenek „hegyek”. Felkészültünk és elindultunk az egyik Hegyifutó
Országos Bajnokságon Előddel nyáron, közel harminc fokban Parádfürdőről a
Kékestetőre, terepen.
10,1km 800m szintkülönbség = 69 min.
A futások nem csak az aerob állóképesség fejlesztésében
játszottak számomra nagy szerepet, az ember kitartásáról és szenvedéséről egy
egészen más számlát képes nekem benyújtani. A konstanssága szemben a mászás
folyamatosan változó formakincsű mozgásával elragadó, lenyűgöző számomra.
Egyszerűen már nem éreztem jól magam, ha nem tudtam elmenni lefutni a
megtervezett heti adagot. Sosem gondoltam hogy így rá lehet kattanni.
Az év egy Ujjerő bérlettel kezdődött, hihetetlen milyen
alapot tud adni a korlátlan mászás lehetősége. Márciusban évek óta először és
utoljára elmentem Misja Pec-re, ahol a negyedikre mászott Hugo 7c/+
mindenképpen az egyik legkiemelkedőbb sportmászó teljesítményem lett a
szezonban. Nah erről eddig nem volt szó, de 2014 a sérülések éve is volt.
Áprilisban sajnos sikerült Geriben lesérülni az Angyalszív 7b megmászása
közben. Két héttel később a legjobb bouldertrippemre kaptam meghívást a
Miskolci különítménnyel. Sokat lehetett ettől a csapattól tanulni, melyet Sámán
Robi csak tetézett… Gyakorlatilag a sportmászó szezon nagy része teljesen
elúszott, próbáltam feltámadni poraimból, meggyógyulni. Júniusban viszonylag
már tartott a kéz, a meleg ellenére sikerült lenyomni a Hook kapitány 7C-t két
alkalomból, illetve Felbertalban meglett az első egy órán belül beadott 7C
boulderem.
 |
| Tomit rávenni hogy kijöjjön boulderezni…. |
 |
| számomra érthetetlen.. 🙂 |
 |
| future |
 |
| future2 |
 |
| Más mint kimenni a Remetébe. |
 |
| 8a – Marci |
 |
| még mindig nem értem |
 |
| de ő se. |
 |
| Ő igen. |
A nyár végét egy Zillertal-i trippel sikerült befejezni,
Marciékkal, Patkányékkal. Innen egy 7c volt a legnehezebb mászásom, új kőzet,
új technika; azt éreztem újra meg kell tanulnom „járni”.
Végül az ősz hozta meg a legnagyobb projekteléseket, (és egy
vállsérülést): a Batman 7c-t, és a Lazac utca reclimbed-ot, melyet én 7C+ -ra
voksoltam. A határok kitolásáról (és sérüléshez való alkalmazkodásról is) szólt
ez a másfél hónap. Év vége Charlie-ék chilles levezetése.
 |
| women’s secret |
Kezdem a sportot is kicsit másképp értékelni mint az elmúlt
években. Előd mondta a maraton után:
„A
sportnak sokszor nem az a célja hogy elérd a célod, hanem hogy legyen célod.” Régebben
mindig a mérhető dolgokat szerettem. A fokozatot, a secundumot, a Celsius fokot.
De a nem mérhetőekkel nem foglalkoztam eleget, úgy tekintettem tényekre mintha
nem is létezne, bár ez nem igaz – akkor úgy mondom nem foglalkoztam a nem szem
előtt lévő dolgokkal. Nem mérheted meg valami szépségét, egy mozdulat
összetettségét (finaly static), egy életpálya sokoldalúságát, a hajlékonyságot,
egy zenét, egy színt, egy futás élményét sem. Emlékszem amikor Dezsővel Roth
erdeiben futottunk Németországban. Az okos telefonos alkalmazás után volt pár
kérdés; el lehetett menteni az időeredményt, és skálázni mennyire esett jól.
 |
| Elfújta Kotecnikre a szél a gárdát |
 |
| tölthető karabínerekkel |
 |
| régi fényképpózok újraismétlésénél |
 |
| aztán jött a roctrip |
 |
| …Herkulesfürdőn |
 |
| Luzan Matyi és barátságos bandája |
 |
| Szerencsére velünk volt Tibi atya is. |
Mi választja el hogy mi lesz jó vagy jobb két szenvedés
között. Milyen érzések, milyen receptorok?
„Miértmiértmiértmiértmiértmiértmiértmiértmiért? A földön
lakók gyakran kérdezik maguktól, miért? Ha tél van, alig várjátok a nyarat, ha
nyár van, már előre féltek a téltől. Ezért folyamatosan utaztok, folyton
kerestek valamit, egy távoli helyet, ahol mindig nyár van. Én nem cserélnék
veletek.”
„ Az a város…. egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége,
megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a
kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj,
nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam… Megérted? Amit nem
láttam… annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem… Nem volt
vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége… A világ vége… Ott a
zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér… nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol
és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen… és a zene, amit a zongorán
játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor
egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van.
Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai… végtelen számú
billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni… Ez nem az én hangszerem.
Isten zongorája… Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több
ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy
házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy
halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát
soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni….
Ezen a hajón születtem… Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren…
Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között…
Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem.
Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú
utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani.” (the
Legend of 1900)
Azt hiszem a látens dolgok terén fejlődtem idén a
legnagyobbat, tán ez fontosabb is mint egy új flash grade. Nehéz is ennek tükrében
bármi szépet és jót írni az elmúlt évről, arról a –teszem azt- 35 napról melyet
idén külföldön tölthettem. Talán idén az edzésnél is több időt fordítottam
mások figyelésére, amire persze még a barátaim is azt mondják ” – Jézusom, Te
túl sokat gondolkodsz!” – De, szerintem ezen a területen nem tudok túlzásokba
esni.
A
jövőt illetően biztosan, elvarratlan szálakra, ingoványos alapra építkezni nem
szabad. A nyújtás, futás, edzés, élettér kialakítása, költözködés, barátok
elbúcsúztatása, túl sok minden történt idén – sóhajtok. Ilyenkor pedig mindig
eszembe jut Gábor mondata miszerint; „Bármilyen soknak tűnik a teendőd, ennél
mindig csak több lesz.” Meg kell tanulni nem magunk előtt görgetni a dolgokat. Meg
kell tanulni inkább megfelelően alkalmazkodni minden szituációhoz. “You must be
shapeless, formless, like water. When you pour water in a cup, it becomes the
cup. When you pour water in a bottle, it becomes the bottle. When you pour
water in a teapot, it becomes the teapot. Water can drip and it can crash.
Become like water my friend.”
Nem tettem fogadalmakat az újévvel. Vannak persze célok,
amik motiválják a jelent, de inkább a MOST-ban való kiteljesedést tartom
fontosnak bárkikkel is, bárhol is, bárhová is vezessen. Új év? Ha valami
folytonosságát nézem ez a szó értelmét veszti. Ez csak egy dátum, ami segít a
számszerűsítési mániám összegzésében.
A barátok komolyodó kapcsolataiban látom talán leginkább
hogy megy el.. mit megy, robog el mellettem/mellettünk az idő. S most ha
visszatekintek csak annyit mondok; hűű a szentségit!
Mezítelen a lábfejem, csak egy ing van rajtam
kigombolatlanul. Levetem, ahogy a nadrágom is. Patkány aki előttem fürdött csak
annyit mond; hát bélám ettől felfrissülsz… Tűk szurkálják a lábam amikor a
vízhez ér. Beugrok a kezemmel fröcskölve magamat nehogy a felsőtest megússza a
fürdőzést, csak mert gyenge a lélek. Mezítelen vagyok, testemben és lelkemben. Nagyon nagyon rettentően hideg a víz, de
ez nem olyan meglepő még nyáron se Ausztria hegyei között. Remegve száradok a
tűző napon, ha jönnének se nagyon lenne erőm felöltözni térdeimet átkarolva
vacogok. A következő pillanatban egy hipszter koncerten találom magam Herkulesfürdőn,
franciákkal, románokkal, mellettem Tamáskával karöltve ugrálunk. Szakad az eső,
a ránk tapadt teljesen elázott pólónkban ugrálunk. A következő képemen egy
tábortűznél ülünk a szlovákiai Mordorban, ahogy mi emlegetjük; Jelenecen. A
helyiekkel több mint húszan vagyunk, őrült gitározás és éneklés veszi kezdetét.
Hirtelen egy koncerten találjuk magunkat az erdő mélyén a fák és a sziklák
között a pattogó tábortűz narancsosan világító parazsainak fényében. Piszok jó
év volt ez úgy hiszem! – mosolygok egyet és elszenderülök.
Történelmet írtunk. December 5-én kitöltöttük az ország
tesztjét. Sportszerűségből, empátiából, magyarságból, emberszeretetből
(le)vizsgáztunk. Mindig a politikusokat szidjuk. Pedig inkább tükörbe kellene
néznünk. Minden államnak csak olyan vezetői lehetnek, amilyeneket az adott
közeg kitermel, bálványoz, maga fölé emel. Ordasok közt sosem lesz sztár a
bárány. Összekacsintunk. Mint a hetvenes években – a sorok között – az
olvasóval. Igaz, ma már olvasók nincsenek, csak bulvárlap – lapozgatók,
tévécsatornák közt szörfözők, házimozizók, internetböngészők. Ezért kellenek az
első blikkre megragadó, meghökkentő, megbotránkoztató címek, képek. Mert
második blikk nincs. Persze most is tudjuk ám, hogy nem arról van szó, amiről
szó van. A titkosszolgálat már másfél éve ismeri a ma kipattant botrányt; a címlap
sztorit. De azért lelkesen leleplezzük a kis gazembert – aki a nagy gazemberek
útjába állt. A könnyen megszerezhető, céda honor ránk mosolyog…
Puskás Öcsi már az ötvenes években megmondta: Kis pénz, kis
foci. Ma nem létezik akkora összeg, amiért egy kis focit be tudna mutatni. Ám a
szállóige továbbszáll.
Schumacher még a csúcson van. A sportriporter őrjöngve
lelkesedik, hogy már megint rávert másfél másodpercet a világra. És? Megszűnik
attól az afrikai éhezés?
Na jó, kétségtelenül elismerésre méltó Sumi
sportteljesítménye, de hol marad a tudósok és művészek, a gabonanemesítő gazdák
és a betegápoló apácák magasztalása, menedzselése?
A sport már rég nem arról szól, hogy aki elsőnek átszakítja
a célszalagot, az a bajnok. A sport a doppingszerek gyártóinak versenye. Ki tud
olyan aktiváló, stimuláló, roboráló készítményeket előállítani, amelyek az
ellenőrző vizsgálatokig kiürülnek a szervezetből, vagy jelenlétük nem
kimutatható. Sikerült egy virtuális világot alkotnunk, amelyben semmi sem
valóságos, természetes, amelyben minden másképp van, amelyben a könny(elm)ű
kapcsolatteremtés, az ezerrel pörgés, klikkelés, csetelés a követendő létforma,
amelyben a (szabad) verseny tisztasága a legfontosabb (szólam).
Az adózás közügy. Az adócsalás tömegsport. Gyere, sportolj
velünk! Legális tanfolyamokon okítják az adó trükköket, de vannak bennfentes
berkekben alkalmazott, sundán – bundán módik is. Útiköltség, körbeszámlázások,
bűvészkedés az osztalékkal és leírhatatlanul ötletes leírhatóságokkal. Mozgás!
Aki nem figyel, úgy áfázhat, hogy ráfázhat. Minél magasabbra mész, annál nagy stílűbb
„ügyeskedőkbe” botlasz. Jól hangzó törvények, etikai, erkölcsi szabályok
születnek, de ugyan ki tarttatná be őket? Aki ménest „privatizál”, nem ered a
piti lótolvaj nyomába. (Legföljebb ha az ő kancáját kötötte el.) Mikor mutatja
be végre a magyar államférfi az „Én nem lopok című produkciót? Halált megvető
bátorság kéne hozzá az bizti…
Megnézhetlek meztelenül? – kérdezte L. a feleségét, húszévi
házasság után. (Mindig sötétben szeretkeztek.) Az asszony akarta is meg nem is.
Aztán egy perverz mozdulattal felkapcsolta a kislámpát – és behunyta a szemét.
A lámpagyújtás nagyon ránk férne már. Elég régóta sötétben
szeretkezünk ebben az országban. Egy kicsit pironkodnánk – némelyek maguk,
némelyek mások miatt – de megérné, sporttársak. Mert tisztán látni Jó.
Bár nem macskakarmoztam, azért hogy plágium ne legyen –
Tolna megyei újságíró és író:
Wessely Gábor: Magyar fanyar című művéből idéztem.
(válogatott fejezetek 1989-2004)
Ui.:
„Itt élsz. Láthatod, hogy ballagnak a vén diákok. Kétszer
ugyanabba a kémiaszertárba nem léphetsz. Ez a csapat már ugyanilyen
összetételben, ugyanilyen hangulatban többé nem találkozik. Soha. Csábít az
idő, indulni kell. A grádics adott, a vége ködbe vész. Mész. És ha a válladra
telepedik az ősz, lehullsz majd csöndben, észrevétlenül, ellenállás nélkül –
akár egy falevél.”
 |
| Sevedi Imre koncentrációjával |
 |
| és örömmel. |
