„A Krisztus születése előtti negyedik század végén élt egy Zénón nevű föníciai származású kereskedő a ciprusi Kition városában. Jámbor és intelligens ember hírében állt, aki sötét bőrszíne és “barbár” származása ellenére kiváló hellén nevelésben részesült. Bár jól ment az üzlet, mégsem tudta kizárni azt a nyugtalanító gondolatot a fejéből, hogy az életének valami többről kellene szólnia, mint arról, hogy vagyont gyűjtsön. Éjszaka gyakran forgolódott az ágyában nyugtalanul és azon töprengett, hogy vajon nem vesztegeti-e el a neki rendelt rövid életet: hogy vajon nem lenne-e az életének valamilyen magasabb rendű értelme és jelentése. (…) Zénón filozófiája a saját megélt tapasztalatából táplálkozott: az emberi élet változékony, kaotikus és kiszámíthatatlan. A siker, a vagyon, a hírnév, a gyönyörök: mind forgandók és múlandók. Az ember egyik napról a másikra elveszítheti mindet, ahogy az Zénónnal is megtörtént a hajótörés során. Az ember nem őrizheti meg ezeket, és nem zárhatja ki az életéből a szenvedést – viszont valami igenis az ő ellenőrzése alatt áll, tette hozzá. Mégpedig az, hogy miként reagál a világ történéséire.”1
20 évig tartott az az időszak az életemben amíg elmondhattam azt, hogy soha nem ejtettem le senkit. Ezt már nem tudom majd így kijelenteni életem hátralévő részében. Én voltam az, aki mindig odaléptem a szektorban az idegenhez, ha azt láttam nincs becsavarva a karabiner vagy ha valakinél azt láttam rosszul biztosított. Csak Róka-hegyen négy kint létből kétszer láttam olyat, hogy valakinek az esésnél kiment a bokája vagy eltört benne a csont és mindegyik esetben a biztosító ember hibája volt leginkább, egyik esetben túl sok kötél volt kint, a másiknál pedig túl kevés és nem volt ami kellőképpen elnyelje az esés energiáját. Miután a sérült embert elvitték, én az ilyen esetekben általában odalépek és amennyire csak képes vagyok a lehető legasszertívabban és kedvesebben megpróbálom elmagyarázni a biztosítóembernek vagy a társaságnak mi lehetett a hiba, ami miatt a baleset megtörtént. Sokszor ez nem egyértelmű és szerintem jobb érzés úgy hazamenni, hogy az ember fejében a kérdőjelek kiegyenesedtek felkiáltó jelekké: “hogyan tudom úgy csinálni legközelebb, hogy ez ne fordulhasson többet elő.” Azt gondolom nem nagyképűsködés és okoskodás ez, az egymás megfelelő helyen és időben történő edukálása a mászóközösség kultúrájának része kellene legyen. Amikor a tapasztaltabbak átadnak valamit a kezdőbb mászóknak az évek alatt okkumulálódott tudástárból. Nekem egy olyan befogadó közösség építése a célom, ahol a hazai mászó-kultúrának ez szerves része lehet, ahol köntörfalazás nélkül lehet beszélni a fiaskókról, rosszul nittelt utakról, hanyagul karbantartott hazai mászóiskolákról, balesetveszélyesre épített színboulderekről vagy bármilyen építő jellegű témáról – amiből a közösség tanulhat és hosszú távon biztonságosabbá teszi a sportágat. Kettős mércét alkalmaznék, ha ezeket az elveket saját magammal szemben nem támasztanám, ezért álltam neki ennek az irománynak.
Fájdalmas a topic, mert az ember egója ilyenkor mindig sérül, de fontosabbnak érzem a saját sebek nyalogatásánál azt, hogy egy hibából tanulni lehessen, hogy az intő példa felhívja a figyelmet arra, mit csinálunk vagy mit nem csinálunk helyesen. Talán az első fontos részt itt meg is ragadnám, a rutin mindig ellenünk van; automatizált gondolatsorok és cselekvések veszik át a tudatos jelenlét helyét. Mindegy, hogy mennyire vagy pro Damoklész-kardja mindig ott lebeg a fejünk felett és ha nem figyelünk akkor lesújt.
Laci mászóedző és 15+ év tapasztalat van a háta mögött 8a-t jött projectelni ma a Kolomon-szektorba, én pedig 20+ éve mászok és a már évek óta projectelt 8b-t jöttem befejezni. Már a szektorba való felséta során is a projectekről beszéltünk és gondolkodtunk, ki hogy mi fog majd csinálni és mennyire fognak tartani a kérdéses fogások. Ugyanarra a 6a útra megyünk melegíteni, mint tegnap. 2024. március 16.-ot írunk ekkor.
Előzmény: Az előző nap során Laci leenged a bemelegítőből és amikor a talajra érek konstatálva mondja a kötélre nézve: „Hát ez jól ki van ide mérve.” – a grigritől 30 centire fityeg a kötél végén lévő csomó. Évek óta kötök a kötél végére csomót, biztos, ami biztos alapon – majd nap végén valamelyik útnál áthúzzuk a kötelet és a kötélzsákba visszakerül a kötél és bezárul a zsák – csomó nélkül.
A bemelegítő út
Ekkor még nem tudtuk, hogy a bemelegítő út az utolsó út lesz aznap amit mászunk és jó eséllyel sajnos az egyik legemlékezetesebb mászás lesz pályafutásunk során. Átmegyünk az évek óta begyakorolt partnercsekk rutinján, Csomód jó? Csomóm jó! Biztieszköz? Berakva, becsavarva, jó a kötélszár? Ez is megvan. Mehetsz. Laci beszélgetve, poénkodva mászik fel az úton, lefelé belemozog még a mellette lévő 6b-be egy kicsit, majd beleül és folytatom a leengedését. A biztosítószemüvegen keresztül Lacit sasolom és azt, hogy majd hová eresztem, lába már a fejem-vállam magasságában van amikor a jobb kezemen érzem, hogy egy pillanat alatt átfut a kötél, ahogy ezt felfogom már a grigrin is átfutott, Lacira pedig azonnal elkezd hatni a nehézségi gyorsulás mint a 9,81m/s2 értéke. Mellettem dobbant egyet a lábával, majd hanyatt vágódik popsira, ami megperdíti és fejjel lefelé repül a mögöttünk lévő 45 fokos rézsűn még vagy 10-12 métert. Karjaival gyorsúszás szerű körzéseket tesz, teljesen megóvva így a fejét, egy kifacsarodott pozícióban áll meg.
Ilyenkor gondolatok milliói mennek át egy pillanat alatt az ember fején. Egyrészt meg vagyok döbbenve, hogy tud gyorsulni az emberi test, itt az agyam még nem is igazán akarja felfogni, hogy mi történt, de Laci zuhanás közbeni halálüvöltése nem engedi, hogy megrökönyödjek.
Laci: „Igazából, az esés pillanatában az első gondolat, ami beugrik, az az, hogy nem értettem, hogy mi történik. Egy olyan rutin, ami már több ezerszer előfordult, hogy eresztenek le, hirtelen máshogy történik, és az agy nem tudja kezelni a helyzetet. Hihetetlen gyorsan történnek a dolgok, mégis minden lelassul. Emlékszem, ahogy ereszkedem le, még talán mondtam is valamit, aztán hirtelen szabadesés. Az is rémlik, ahogy Bálint hozzám ért esés közben, utána láttam, hogy velem szemben a meredek hegyoldal van, megyek lefele kontrollálatlanul. Végtelen hosszú ideig érződött az a kb 10 méter gurulás, nem tudtam mi fog megállítani, közben hallottam magamat kiabálni. Aztán egyszer csak a hátamon feküdtem, ereztem hogy nagyon beütöttem a derekam, meg a karom. A következő amire emlékszem az, hogy mellettem volt egy szlovén mászó, másik oldalamon Andris és Bálint, próbálták felmérni az állapotomat. Pár perc után nekem teljesen elsötétült a kép, nem is hallottam semmit minden zúgott és sistergett. Aztán lassan kezdtem magamhoz térni, realizáltam, hogy mi történt. Az első gondolataim azok a jövőbeli bizonytalanság körül voltak, mély szomorúság és elkeseredés, nem tudtam, hogy mennyire lesz súlyos a sérülés, mi fog történni velem, és egyáltalán hogy megyek majd haza, ha kórházba kerülök. Teljes kiszolgáltatottság, várakozás, hogy valaki csináljon valamit, mentsen ki a helyzetből. A legtöbbször a Bogi jutott eszembe, hogy mi lesz vele, hogy fogja viselni ezt, illetve, hogy már szolt e neki valaki.”
Azonnal leszaladok hozzá, Laci fel szeretne állni, de nem engedem. Picit félre beszél és sokkos állapotban van, fal fehér az arca. Áttapogatom a bordáit óvatosan, hogy azok egyben vannak-e, majd finoman a lábszárát, de nem érzek nyílt/nem nyílt törésre utaló nyomot. Kérem, hogy mozgassa meg a lábujjait/bokáját finoman ha tudja: mozognak!
Ekkor odaér egy szlovén mászó, aki mondja, hogy önkéntes hegyimentő, (ekkor Laci erősködik, hogy fel szeretne már állni a kényelmetlen testhelyzetből) de a szlovén is meggyőzi: most itt kell maradni. Ő is kezébe veszi a lábát és elvégzi ezt a lábujjmozgatós-gerincvelő vizsgálatot, majd András is befut. Centinként leoperálom a lábáról a mászócipőt és ráadom az utcait.
Laci: „Úgy emlékszem, hogy nagyjából 40 percig lehettem a hegyoldalon mozdulatlanul, gyökereken, köveken, iszonyatos kényelmetlen pózban. A többiek próbáltak tartani a lejtőn, hogy ne csússzak lejjebb, meg betakartak, nyilván csöpögött az eső is. Az, hogy minden testrészem tudtam mozgatni, kicsit megnyugtató volt, de biztos voltam benne, hogy valami törés lehet a derekam korul, az fajt a legjobban. Az első felüdülés az volt, amikor meghallottam a szirénát a távolban, de gondoltam, hogy még hosszú lesz, mire feljönnek, meg levisznek valahogy. Ha jól emlékszem, akkor 6-10 főből álló mentőcsapat/rendőrség jött ki, bár én nem láttam őket háton fekve, csak azokat, akik közvetlen mellettem voltak. Miután bekötötték az infúziót, meg beadták a fájdalomcsillapítót, ismét érzelmi zűrzavar, hang és képszakadás volt nálam, összefolytak az események teljesen. Arra emlékszem tisztán, ahogy visznek le hordágyon és a fákat nézem, amik fölöttem voltak. Utána már a váróteremben feküdtem teljesen lerögzítve, vártunk a röntgenre, Bálint mellettem volt, láttam az aggodalmat az arcán, ő sem igazán tudta kezelni a helyzetet. Amikor a röntgenfelvételeket nézte az orvos, emlékszem, hogy félfüllel annyit hallottam „lucky guy”. Következő pillanatban már szedték le rólam a nyakmerevítőt, és kb. 3 óra fekvés után nagy nehezen felültem, lábra álltam és lassan kibicegtem a kórházból.”
A történet másik fonalán összeszedtem Laci iratait és az egyik szlovén orvossal, aki mászó és pont két műtét között jött a vészhívás, úgyhogy kijött – visszamegyek a korházba. Esélyeket latolgatunk, azt mondja legtöbb sérülés bokatörés, amihez hívják őket, de minden szezonban előfordul egy ilyen csomó-nemkötős sztori. Halkan kérdezem meg, hogy milyen árban mozognak a költségek, illetve, ha kórházban alvás lenne mennyibe fog ez kerülni, erre ennyit mond: „Mi nem Ausztria vagyunk, mi először gyógyítunk és csak utána kérdezzük, hogy milyen biztosítási papírjai vannak.”
Őszintén a kórházba érkezés pillanatára kicsit mintha megnyugtatva érezném magam, ezek az emberek valahogy az észszerűség és kedvesség furcsa elegyét alkotják, így az elmondásai alapján pont olyan a kórházi rendszer működése, mint egy utópisztikus világban elképzelném. Vagyis úgy működik, ahogy annak kellene.
Befut Laci is, a röntgenbe én tolom be. Míg bent van, addig jön egy személy, aki elkísér a betegfelvétel pontjához, hogy az adatokat egyeztessük, addigra már hoztak valakit, akinek, ha nem is akadémikus, de közel tökéletes angolja van és minden kérdésemre válaszolnak. Kapok angol nyelvű betegfelvételi lapot, végig tárgyaljuk, hogy a személyi igazolványon melyik adat pontosan mi is. Amikor az Európai Egészségbiztosítási kártyát átnyújtom, pötyög 2 percet, majd visszakapom azzal, hogy rendben vagyunk. Várok egy kicsit hátha nem értettem. Azt mondja, itt minden rendben, a rendszer innen már kezel mindent, akkor is, ha most kisétálunk és akkor is ha bent kellene aludni.
Fél órát várakozunk a folyosón, próbálom nem terhelni, de elterelni kicsit a figyelmét, már amennyire ellehet. Mesélek utakról, amiket meg fogunk még mászni, illetve arról is, hogy nem mi vagyunk az egyetlen látványosság a kórház folyosóján. Lacit úgy tolták be, hogy a hordágyról még szó szerint potyogott le a fa forgács, ami a Kolomon szektorában alá került. Balesetin vagyunk, van itt sok törött ujjú/kezű kisgyerek, illetve egy börtönviselt is, akinek a fején van a nyomókötés. Addig elmesélem Lacinak, hogy bár önmarcangoltam magam, de úgy döntöttem nem szólok Boginak, Laci feleségének. A 6. hónapban jár a várandósság alatt – pont nem hiányzik a teljesen felesleges stresszelés, főleg úgy, hogy lehet estig itt leszünk és lehet csak hitelbe aggódna. Végre behívnak minket, átnézi a röntgen képeket a doki majd azt mondja mehetünk isten hírével. Zúzódás lehet a farokcsontján – mondja, ha ennyire fáj neki, de ő se törést se repedést nem lát. Kifaggatom, hogy tudjuk megkapni a képeket, azt mondja várjunk kint, majd egy nővér odaad mindent, ez így is történik.
A nővér leoperálja Laciról a nyakmerevítőt, segít felülni, és kiszedi a vénájából a műanyag tűt. Az egyetlen hiba talán itt történt az ellátás során, kiderült, hogy az infúziót nem a vénájába szúrták, így a fájdalomcsillapító és a jóságos oldatok igazából a szövetek közé folytak be, nem a vérkeringésbe. Együtt sétálunk ki a kórházból, bemegyünk egy gyógyszertárba: Lacit meghívom egy fájdalomcsillapítóra. Mi mást is tehetnék?
„Eső után köpönyeg.”
Amikor visszaérkezünk a szállásra, Albina ad egy ágymatracot, amit felviszek Lacinak, hogy kényelmesen aludjon, Albina mutogatja, hogy elveri a seggemet. Mindketten lefekszünk aludni. Mentálisan úgy érzem magam, mintha 48óra ébrenlét után lennék, minden zavaros – lassan telepszik rám a megnyugvás, hogy Laci teljesen egyben van és még ha nem is mászik, talán holnap velünk együtt sétál majd fel a szektorba. Megkönnyebbülés, szégyen, tanácstalanság, csalódottság vegyes érzései futkosnak át rajtam. Este a vacsoránál látom a többiek szemében a kérdőjeleket, nem tudják, hogy merjenek-e kérdezni és ha igen mit is. Mik is lennének a jó kérdések ilyenkor?
….nem is a kérdések fontosak, hanem a tanulságok. A bölcs más hibájából tanul. “Hogyan tudom úgy csinálni legközelebb, hogy ez ne fordulhasson többet elő.” Az egyik legfontosabb itt, hogy a partnercsekk azzal a tudatos végig gondolással kell kiegészüljön, – a csomón és a biztosítóeszközön túlmenően, – kellően hosszú-e a kötelünk és megtenni a szükséges lépéseket (kötélzsákhoz kötés, kötélvégcsomó), amivel egy ilyen szituáció elkerülhető lehetett volna. Ennek figyelembevétele mind a mászó, mind a biztosítóember feladata.
Alain de Botton: „Az emberiség fejlődését azonban lépten-nyomon feltartóztatja az elhamarkodott következtetésekkel szembeni, zsigeri ellenkezés. Visszahúz minket az ösztön, hogy újra felfedezzük fajunk ostobaságokkal tűzdelt, korai történetének egész fejezeteit; életünk jelentős részét arra pazaroljuk, hogy magunktól jövünk rá olyan dolgokra, amelyeket mások már alaposan és komoly kínok árán feltérképeztek.”2
Jegyzetek:
- – Jogriporter, Sárosi Péter
- – Alain de Button: The Course of Love