reunion
Pistikével alsó hangon 7-8 éve nem másztunk együtt külföldön, még a rehabilitálódásom alatt pár levélváltással megállapodtunk egy külföldi trip mielőbbi kimenetelében. Tavasszal még erőteljesen szédültem a falon ha eldurrantam, és nem tudtam biztonságosan leesni.
Milyen érdekes, korábba azt gondoltam volna, az eséshez csak esni kell, főleg egy áthajlásban csak mint egy krumpliszsák át kell magadat adni a gravitációnak – de ez korántsem így igaz. A biztonságos eséshez nem tudattalanul elernyedve kell jönni lefelé, hanem nagyon is “aktív résztvevője kell hogy legyünk a folyamatnak”.
Való igaz, hogy egy hatalmas áthajlásban kevéssé számít, de egy függőleges, netán pozitív falszakaszon kritikus az a tudás, hogy a mászó a térben képes legyen érzékelni magát. A kötél helyzetét a lába körül, az utolsó elrugaszkodást a lábakkal, majd az első kontaktot a sziklával újfent a talpak segítségével – lehetőleg egy enyhe terpesz pozícióban. Először mászóteremben próbálkoztam a visszaugrálással, újra megszokni milyen: beleesni. Először csak a mellkasomtól, csípömtől, térdemtől, bokától, a nitt fölé mászva. Formám persze katasztrofális, az egy külön küzdelem hogy megértessem magammal; nem hasonlítgathatom magamat a betegség előtti formámhoz. Természetesen a visszaerősödés közben sikerült egy tisztes ujjsérülést is összeszedni, túl kemény volt a maxerő edzés Ábellel és az ujjam valószínűleg nem volt még készen rá. Nem köszönte meg.
Nordgrat 
7b
Egy 10 napos pihenő után viszont a hétvége már adott volt. Pistike is kivette a részét a hazai egészségügyi ellátásból az utóbbi időben, volt egy kis “baszki megöregedtünk” érzésem. Sérülések, betegség, műtét, leszakadt bicepszek.
De a lényeg; a lényeg hogy kint vagyunk és ez mindig kurva jó. Az én részemről csak egy kitétel volt, menjünk valami olyan helyre, ahol rég voltam vagy még sohasem. Pistike személyiségében megvan az az extra feature, hogy nem csak ismeri de egyenesen gerjed ezekre a kis rejtett bécsi erdőben meglapuló helyekre, ahová tipikusan Budapestről sosem lehetne összeverbuválni egy fél kocsinyi embert. Én pedig most nem a zsírbányára vágytam, hanem a poros-mohás fogásokra, lehetőleg kelljen kefélgetni és a pókhálót leszedni a nittfülről. A Thalhofergrati Nordgrat erre egy tökéletes választás. A szektorba felsétánál alig tudom betippelni az évet – 2009-ben lehettem itt utoljára. Azóta van itt hagyott 7c+ és 8a adósság is, boulderes is, rettenet is, gyönyörű is. Nah de majd idén! – csak erősödjünk vissza szépen – nyugtázom. A nap fénypontja egy 7b megmászás mindkettőnktől másodikra, de volt itt szem-kihullás a 6c+ ban, kiszerelések a második nittekből, és A0-ával felvergődés, a 6b-n beleülések . Úgy látszik ilyen a visszatérés : kín-keserves!
Másnap egy új helyet lesünk meg, de kicsit megverődünk a melegtől. Azért sikerül egy pár boulderes 6c/7a körülit OS/flash megmászni, amivel összességében elég termékenyen zárul a hétvége, ujjsérülés ide vagy oda. Két nap alatt 9darab út 6c+ – 7b ig. Kell még ilyen a hétszázát!
Másik ritkán látott madár errefelé Barabás Gábor cimborám, szintén hetekkel korábban megbeszéljük, hogy kellene valami szikla. Nekem új szikla kell, levezetek bármily messzire is csak ne zsíros köveket tapogassunk és ne a szokásos zsírosakat. Vajon ez kimeríti-e már a mászó-kúltúr-sznob fogalmát?
Mindenki azt mondja Szőlő-kő kevésbé nyári hely, de szerintem annyira nagy durranás, hogy hiába a távoság (oda-vissza 400km) mégis azt érzem megéri elmenni egy napra is. A miskolci erő Perka és Csilla fogadtak a falnál, később még a helyi fő útépítő Kulacs is megjelent családostól.
Perka 
Gyönyörű 6b és 6c voltak lényegében nekem az aznapi kihívások, minden mászás rehab mászás mentállal – míg Gabó a 8a mozdulatait eleveníti fel. Alsósból fesztávos felcsapás ballal a peremre, keresztbe jobbal a lyukba, bal láb magaslépés, majd ismét kereszt bal kézzel. A kocsiba szálláskor tudom meg, hogy Gabó még soha nem járt a Hámori falnál, úgyhogy kerülő ide vagy oda – gondoltam ezt megmutatom neki. Kis kitekintő:
Elvileg nemsokára vasalt út fog rá épülni. Ha ezt 10 éve mondta volna neki valaki, azt biztosan körbe röhögik. Pénz beszél kutya ugat. A kurva pénz és a kurva kutyák. Ahogy egyre idősebb leszek egyre erősebben látom ami mindig is ott volt; az emberek eladják elveiket pár krajcárért. Kevés ma már az olyan erősen szabadgondolkodó mint Giordano Bruno, aki tűzbe ment az igazáért 1600-ban. 33 évvel később ugyanezért a topicért Galilei-nek kellett felelnie, de ő már egyel holisztikusabb világképet volt képes interpretálni és tudott áldozni a szembeköpésének – az életben maradás oltárán. (Meg persze már túl híres is volt, bemákolta.) Bruno a mai Navalnij. Ha túléled a mérgezést egy külföldi repülőn, egyszerűen már túl híressé válsz ahhoz, hogy csak úgy kinyírjanak. De belőlük ma nagyon kevés van. Kutyák vannak helyettük, szimat és csaholás. Úszás a könnyebb ellenállás irányába, mindegy hogy ehhez milyen mélységű elveket, hitrendszert, kultúrát kell feladni. És a szomorú az az, hogy valamilyen mértékig megérthető a feladás, a mérték pedig igazából már csak egzisztencia és nézőpont kérdései – pedig az annyira relatív. Antropológusok megállapították, hogy aki autóval rendelkező családban nő fel, ott mélyen az alapvető szükségletek közé ékelődik, ez az egyáltalán nem alapvető szükségletű eszköz. És most nem az a-ból b-pontba eljutásról beszélünk hanem szigorúan arról, hogy akinek egy fizikai szükséglet egyszer már hosszú időn keresztül megadatott, az majd újra jelentkezik és kéri a jussát. Vagy tesz érte. Akárhogy is, küzd az életszínvonal fenntartásért legyen az hírnév, státusz, pozíció, kényelem vagy biztonság. Európa szerte nagyon messze kerültünk attól, hogy az életünkkel kelljen fizetni az elveinkért, de ez a kijelentés Ázsiára már korántsem igaz. Olyan mintha az igazságosság tengelyei másképp mozognának térben és időben ezen a földön. Szomorú, hogy így vagyunk behuzalozva, a kapzsi fogyasztásra teremtve, legyen ez egy élmény vagy egy tárgy – akár csak még egy út megmászása. A legnagyobb probléma talán a mérték elvesztésével van, hisz nem attól sajnálod igazán akinek üres a hasa és maga felé húz a keze. Elszomorít amikor körbe nézek, hogy mennyien kapálóznak a víz tetején, a legtöbb ilyen megcsinálta a maga szerencséjét karakter pedig nem más mint csillogó eszük lelketlen előtérbehelyezése a közösségi érdekek felett. De hát vasalni kell az utakat, ahogyan a heréket is. Az élet megérthetetlenségének missziója naponta utolér. Egy barátom már felhívta ezen ambivalenciákra a figyelmemet, de múlthéten nagyon megérintett: Közelítem a Deák teret a biciklimmel, átmegyek egy járdán egy hajléktalan mellettem felhorkan és alszik tovább, kerülgetem a kezeket és a lábakat és ahogy ráérkezek a bicikliútra Ferrarik dörömbölő motorral húznak el mellettem. Szakadék a társadalmi rétegek között, néha itt-ott összeér, legalábbis ha nem is kölcsönösen, de hat egymásra.
fő a biztonság 
Egy hangoskönyvet hallgatunk pszichológiáról a kocsiban hazafelé, néha kinézek oldalra Barabásra nem alszik-e már. Már majdnem hazaérünk amikor kiderül ő is nagy fizika kedvelő és elkezdjük a laikus témázást a fotonok hullám vagy pontszerű részecske mibenlététől kezdve, az elkövetkező 137 kvintillió évig. Ilyen ez az ambivalencia kérem szépen itt a kelet-európai tengelyen: biztosabban tudod hogy mi lesz 137kvintillió év múlva, minthogy tudjad mennyi lesz télen a rezsid…
