Néha mintha teljesen felesleges köröket futnánk olyan dolgokért, amelyről úgyis tudjuk, hogy nem nekünk valóak, de annyira nehéz ez a beismerés, hogy csak azért is beleállunk, hogy aztán a sztori végén a sikertelenséget elkönyvelve – és egy kicsit sajnálva/sajnáltatva magunkat – de belátást nyer, hát nem nekem volt igazam, miért is nem hallgattam magamra? Hallgatnom kellett volna magamra. Már megint.
Hiszen volt már egy fura érzésem az elején. Sejtelmes, ködös. Aztán valaki rábeszélt. Ki is? Lehet én magamat.
Vannak személyek vagy események, amelyek néha elvesznek, néha hozzátesznek az életünkhoz. Lehetne nagyon megszentimentalizálni, hogy aki elvesz az is tett hozzá valamilyen formában mert tanulunk belőle, de én azt gondolom bőven van az a tapasztalás amit nem kért volna a felhasználó. És ha analitikusan gondolkodó fenomenológus vagy, akkor az érzelmek összeadódását is nézheted úgy mint matematikai talányt, már pedig a plusz és minusz összeadva akkor is minusz marad. A kérdés akkor már csak az “honnan” vesznek el az életedből. Egyszer hallottam egy jó példát Helen Douglas filozófustól, de csak az elmúlt hónapokban nyert világosságot, amikor másodszor lebetegedtem. Azt mondta amikor lelkileg összetörsz, amikor a belső világod szétomlik az nagyon jól hasonlítható a konzerv vásárláshoz a szupermarketben. Amikor emberek vagy események csak kis mértékben csipkednek meg az olyan mintha a bolti konzervpiramis oldalaiból kapdosnának le egy egy darabot. De amikor valami mélyre megy és árt, az olyan mintha a konzerv piramisod aljából húznának ki egy-egy darabot. Utána jó eséllyel az egész összeomlik…
Azt hiszem úgy élünk, hogy egy folyamatos észlelés-újratervezés zajlik le a szürkeállományunkban. A percepciónk minél közelebb esik a prefrontális kéregben megálmodott képhez, annál nagyobb a béke és nyugalom amit érzünk. És minél nagyobb a disszonancia annál több a kortizol és a folyamat terméke: a szorongás.
Nagyon érdekes ez a téma, mert minél több embernek említettem, hogy van problémám, annál több edzőtársam vagy munkatársam mondta, hogy neki mi van, mióta szed rá bogyót és merre tart a kilátástalanságából. Mennyire nem tesszük ezeket ki a kirakatba, mennyire sok a felesleges titkolózás. Falakat építünk fel, hogy még csak esélye se legyen a szimpátia vagy urambocsá az empátia gyakorlásának. A módi az hogy erősnek kell lenni és csak öröm könnyek hullhatnak. Régóta gondolkozok azon, hogy ahhoz hogy valaki magas szintű mászó vagy élsportoló legyen, ott mik munkálkodhatnak a háttérben. És a képbe abszolút bele is illeszthető egy ordibáló Ondra mondjuk, a teljesítménykényszeres és frusztrált sportolók mintaképének gondolnám, ha láttátok a legújabb filmjét Ivaval – a feleségével való viszonyáról, abban számos utalás van erre.
Megéri az ordibálás amikor nem sikerült a project?
Megéri az áldozat és a sok lemondás amit egy nehéz út megmászása kíván?
Ezek csak az egó és a teljesítménykényszer megetetésére szolgálnak?
Egyáltalán miért hajszolja az ember a fokozatokat? Vagy csak simán, hogy a esés-határán másszon? Egy futó nem gondolnám, hogy állandóan a sebességhatárán futna, egy mászónál miért okoz ez ekkora függést?
Az evolúció által belénkplántált kitett helyektől való félelem és adrenalin addikciója lenne csupán?
Vagy attól a dinamikától, hogy az életben nem lehet hibázni, nem léphetsz le a járdáról, nem késheted le a csekkbefizetést vagy a fogászat időpontját, itt viszont megmártózhatsz a hibázás édes vizében?
Azt érzem reggelig tudnám írni azokat a költői kérdéseket, amelyekre nem tudom a választ hogy “miért is csinálom”? De Neked is sokat fel tudnék tenni! Hány dolgot csinálunk az életben amiről nem tudjuk pontosan, hogy mi az igazi mozgatórugó? Csak csinálod…, mert ha nem csinálod az rosszabb. Csinálod mert valaki ezt mondta, mert a többiek is ezt ették, vagy mert ők is ott selfieztek. Hány találkozóra mentél el úgy az elmúlt fél évben, hogy igazából a lelked mélyén Te amúgy nem szerettél volna? Hány emberi kapcsolódásban maradtál benne úgy, hogy igazából tudtad – nah ebből egy nappal se többet!? Hányszor tűrted el valaki alaptalan rágalmait anélkül, hogy elmondtad volna neki a Te igazadat? De mégjobb: Hányszor nem voltál őszinte valakivel mert úgy gondoltad, nem tudja megemészteni? Nem képes feldolgozni. Feltűnik-e, hogy ilyenkor hierarchikusan a másik fölé pozícionálod magad és nem tartod egyenrangú partnernek?
Jajj annyi a kérdés és annyira kevés a válasz. Kevés a beszélgető társ. Kevés a felület és az őszinte szó!
És amikor a végtelen önismereti fekete lyuk kinyítja tátongó száját: akkor ítélkezünk és összehasonlítunk.
Ez az egy maradt nekünk, mert oly kevés az őszinte tükür az emberi kapcsolódásokban erre az egységnyi időre.
Psychotherapy on the way to Szőlőkő
The car ride to Szőlőkő was filled with anticipation and a mix of emotions. As I gazed out the window, thoughts swirled in my mind, reflecting on the challenges and breakthroughs I hoped to experience during this climbing trip. Little did I know that this journey would become more than just a day of climbing on rocks, but a profound form of therapy…
Moty, my climbing partner, sensed my contemplative mood and encouraged me to share what was on my mind. As the kilometers passed, we delved into deep conversations about life, fears, traumas and personal growth. The car became a safe space where vulnerability was met with understanding and support.
Moty Alkalay is a highly experienced climber, bolter from Israel, whose name I heard years ago from my friend Fatih. The first foreign climber who climbed POTE when he was still living in Pécs, and we later met on several occasions, but it took years for our first climbing together to happen. We had been planning to try each other’s skills for a long time, and finally, that day came. 😀
Moty invited me to climb in Kis-Gerecse several times, but I always told him: “Bro, those times have passed. I’d rather quit the sport than go to Gerecse again. It’s too crimpy and polished for me, and what I was able to climb, I feel like I’ve already climbed.” I told Moty that Szőlőkő is a fabulous place, very new, very well bolted, and a perfect summer destination because it’s shaded in the afternoon, and there are no other people potentially.
Neither the place nor the company disappointed. We had incredibly good and deep conversations, shared the fanaticism for climbing, and truly bonded as a team. That’s what a perfect climbing day looks like. Moty, with his wealth of climbing experience, became more than just a climbing partner; he became a kind of guide in my journey of self-discovery. His words of encouragement and wisdom echoed in my mind. The climbing became a metaphor for life itself—each move representing a step forward, a leap of faith, and a testament to resilience.
My goal for the day was Endurance 7a, but I managed to onsight Ráadás 7b as well, and after Moty flashed Master of Stones 7b+, I had to give it a try too. I also sent it on my first attempt. At the end of the day, Moty even climbed Tömörgyönyör 7b. I only found out at the end of the day that he had already onsighted a 7c+ route. If I had known that before, maybe I wouldn’t have offered him a beer for the 6c+ Salamandra OS… 😀 We promised each other to climb all the routes here this year, so this wasn’t our last visit.
On the journey back, as the sun set behind the hills, I felt a deep sense of gratitude. The “therapeutic power of climbing”, combined with the genuine connection and support from Moty, had given me a renewed sense of strength and resilience. I knew that this experience would stay with me long after we had left Szőlőkő, a reminder of the transformative potential that lies within the challenges we face and the time that we shared… thank you bro!
Strázsa-hegy új fejezetei
Sajnos április másodikán újra lerobbantam és kórházba kerültem infúzióra, nehéz megbírkózni a gondolattal, hogy évente vendég vagyok ezekben az intézetekben – de most találkoztam kedves nővérekkel és azt is megtapasztaltam ha erős hátszéllel érkezel valahová az a parasztból királlyá tesz. Legalábbis az ellátórendszer hozzáállásában.
Talán a legnagyobb előnye (ha van neki egyáltalán?) egy krónikus betegségnek, hogy megváltoztatja az ember szemléletét és látásmódját az élettel kapcsolatban. Megtapasztalni, hogy nem vagyunk halhatatlanok és golyóállóak – egy egészen új látásmóddal tud felvértezni… De erről majd talán máskor.
Csúcsforma közelében voltam március végén, majd másfél hónap nem edzés következett. A betegség és a sérülés közötti óriási különbség, hogy egy sérülés után relatíve könnyű levonni a konzekvenciákat, mit kellene másképp csinálni, hogy elkerüld. Ám ez a forgatókönyv egy krónikus betegség esetében máshogy néz ki. Nincs forgatókönyv. Általános dolgokba lehet kapaszkodni, mint kerüld a stresszt vagy pihend ki magad. De hogy egy sportoló mennyire terhelheti magát, mikor kezdje el újra a kemény edzést, egyáltalán mennyi az optimum.. erre nincs recept. Valahogy mégis azt érzem a testünk általában megsúgja nekünk az irányt, amerre menni szeretne – ezt legtöbbször mégis képesek vagyunk művészi szinten elmaszkolni. Száz szónak is egy a vége, nem tudom még meghatározni az idei szezont, fizikailag és mentálisan egyáltalán képes leszek-e belerakni elég erőt és elszántságot, de nem mondtam még le arról hogy idén ősszel 8b-t másszak – mint ahogy ezt januárban megfogadtam – ezt a Tamavcek projectet azért még befejezném…
Egy friss levegővel ért fel a természetben levés ezután a másfél hónap bezártság után. Strázsa-hegy némi renováláson esett át (nagy gratulálás Erdélyi Balázsék féle teamnek!) az elmúlt évek valamelyikén és ezt először volt alkalmam idén megtekinteni.
Az utak tökéletesen kellemesre lettek kinittelve, a régi vastag fémkarikák, mint a történelem lenyomatai őrzik annak a beton-pszichének az aranykorát amivel Ravadits Kornél és Kangyal Andris annó megnyitották ezeket az utakat a 90-es évek elején.
Amikor Kornél-t kérdeztem az utak őrült nitteléséről csak ennyi mondott: “Hát, fosatós volt… azt hittük ez a menő” – imádom. 🙂
Kint igazán szuper társaság, nagy határon mászások.
Ábel egy nappal korábban mászta meg a Psycho nevű 7c+ os utat, tavaly Ipach Marci mászta meg, előtte utoljára közel 30éve történt rajta megmászás.
Az alábbi traverz-esek oldalán találsz egy tökéletes topót, amit Kornél nem akármilyen precízitással készített el. Ha már rajzolt kalauz – én ennél igényesebbet nem láttam még az országban.
Sikerült harmadikra megmásznom a Karácsonyi út 7b+ -t, illetve a Jankovics László emlékutat flash mászni (6c+ vagy akár 7a is lehetne Flaska Peti szerint), utóbbinál ha nem diktálja a végére NoviPeti hol jönnek majd a kantárok tuti elengedem.
Még az Amnéziás időkből emlékszem milyen szép a naplemente fent a hegy tetejéről, így felcsábítottam a többieket, évről évre azt érzem élvezetesebb a természetben levés mint valaha. Ábel megértette velünk, hogy ez a csoportkép dolog nem egy ördögtől való hagyomány, így hát elkezdtük. Jobb később mint soha.
