Az ok, amiért ezt írom az az, hogy másodszorra jutottam be magyar kupa döntőbe (technikailag harmadszor, mert egyszer már döntöztem 2009-ben a régi Ujjerőben). És hát még az első után azt mondom, hogy vak tyúk is talál szemet, de a második már nem tréfa dolog.
Tudom, nem egy nagy teljesítmény, de mégis lehet belőle(m) inspirációt meríteni.
Szerintem nagyjából olyan szinten vagyok, ami még elérhető egy átlag mászó számára. Nem másztam még tizeseket és nem is vagyok feltörekvő ifjúság, ezért ha én döntőbe tudok jutni egy magyar kupa versenyen, akkor az reményt jelenthet az “átlag” mászó számára.
Legalábbis ha csak magamnak jelentek reményt, az is valami. Vagy ha nem is reményt, de ha egyvalakinek is kevésbé szar napja lesz miattam, ahhoz képest mint amikor hétfő reggel munkába menet a tömött villamoson tarkón turháznak és még az eső is esik, de legalább lemossa a covid-os taknyot a nyakadról miközben szarrá ázol és egy köcsög BMW-s is lefröcsköl miközben a zebrán átmész, de persze neki piros volt a lámpa ‘potkívánok és még le is húznak a CBA-ban amikor a vajas kiflidet croisson-nak üti be a pénztáros, de szólni sem tudsz, mert maszk van rajtad és nem hallja, meg már nyomnak hátulról a sorban és még el is csúszol az aluljáróban kialakult csöves-húgy tócsában és nem működik a mozgólépcső a metróban, de amikor leérsz akkor látod hogy valakinek még szarabb napja lehetett, mert levetette magát a vonat elé és mehetsz vissza a lépcsőn a metrópótlóra, de ott legalább nem jön ellenőr, mert persze végig bliccelsz, mert sajnálod a pénzt a BKV bérletre… akkor már megéri megírni ezt a bejegyzést.
Hogyan versenyezzünk amatőrként
Itt az “amatőr” szót a technikai értelmében használom, nem a “béna” eufemizmusaként.
- profi: pénzért csinálja
- amatőr: nem kap érte pénzt
- versenyző: eredményért csinálja
- hobbista: élményért csinálja
A versenyzésre (is) a megoldást a buddhista tanokban kell keresni. Ha nagyon a dolgok gyökeréig akarok visszaásni, akkor igazándiból 2005 körül jöttem rá arra, amit most leírok, perdig akkor még nem is olvastam Dalai Lámát (és nem is másztam). De ez egy másik estimese.
Viszont a buddhizmussal nem vicceltem, fogok vallási párhuzamokat vonni!
A tehetség nem számít
Tudva lévő, hogy egy versenyző teljesítménye a tehetségének és a befektetett edzésmunkának az összege. Viszont az első konstans, ezért a másodikon lehet csak javítani.
Tudom én, hogy nagyon is számít a tehetség, de kár egy olyan dolgon keseregni, amin nem tudsz változtatni.
Dukkha
A Szenvedés. A világ szar, rossz mászó vagy! Még rentgeteg erőfeszítéssel is csak “kevésbé szar” lehetsz, “jó” sosem.
Akarás helyett törekvés
To want is to suffer, tartja az ősi székely közmondás.
Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány mászó van ebben az országban, akiknek tényleg fontos a mászás. Akiknek lehet, hogy a hátralévő életük függ attól, hogy hogyan másznak. Nekünk, a többségnek, tökmindegy hogy hogyan sikerül egy-egy verseny. A lényeg, hogy csináld, amit szeretsz és törekedj jónak lenni benne. De ha nem vagy jó, az sem baj.
Csalódni önzés
Oh, bárcsak olyan fiatal lennék, mint amikor megsértődtem, ha nem sikerült valami. Bárcsak mérges tudnék lenni az útépítőre amikor kiesek. Vagy a sziklára, hogy miért nem olyan alakú, amilyennek szeretném. Bárcsak olyan balga lennék, hogy az öklömet rázzam az égre, amikor esik az eső. Bárcsak fel tudna hergelni egy elszámozott út. De felnőttem.
Ne legyél válogatós
Néha a gravityben megkérdezgetem emberektől, hogy milyenek a színutak és hogy melyiket/mennyit másztak meg. Az elsőre adott válasz nem nagyon érdekel, mindjárt elmondom, hogy miért. A másodikra mindig ugyanaz a válasz: a nagyját megmásztam, a többit otthagytam.
Ezzel nincs semmi probléma, én is lényegében ezt csinálom, de…
Versenyre nem tanácsos az erősségeidet edzeni. Az nem edzés, hogy 10 útből a neked tetsző 7-et megmászod. Sziklára lehet, hogy jó, de versenyt azok az utak fogják eldönteni, amiket nem másztál meg. Persze a nehézség fontos, nem kell egy hétig egyetlen fekete útért lejárni a gravity-be, mert csak az nem lett még meg.
Az edzést tekintve az utak maguk lényegtelenek. Az a lényeg, hogy sok legyen, változatos és pont a szinted körül/felett legyenek. Aki azon nyavalyog, hogy ez a zöld nem is zöld, hanem piros, meg hogy “nem tetszenek az ugrálós kunsztok”, attól nem kell tartani a veresenyen.
Általában arra figyelek edzésnél, hogy minnél több szín utat megmásszak. Ha elfogynak, vagy csak nagyon nehezek vannak, akkor megyek a fless-be vagy a monkey-ba és ha azok is elfogynak (nem volt még ilyen), akkor megyek a moonboard-ra.
Minden fejben dől el
Valahogy nem hiszek az erősítésben. Megpróbálom kifejteni.
Egy régi posztomban arról írtam, hogy a kemény moonboard-ozás mennyit segített. Valahogy most nem érzem hogy ettől fejlődnék. Pontosabban ezt nem is kell érezni, most objektíve jobb formában vagyok, mint akkor és nem moonboard-ozok.
A fogyókúra és az ugrálós színutak valahogy többet segítettek, mint annó a peremek a 40°-os áthajlásban. Valószínűleg ebben az is benne van, hogy az akkori ujjerőnél (egy picit) jobb a mostani gravity, meg hogy változott a versenyek stílusa is. Mindenesetre most azt érzem, hogy az alábbiakon múlik minden: technika, sok-sok mászás, mobility, beta-kitalálás.
Legyél a pillanatban, de ne tegyél fel mindent egy pillanatra
A versenyzésben nem az a pár óra a fontos, amíg a verseny zajlik. Ott kell lenni fejben, meg élvezni a versenyt, de el kell fogadni, hogy ott és akkor már nem sokat tehetsz az ügy érdekében. Nem a falon összeszorított fogak és a leesés után elhangzó káromkodások nyerik meg a versenyt, hanem az előtte lévő hónapok. Kicsit megint ismétlem magamat: lásd ezt az írást.
80 percent of success is showing up
Woody Allen
Magam is sokszor elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem el egy versenyre, mert nem volt kedvem, vagy messze volt, vagy úgy éreztem hogy nem elég jó a formám.
Ez hülyeség. Többet ér egy szar eredmény, mint egy semmilyen. Legrosszabb esetben is jó edzésnek.