Strázsa-hegy új fejezetei

Sajnos április másodikán újra lerobbantam és kórházba kerültem infúzióra, nehéz megbírkózni a gondolattal, hogy évente vendég vagyok ezekben az intézetekben – de most találkoztam kedves nővérekkel és azt is megtapasztaltam ha erős hátszéllel érkezel valahová az a parasztból királlyá tesz. Legalábbis az ellátórendszer hozzáállásában.

Talán a legnagyobb előnye (ha van neki egyáltalán?) egy krónikus betegségnek, hogy megváltoztatja az ember szemléletét és látásmódját az élettel kapcsolatban. Megtapasztalni, hogy nem vagyunk halhatatlanok és golyóállóak – egy egészen új látásmóddal tud felvértezni… De erről majd talán máskor.

Csúcsforma közelében voltam március végén, majd másfél hónap nem edzés következett. A betegség és a sérülés közötti óriási különbség, hogy egy sérülés után relatíve könnyű levonni a konzekvenciákat, mit kellene másképp csinálni, hogy elkerüld. Ám ez a forgatókönyv egy krónikus betegség esetében máshogy néz ki. Nincs forgatókönyv. Általános dolgokba lehet kapaszkodni, mint kerüld a stresszt vagy pihend ki magad. De hogy egy sportoló mennyire terhelheti magát, mikor kezdje el újra a kemény edzést, egyáltalán mennyi az optimum.. erre nincs recept. Valahogy mégis azt érzem a testünk általában megsúgja nekünk az irányt, amerre menni szeretne – ezt legtöbbször mégis képesek vagyunk művészi szinten elmaszkolni. Száz szónak is egy a vége, nem tudom még meghatározni az idei szezont, fizikailag és mentálisan egyáltalán képes leszek-e belerakni elég erőt és elszántságot, de nem mondtam még le arról hogy idén ősszel 8b-t másszak – mint ahogy ezt januárban megfogadtam – ezt a Tamavcek projectet azért még befejezném…

Egy friss levegővel ért fel a természetben levés ezután a másfél hónap bezártság után. Strázsa-hegy némi renováláson esett át (nagy gratulálás Erdélyi Balázsék féle teamnek!) az elmúlt évek valamelyikén és ezt először volt alkalmam idén megtekinteni.

Az utak tökéletesen kellemesre lettek kinittelve, a régi vastag fémkarikák, mint a történelem lenyomatai őrzik annak a beton-pszichének az aranykorát amivel Ravadits Kornél és Kangyal Andris annó megnyitották ezeket az utakat a 90-es évek elején.
Amikor Kornél-t kérdeztem az utak őrült nitteléséről csak ennyi mondott: “Hát, fosatós volt… azt hittük ez a menő” – imádom. 🙂
Kint igazán szuper társaság, nagy határon mászások.
Ábel egy nappal korábban mászta meg a Psycho nevű 7c+ os utat, tavaly Ipach Marci mászta meg, előtte utoljára közel 30éve történt rajta megmászás.

Az alábbi traverz-esek oldalán találsz egy tökéletes topót, amit Kornél nem akármilyen precízitással készített el. Ha már rajzolt kalauz – én ennél igényesebbet nem láttam még az országban.

Sikerült harmadikra megmásznom a Karácsonyi út 7b+ -t, illetve a Jankovics László emlékutat flash mászni (6c+ vagy akár 7a is lehetne Flaska Peti szerint), utóbbinál ha nem diktálja a végére NoviPeti hol jönnek majd a kantárok tuti elengedem.

Még az Amnéziás időkből emlékszem milyen szép a naplemente fent a hegy tetejéről, így felcsábítottam a többieket, évről évre azt érzem élvezetesebb a természetben levés mint valaha. Ábel megértette velünk, hogy ez a csoportkép dolog nem egy ördögtől való hagyomány, így hát elkezdtük. Jobb később mint soha.