Month: September 2012

Mennek a telefonok délután, leszerveződik a szituáció. Haza akartam menni, de annyira érzem az erőt, és annyira inkább mászni akarok mint bármi mást csinálni; maradok. Nándival fél 8 körül indulunk Remeteszőlősre, majdnem egyszerre érünk oda Patkánnyal és Papírral. Kemény a csapat veretni kell. Viszonylag lazább melegítés után, vállkörzéseket csinálok; már jócskán látni a leheletet úgyhogy fokozottabban kell odafigyelni a bemelegítésre. Sajnos nem csinálok túl sok nyújtást és leginkább a kezeimre koncentrálok, ennek később iszom meg a levét, lóbalzsam ide vagy oda.

Átmozgom a Fortissimo végét, és kialakul a saját legjobb bétám. Felhúzom a Solution-t, és megcsinálom a végét. Jó lesz. Az első éles próbánál sikerül megcsinálni a beszállást, de a második mozdulat valamiért nem adja. Tisztogatok, és végül második éles próbára le is tolom a Fortissimo 7C bouldert. Sokat agyaltam a nehézségén, mert régen a sima Remete Style is 7C+ akart lenni, most meg egy sokkal nehezebb beszállású változat, ami hosszabb is a végén 4 mozdulattal, simán 7C lenne? És a válasz igen lehet. Maxerősebb és technikásabb lenne a beszálló? Nem hiszem. Ráérzős igazán, bár egy picit nehezebb mint az eredeti eleje, itt mégsem zavarunk le annyi mozdulatot a lyukig mint a másikban, a vége pedig szintén könnyű. Rövidebb, picit nehezebb, az meg több mozdulat és szívatós, mert sokat lógsz a kezeiden a tohook közben- “mondhatni ami a réven, az a vámon”. 🙂 Papír megmássza (egy nap alatt) a Testcselt, igen összetett és gyönyörű bouldert. Valószínűleg könnyebb ez még mint a Kávéfőző vagy a Fantom, úgyhogy nekem is ez a “8A” a következő lépcső. Elkezdtem foglalkozni vele, de ha őszinte akarok lenni keserűséget érzek a számban. A vége, amitől nagyon fostam, meglett – ennek nagyon örülök, Patkányék rohadt jó maximálspotot tudnak adni benne. Ez a rész inkább technikás, mint nehéz szóval el kell kezdenem rohadt pontosan kivitelezni bizonyos dolgokat, mert itt a butaerővel nem sokra megyek. Jöhet az eleje. A beszállás utáni részt sikerül a lyukig megcsinálnom, de ott egy nagyon kemény lenyúlás jön, amit nem érzek igazán, bízom benne csak nem alakultam még eléggé az úthoz. Így a lyuk utáni mozdulat kérdőjel, és ez az aminek nem örülök. Mert azt tudom, hogy a beszálló nagyon nehéz lesz, és elég sok időmbe fog kerülni, de ez a rész azt gondoltam, ha nem is könnyű, de kivitelezhető. Amikor lentről jövök idáig fáradtabban, szarabbul elkapva a dolgokat… huuh. Egész Veszprémig ezen agyaltam a buszon, hova tegyem a súlypontot, a sarkamat másképp, biztos hogy van megoldás. A beszálló lesz nyilván a legnehezebb mozdulat az útban, erre azért számítottam, nem is sikerült még, bár nem is foglalkoztam vele olyan sokat, elfáradtam egy picit. Az egyik kürtőbe való kicsapás során meghúzódott a jobb térdem, és másnap is fájlalom kisséé. Egy újabb bizonyíték a kevés nyújtásom mellett, nagyon rá fogok erre állni. És azt hiszem sokkal többet kell agyalnom a mozdulatokon. Sokkal többet. Hajnali háromkor tesz ki Nándi a Boráros téren, fáradtan puta-ra másztam magam. Endlich.

Avagy IX+/X- ahogy a régi Magyarország szikláin-ban szerepelt volna. Egyeztettem az órarendekkel, édesanyámmal, a Jóistennel és a fix álláspont a kedd-csütörtök hétvége mászás lett részemről, persze néha edzésekkel fűszerezve majd év közben. Árpival 7 körül értünk ki a Remete-barlangba, Nándi fél órával később. Kazah barátom fényképezőgépét sikerült kölcsönkérnem, így bár nem a világ legjobb gépbe, mégis a zsebkameránknál végre jobb képek is készülhetnek.

Bemelegítettünk a függőleges kunsztokon, majd Nándi mutatott egy nagyon kis király technikás bouldert. Hamar rájöttem, hogy full butába vagyok, felkészülésem azonnali egyest érdemel. A kaja téren elég rossz. Egész napi étkezésem nem állt többől mint 4 db virsli reggelire parival, zsemlével és délben 2 palacsinta mézzel és kakaóval. A nagy tanulásban elfeletkeztem az evésről és kábé a kocsibaüléskor tudatosult hogy semmi energiám, rejtett tartalékom NINCS! A benzinkúton vettem egy Snickerst, Árpi adott némi banánt, egy mini sportszeletet, ettem egy zsemlét, egy paprikát Sörsonkával.

Ez egy nagy nulla!

Nem is ez a helyes táplálkozás, pláne nem ez lesz a megfelelő üzemanyag majd az izmaimnak. Olyan mintha a Titanic gőzösét a tüzelők alul nem faszénnel akarnál fűteni hanem 5-6 száraz falevelet dobnának a “kohóba”.  Remete-barlang pont ilyen. Kevés kajával egyszerűen nem lehet mit csinálni, az izmok bedobják a törölközőt. Éreztem, hogy a vércukrom alacsony és fáradt is vagyok, ami mondjuk nem csoda a tegnapi több mint 15 kötéllétra után.

Szóval ilyesmit éreztem a bemelegítő után, de nagyon el akartam hinni hogy “fejben tényleg ottvagyok”. Az első próbám nem volt jó, bemelegítésnek bele-bele álogattam a mozdulatokba, hmm.
És eljött az első éles try. Magam is meglepődtem, de nagyon simán beakadt az első mozdulat és a második is!

Most koncentráltam és ugrottam; Megvan a lyuk, de őrületesen folyok ki belőlük. Először sikerült egyben az első három mozdulat, mely a legnehezebb; kell a lélekjelentlét: Gyerünk! Meg tudom csinálni, nem adom fel!!!

Ez aaaaz! Bent van a sarok, már kezdi levenni a súlyt a szétdurrant alkaromról. Gyorsan beteszem a jobb kezem is a lábam és a szikla közé, a kéj bugyraiban úszkálva átfordulok olyan gyönyörű ez a rész! És eljött az utolsó mozdulat, nagy dinamó fentre. Szinte érzem ahogy az agyamban lévő hajszálerek is elsavasodnak az agyalástól, és meghozzák a rossz döntést. Just do it! A következő pillanatokban minden összetörik. A center leomlik, a nagyfalon átkelnek a hsziungnúk, a hajó elsüllyed. Én pedig zuhanok és becsapódok. Kicsit ideges vagyok, letépem a trikót magamról, az agyamban megkattant valami.

Fela ruhákat pihenés következik. Árpi a Börjentő mozdulatait próbálgatja, néha vitatgatjuk a fokozatokat, Nándi pedig a Testcselt nyomja. Sikerül neki a beszálló, kétszer egymás után is, és megy a színjáték. Én rendezem át a színpadot, pad-eket leteszem Árpi pedig adja a maximálspotot. Elég veszélyes boulder ez, mert ahogy forgolódsz hátrafelé hagyatt vagy mögötted a talaj egyre messzebb és oltári nagy hátasokat (vagy rosszabbat) lehet dobni. Mindenesetre Nándi megmássza a Testcselt, első ismétlés!!! 7C+/8A amin gondolkodik, valószínűleg nehezebb c+nál egyébként, nem CSAK Nándi erejére alapozva, hanem a többiekhez hasonlítva is.

Mesélek Nándinak még a projektemről, a Börjentő eleje a Remete Style ex-ig. Ez is 11-12 mozdulat a plafonban, a vége kicsit keményebb mint a Remete Style-nak, az eleje pedig jócskán nehezebb! Nándinak sikerül megmászni ezt is, neve Fortissimo nehézsége 7C+ lett. Fortissimo egy olasz szó, jelentése nagyon erősen, nagyon hangosan. A képek magukért beszélnek.

A magán jellegű események kitárgyalása még mászós berkekben is etikátlan lenne, így csak pár szokásos izmozós kép fog felkerülni, no meg egy interjú, melyre a magyar mászótársadalomnak régóta szüksége lett volna már – egy bizonyos Eiger északi fal solora gondolok…hamarosan.

Volt a 7C+ blogos srácoknak Barninak, Nándinak és Petinek egy hirtelen jött de mély felindulása miszerint egy meghívásos boulderversenyt fognak szervezni Budapesten Nándiék udvarában, éjszakába nyúlóan egy oltári bulival fűszerezve. Amikor megláttam a tevékenységekre való invitálást, na már akkor oltári nagy szimpátia fogott el, s még nem is gondoltam a következő gesztusra. Másnap látom csak hogy Nándi meghívott a Big Names Big Game versenyre mint Versenyző-t!
Miiit??Miiii?Micsodaaaa?
Meghiivást nyertem a Big names’ Big game versenyzői közé????
IGEN! Jól látod a helyzetet.Szeretettel várunk szeptember 22-én a 7C+ crew által megrendezésre kerülő boulder versenyre, mmint versenyző. GET SYKED és hozd magaddal a maximumodat!

 Innentől kezdve, minden kis edzésem, vagy mozdulatom hátterében az ált, mennyi időm van még a versenyig, lehetőleg egy jó formát szeretnék kihozni magamból. Aztán a péntek éjszaka kicsit zűrösre sikeredett. Teljesen ágynak estem, hidegrázás, izzadás, minden ami kell egészen majdnem 39-es lázig. Torkom fel akart robbani, izmaimban fájdalmat éreztem. Pont most, pont most?!

Másnap reggel már egy kicsit jobban voltam, úgy voltam vele hogy ha Gábort rá tudom venni hogy elinduljon bármilyen rosszul leszek én is ringbe szállok. Bár Gábor 2 hete a lakáskulcs elfordításánál durvább mozdulatot nem hajtott végre, mégis lakozik benne valami látens ősi erő ami néha a felszínre tud törni gigantikus erejének formájában. Nándiék udvarában délben még nem voltak sokan, pár versenyző, illetve Dándi anyukája sürgött-forgott jobbra-balra, ahol éppen kellett segíteni. (Maximálrespekt a családnak) Főtt a bográcsos étek, volt muzsika a fülnek, boulder a kéznek, spanok a szívnek. Ahogy telt múlt a délután egyre többen lettek, estére már legalább hatvanan nézték a döntőt, és összesen olyan 25 körül lehetett a meghívott versenyzők száma- de ne ugorjunk ennyire előre. Az ország minden pontjából érkeztek a rajthozállók: Szegedről, Veszprémből, Érd, Százhalombatta, de persze a célközönség leginkább Budapesti volt.
Az elő csoportba kértem magam a selejtezőben, jót tesz a léleknek ha nem kell végig stresszelnie úgy hogy nézi a többieket. Így még nem volt fölállítva szint, csak ki kellett hozni mindenkinek a maximumát. 9 kunszt volt felrakva Nándi falálra, plusz egy még a ház melletti gerendázaton. Másfél óránk volt a 9 útra, 5 fős csoportokban. Ez nagyon jó, s bár az elején még volt némi tolakodás, rájöttünk hogy idő mint a tenger és nem kell kapkodni. Szépen alakultak ki a béták, tisztultak le a dolgok, és egyre csak akadtak be a boulderek. A második TOPom után éreztem egy kis mélypontot, de végül hamar sikerült kizökkenni belőle és megparancsolni az ujjaknak, hogy Tartsatok faterok! 

Néhány bouldernél bizononyos testgeometriai előnyöket élveztem, igazából rohadtul élveztem az utakat. Mindenemet átmozgatták, volt út amit ülőstartal kezdtem, volt amire felugrani kellett és lefelé mászva jutottál el a Top-hoz. Őrületes volt. A kis csapat a szövetségi fogásokból a mennyországot varázsolta másfél órában a falra. Amikor letelt a másfél óra kiderült, hogy Tamáska, Scharniczki Ádám, Simontex és én mindannyian 6 bouldert toltunk Nándi faláról, s mint később kiderült ez elég a döntőbe jutáshoz. Patkány volt az egyetlen aki 7 Topot tudott megmászni a selejtezőben.

A döntőre szépen összegyűltünk, felveszem a lyukas Scarpát miközben Bendi egy megoldást kínál: 41,5 Solution. Fogfályásra, deriválásra, alvászavarra; mindenre ez a megoldás. Szóval megvettem. 🙂 (9 év mászás és 6 elkoptatott mászócipő után vége megérdemlem a világ tán legjobb cipőjét. 🙂
A döntőben 3 kunsztot kellett teljesíteni, nem akarom túlragozni, beszéljenek a képek. Igazából, nehéz volt rájönni a jó bétára némelyiknél, és ujjerő hiányt véltem felfedezni magamon. A boulderezéshez is kell egyfajta állóképesség.., nem elég hogy délben keményen csapod, kell hogy maradjon estére is a zaccból. Én lefőztem magam, ez most a 6. helyre volt elég. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, már csak azért is mert Gábort utoljára boulder versenyen 2008-ban tudtam lemászni, a többi pedig csak talán az élet tanárnőjének “láttamozásából” egy kunkor miszerint igen: jó úton járok! Képek beszélnek Kocsis Ricsitől!

Patkány megtartja az Ujjerős edzést, majd jó 23:00 után szállunk be a kocsijába Árpival. Hegymászós magazinok és padek sokaságával csapatjuk Remete-barlang felé. Az idő, az égiek, most minden kegyes hozzánk, mert csak akkor kezd el esni az eső, amikor pont odaértünk a barlanghoz, így a kocsi tetején lévő 3 felspaniferezett ped totál száraz! Árpival egyre jobban tökéletesedünk mi is a helyhez. Olyannak érzem magunkat lassan, mint valami éjszakai lepke, vagy nem is inkább mint egy kaméleon, aki a színét váltja a környezethez. A hely megköveteli a totális alkalmazkodást, minden téren. Így esett hogy beszereztünk mi is egy AAA akumulátortöltőt, tölthető elemekkel a fejlámpába. Bicepsz gyarapodást vélek felfedezni otthon a tükörben. Ha jobban belegondolok nem is csoda, minden kijövetelünknél csak plafonban lógicsálunk 3-4 órát.

Gyors melegítés. Árpi a Remete Style-t akarja, én Nándi vadonatúj még ropogós 7B+ boulderét, a Börjentőt. Patkány pedig a Börjentő ülőstartos féle verzióját tolja, full futurisztikba. Le kell veretnie a Sámson kunsztját, utána még 6 gigakemény mozdulat a Börjentő beszállásáig.

Árpi a bemelegítés után a második korrekt tryra megmássza a Remete Stylet! Ha januárban amikor még 6C bouldere sem volt, valaki megkérdezi Árpit mászik-e kemény -11 mozdulatos plafon- 7C bouldert őszre, azt hiszem maga sem hitte volna el a választ. Van ám ordítás, Jafar, meg gratuláció és jár is persze minden mennyiségben.
Én a Börjentő-t kezdem hátulról előre összerakosgatni. Feltehetőleg találtam (igazából Patkány), egy könnyebb lépés bétát a beszállóhoz mint ahogy Nándi csinálta, de nekem így is mocsok nehéznek tűnik. Kb. 20 beszálló próbából, 4-szer tudtam megcsinálni az első mozdulatot! Őrületesen kemény, ahogy alig bírod tartani magad a plafonban, és bele kell találnod a lyukba, miközben jobb kézzel egy hulladék halálreibungot próbálsz terhelni. Utána még két mozdulat van, mindegyik szemkiesős, szutyok lépéssel. Nehéz volt megtalálni a jó lépésbétát, de inkább azt érzem csak az izmokat kellett hozzászoktatni ehhez a mozdulatot. “Az izmok emlékeznek és a mozdulatok könnyebbek lesznek.” Patkánynak sikerül átvezetni a projektet, Árpi is csapolja a Börjentőt. Én egy maximaltry-jal fejezem be aznapra, 130%-ot hozok ki, de ez most nem elég hogy megcsináljam a harmadik mozdulatot!  Legközelebb..mint mindig. 🙂 Valamikor hajnali 4 után fejezzük be a mászást, zuhogó esőben sétálunk vissza a kocsihoz. Az érzés hatalmas.

Megjött Beke Barni Németországból, és muszáj volt tiszteletemet tennem a bányában. Más tervem is volt, mint ennek a szottyadt árjának a füle tövit vakarni, meg akartam mászni a Szilfidet. Talán az egyetlen olyan út geriben amit 8a.nu rendszerben még senki sem fokozott másnak csak 7c -nek. A Péter kapott 7b+ -t, a Snotting c+ -t, a Retekről meg már ne is beszéljünk.., szóval echte kilences nincs. Illetve ez sem az, hiszen a magyar kallerben 9-/9 fokozatot kapta.
Tök mindegy.
Áronnal, Zolival, és Gyenes Balázzsal folytatott beszélgetés eredménye az lett, hogy a srácok csak az első nittből való megmászást fogadják el, mint kiderült nem kellene átnyúlnom a Nazgulba sem. Miután rábeszéltek a helyes bétákra, melyet Zoli és Balázs adott és belémverték hogy nem fogok földig esni, ha kiesek az alsó kunsztból (legfeljebb a második akasztástól) lélekben és fizikálisan is kész voltam egy megmászásra. Barni biztosított. Az első három try, maximálpowerrel ment, de nem tudtam megfogni a peremet, mely az alsó kunszt végét jelentette volna. Egy kb. 6C+/7A bouldermozdulat lehet itt alul, utána kb 8- körüli köteles út az utolsó akasztásig, majd még egy Talán 6C körüli boulder. Nem nehéz, de nagyon pontosnak kell lenni, nagyon ki kell sakkozni a jó megoldást. Egyszer csak beakadt a perem. Akasztás és a továbbmászás is egész stabil volt, s bár az út közepén már varrógépeztem, fejben nem akartam feladni és összetörni. Ha kell a köztes akasztásába esem bele de nem adom fel! Végül az utolsó felnyúlásból jöttem le, alig egy méterre a standtól. Talán kicsivel több hit, vagy egy kis állóképesség? Legközelebb felvarázsolom magam ez biztos.. 🙂
Míg én megvacsoráztam Gyenes Úr lecsapta a Transz Gerecse Expresszt 10/10+ utat. Nézni is durva volt, el nem tudom képzelni milyen lehetett lógni az útban, közel fél órát az esőfalon. Bobi a Snottingot küldte le keményen, ezt én is próbáltam és bár idei nem lesz már, mindenképpen felkerült a projektek közé. 🙂

Vicces volt még amikor Barnival bevetettük, hogy az Angyalszív 6+ és mindegyikünk megmászta már, ő van a soron. Majdnem kapott egy OS-t az út… 🙂

Hallgatom Az éjkirálynő áriáját és a hideg szabályosan futkos a hátamon. Érzem ahogy telnek a könnycsatornáim. Persze Vivaldi Tavasza sem gyenge, de a szoprán tetején lévő hangok egyszerűen felfoghatatlanok számomra. A napokban sok kávé és tea mellett gondolkodtam a következőkön: mennyire elüszkösödött, elhermetizálódott válfaja a sziklamászásnak amit mi Árpival mostanában képviselünk. Talán még a legjobb barátaink, szeretteink is furcsán néznek ránk, éjszaka megyünk ki egy koromsötét barlangba -bohóckodni – gondolhatják mások. (Családom tagjai több ízben elmeintézetbe invitálnak) Másznánk egy ezer méteres gránitfalat, vagy egy sportutat mert ezek kézzel foghatók, de ezt mihez lehet hasonlítani – gondolkodtam.

Olyan ez mint a Zene. Mint egy Hegedűjáték. Egy /jól behangolt/ hegedű 4 húrja négy hangot tud kiadni. (végtagjaink) De ahhoz hogy az alapvető hangokon kívül bármilyen másik hang megszülessen, ehhez már a pontos helyeken oda kell hogy szorítsuk a húrt a fához. Bal kéz szorít, jobb kéz tartja a vonót és húzza, mozgatja. (beszállót vélem felfedezni) Ez a kettős művelet még mindig csak egy hang megszületésére elegendő, és nem teljes szonátáéra. (vissza is estünk a pad-re) Ahhoz rengeteg gyakorlás kell, talán némi érzék is. Ezért nagyon nehéz összehasonlítania egy “laikusnak” egy bizonyos nehézségi fokban történő mozdulatot, másik százezer mozdulattal. Nem kézzel fogható. Nem látható, csak valamiért bizonyos emberek, bizonyos pillanatokban egyel nagyobbat ordítanak és azt mondják… ez a teljesítőképességem határa.
Vagy legyen az ének:
5 évig skálázol hogy ki tudd énekelni a felső C-t, kevés ember képes rá. De egy kívülálló nem tudja megmondani most; Ez a C tiszta volt? Vagy már nem is C inkább csak egy H? Tán még a családom is értetlenkedik, ha annyit edzek ugyan már mért nem tudok megcsinálni egy nyavalyás mozdulatot? Ugyanazért az egy mozdulatért kell visszamennetek? Ez nem elég nagy pofon nektek, hogy ne menjetek oda többé? Ha nem megy minek csinálod? … és akkor elmeséltem.
Képzeljétek, amikor kinéze az ablakon falevelek vannak a pocsolyákban melyek ringatóznak az aláhulló esőszemektől. Van bennem egy kis félsz a “húrjaim” szárazságára nézve, mondhatni ez egy kardinális kérdés. A “vonóm” (formám, izmaim, bőröm) tökéletesek, egy lószőrt sem vélek kibojtosodva felfedezni.
Árpi Bosch-os melója elhúzódott, mindent megtettem hogy gyorsaságunkat segítsem. Készítettem szendókat, teát főztem, lekváros császármorzsát, kávét Árpinak. Mindent bepakoltam a táskáinkba, először és talán utoljára, tökéletesbe.

Szerda este Márk és Kovács Tomi motivációjával toltuk a kötéllétrát. Úgy voltam vele, hogy megdögleni nem akarok, mégis sikerült megint bőrszakadásig nyomni. Sebaj gondoltam, a plafonboulderben úgy sincsen akkora fogás ami a tenyeremet elérhetné… 🙂

Fél 8 lehetett amikor ötödik alkalommal ismét kiértünk a barlangba. A sziklák teljesen szárazok, boldogan nyugtázom, eddig egy-null nekünk. Nehezen megy a bemelegítés, de úgy tűnik mindegyikünk jó formában van. Találunk még pár új bétát és azokat tesztelhetjük, finomítjuk a régieket. 11 mozdulat , technika, testfeszítés megannyi apró kis attitűd ami ahhoz kell, hogy ne csapódj be a poros padakbe, mint egy krumplis zsák.

Beszéljünk egy kicsit arról a 11 mozdulatról. Elég érdekes, hogy a beszálló után belenyúlsz jobbal egy lyukba és bal kézzel lezavarsz 4 mozdulatot amíg jobbal még mindig ugyanabban vagy! De sokkal érdekesebb hogy mennyit kell lépni a 11 mozdulathoz. 18 lépés/lábcsere. Megnézem a boulder végét, majd az elejére nyomunk bemelegítőt Árpival. Tartok egy 20 perces szünetet, hogy összeszedjem magam, ezalatt Árpi nyomja. A következő beszállómnál összpontosítok egy keveset, fejben végig ott akarok lenni. Egy nagy levegő és rajta. Lyuk, perem, kenyér. Tovább csapás is megvan és tartanak a kezek. A topra nyúlás különös nagy koncentrációt igényel; mert ha nem húzol elég nagyot akkor nem éred el a top fogást, de ha túl nagyot húzol akkor pedig kijön a lábad az ékelésből. Remete Style 7C+ megmászva. Árpival beszéljük, hogy lehet hogy könnyű 7C+, lehet hogy kemény 7C. Mindenesetre nekünk nehéz, bármi is ez.
Árpin a sor. Egy nagyon jó próba után, tart egy hosszabb szünetet. Fekszünk a sötétben, a sprotni arcán merő nyugalmat látok, biztosan tudja ha nem most, legközelebb pontot tesz rá, semmi idegeskedés. Topra csapásból esik ki végül, és úgy megyünk haza hogy legközelebb tuti meglesz!!!

Érdekes lehet a cím, bár most semmilyen gondolat nincs mögötte, pusztán a fejemet-a-falba-verem érzés uralkodott el rajtunk, amikor Árpi észrevette, hogy otthon felejtette a fejlámpáját, így jöttünk ki korom sötétben a Remete-barlangba.

Amikor Patkány legutóbb megmászta a Testcsel nevű (kb. 8A/+?) bődületes projektet, elgondolkodtam mennyire sok edzés és áldozat kell ahhoz, hogy az ember a plafonban ilyen orbitálisan ergya fogásokon mozogjon, dobálja a testét, akár megfordulva 360 fokban vagy fejjel lefelé lógva; pont mint a denevérek melyek cirpelve repkednek néha fél méterre a fejünk körül.

Nagyon motiváló a hely, pláne hogy a  Remete-style 11 mozdulatos projektem nem ment rosszul. Az első rész után egy kicsit “sötétben tapogatózunk”. Patkány ugyan elmondta a bétát, de nagyon nem akaródzott elhinni neki, és nagyon is sajátot kerestünk; hibásan megint.

Felváltva toljuk Árpival, 15-20 perces váltásokkal. Necces-fullos mozdulatok ezek plafonban, mérnöki pontosságot igényelve. Ha csak centikkel is odébb rakja az ember a sarkát, vagy adott esetben a lábfejét, már nem fognak tartani. Egyik mozdulat sem “csak kezes”, meg kell tanulni majdnem kéz-ként használni lábunkat. Tolni-húzni-akasztani, ez aztán a jó gyakorló terep. Több mint három óra kísérletezgetés után sikerült a kérdőjeleket felkiáltó jelekre változtatni, és két részletben meg tudtam mászni az utat.
Ez most már csak egyet jelenthet. Legközelebbi megmászást.