Leültem egy fához és hagytam, hogy az érzések csak úgy átmossanak. A düh és a harag után jött a csalódottság, a fájdalom, az értetlenség, és a miértek. A kisördög azt mondta, de hisz már eleve kudarcra volt ítélve. Ekkor jöttek meg az első könnycseppek, majd a zokogás. Éreztem, ahogy a hideg arcomon folynak le a meleg könnycseppek. Az első csepp útját még érzed, ahogy a gravitációnak engedve töri magának az utat. A társainak, akik követik – már könnyű, nekik már nem kell legyőzni a súrlódást, csak követni a többieket a patakmederben. Aztán egyszer csak vége lesz, nem jön több. Érzem a leheletfinom szellő hűvös nyomát az arcomon, abban a két mederben, ahol nemrég még a sós lé folydogált. Egy kicsit zsörtölődők még, hogy ugyan miért nem egy fél órával ezelőtt jött ez a szellő, kicsit elűzve a párát, ami megrekedt az arsch der welti domboldalon a tökéletes szélcsendben.
Azt érzem, a lelkem nem bír el több kudarcot. Elég volt. Próbálom mondogatni magamnak, hogy dehát nem kudarc ez, hanem lecke, egy lépés a siker felé vezető úton, egy edzés és tanulópénz is egyben. Mi hát a különbség a kudarc és a lecke között? Igazából majdnem hogy semmi, talán csak a felfogás. Azt hiszem a hit az egyetlen igazi különbség. Hogy is volt az a tanmese a hitről?
“Szerintem a hit különbözteti meg az igazi halászt a többi embertől. A hit abban, hogy ma is érdemes kihajóznod a tengerre. Amikor már azon gondolkodsz, hogy ma nem elég jó az idő ahhoz, hogy vízre szállj, vagy eredményesen halássz, és ezután nem is teszed már vízre a csónakod, na akkor Te már NEM vagy halász. Te már csak egy lakos vagy a sok közül, történetesen egy halászfaluban.”
Még mindig fújja az arcomat a szellő, de fel kell állnom, mert lassan ránk sötétedik. A sikertelen próba örökké sikertelen marad, és bár mindig keresem mindenhol, – a falevelek alatt, az ordításom visszhangjában, ami a szemközti dombokról ér vissza hozzánk – de egyszerűen van, hogy nincs tanulság. Vízre tetted a csónakod, de nem jött aznap a nagy hal. Lehet, hogy ott úszkált, de ma nem akadt horogra. Valami eltört bennem, de a fejem tiszta. Minden sírásban van egyfajta újjászületés. Senki sem mondta, hogy a projectelés csupa öröm, móka és kacagás, viszont azt mondták, hogy ha a teljesítőképességed határát keresed, az akarva-akaratlanul komfortzóna elhagyással fog járni. És mint olyan, ez nem mindig lesz kellemes. Azt hiszem kezdem megérteni Didier Berthod-ot, aki miután leesett a Cobra crack végéből; kolostorba vonult. Ez a sport annyira mást jelent mindegyikünknek. Annyira más mélységben vagyunk benne és köteleződünk el. Valakinek egy vasárnap délutáni kis testmozgásról szól ez időről-időre, valakinek, mint fizikai munka van jelen az életében a termekben történő útépítés formájában, valaki edzői papírral rendelkezik, de sziklát sosem fogott, valakinek az álmok megtestesülését jelentheti, vagy magát az életet. Azt sem gondolom, hogy az egyik jobb vagy több lenne, mint a másik.
Más.
Ahogy mi emberek is hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy hasonlítunk egymásra, valójában végtelenül különbözőek vagyunk, akárcsak a minket mozgató titokzatos erők, melyeknek a kilétét örök homály fedi, és mint marionett bábukat a láthatatlan madzagok, úgy mozgat minket is ide-oda a gondviselés.
