A barátom Robi fuldokolva röhögések közepette azt mondja: “Izer Te olyan vagy, mint Orbán. Ausztriába jársz gyógykezelésre.”
Morgok a hasonlaton és nevetek is kicsit, hogy erre kell kelnem, de résre nyitott szemgödrömből látom már mindenki asztalhoz ült, ahol gőzölög az étek középen, a reggeli tálalva. Robi felesége már előre megtekert egy cigit, a kávé lefőzve – igazából már tényleg csak az asztalhoz kell vonszolnom a seggemet. Majdnem 10 órát aludtam, és ettől szinte megrészegülten, kómásan, “túlaludva” esek neki a reggelinek. Ausztriába jöttem egy három napos látogatóba, az egyetlen megmaradt középiskolai barátságomat ápolgatni. Robinak igaza van, ez tényleg orbános egy kicsit – de mi tagadás úgy érzem megérdemlem most a “gyógykezelést”.
Már ősszel tudtam, hogy munkahelyemen a Jaguar Land Rovernél kemény időszak elé fogunk nézni január-februárban, de az a tempó ami a hátam mögött van… a-tya-vi-lág.
Egyrészt azt is érzem, hogy büszkén lehet mellkast verni az elért eredmények tekintetében, másrészt a szombat-vasárnap otthonról egész nap dolgozás, és a heteken (!) keresztül tartó hajnali 3-4 óráig melózás, azért egy idő után elkezdi felemészteni a lelket.
Azt éreztem igazi egybites, két állású kapcsolóvá kell változnom, hogy bírni tudjam. Az egyik kapcsoló a munka volt, a másik pedig az edzésem/edzéstartásom. Se az étkezésem minőségére, se másra nem maradt agyi kapacitás. Több ismerős állított meg random az utcán az elmúlt egy hónapban, amikor nem vettem észre őket, többek kérdezték miért beszélek magam elé gesztikulálva.
Általában vagy egy majd előadandó prezentációt mondogattam magamban, vagy a járműkommunikáció letesztelésének szegmensein, a tesztlabor karbantartásán vagy egyszerűen csak a diagnosztika viselkedése töltötte ki a gondolataimat. Bizonyos jelek lelkivilágának szeszélyessége és futkározás a CAN hálózaton – ahol az autóban a járműkommunikáció zajlik. Tök olyan, mint egy másik univerzum. “Minél jobban elköteleződsz, annál könnyebbé válik az út.” – hangzik Sivananda mondása, amit mostanában sokszor mondogatok magamnak. Ha nehéz valamit megcsinálni, miért nem tudod belerakni magad? Miért menekülsz, miért keresel kibúvót? Inkább takarítasz vagy csinálsz bármi mást. Az elköteleződésben benne van a hibázás lehetősége, sőt. Nem szabad, hogy megbénítson a félelem! Néha úgy érzem, mintha valami masszában kellene előre úszni. Jönnek ilyen munkahelyek, dementorok, meg barátok, vannak akik elszipkáznak egy kis erőt, valaki hozzátold egy keveset, te meg mész előre belesüppedve, hol kisebb, hol nagyobb ellenállással szemben, hol görnyedve, hol egyenesen, hol lebegve.
Ezeket a nehéz időszakokat általában egyfajta “megszületésnek” élem meg, minden ilyen időszak után azt érzem más ember vagyok, máshogy sétálok az utcán, máshogy tekintek magamra és a környezetemre. Szóval sok változást hoznak ezek a terhes időszakok, a változásban pedig nagyon sok lehetőség is rejlik, ha észrevesszük azokat.
Ezen időszak közepén írt rám Demeter Márk, Graz mellé mennek boulderezni Dumpfbackenblickre. Igazi szupercsapat állt össze: Gibbon Joe fehérvárról, Pistike Veszprémből – erre nem lehetett nemet mondani!
Nem vagyok a korán kelés híve, de szerencsés voltam és élvezhettem Mákruszék vendégszeretetét és reggel már csak be kellett ülni a kocsiba és felszedni Pistikét. Ilyenkor óhatatlanul értelmet nyer kibeszélni a ’megnemmászott’ projecteket, világkupaállásokat, legfrissebb sziklás híreket és a hazai sportpolitikát.
Dumpfbackenblick nagyjából 20km-re, északra fekszik Graztól a Peggauer Höhle völgyének szemközti oldalában. A parkoló az autópálya alatt van, kicsit ilyen T-spot jellegű, bár szerencsére nem hallani annyira hangosan az autók moraját. Egyetlen egy hosszú falfelület van, amin egy néhol 45, néhol 70 fokos áthajláson kell kimászni. Nehézségi fokozatok tekintetében 6A+ és 8A között van 15 út.
A csillagok állása is azt diktálta, hogy itt ezen a napon nehezet kell próbálni. Kicsit párás, de hideg 3-4 fokos hőmérséklet, sok pad, jó hangulat és Pistike leszakadt bicepsze is azt az érzést sejteti; itt ma szikkadalom lesz.
Szalagozás, átmozgatás majd 6C, 7A és 7B boulderek a hangolódás és melegítés jegyében. Észreveszem, ahogy telnek múlnak az évek, egyre lassabban melegedek be, az üzemi hőmérséklet eléréséhez akár közel egy óra mászás kell. Alatta nem merek megmarni maxon kis dolgokat.
3 8A boulder is megy a nagy áthajlásban, ebből kettőt Klem Loskot nyitott. Ő egy igazi osztrák mászólegenda, pár hónap múlva lesz 51 éves és megannyi 8B, 8C bouldert mászott Stájerország és a Bécsi-erdő területén. A 90-es évek második felében mászogatta a 9a-kat Ausztriában, ami akkor a legelitebb mászók teljesítőképességének határán lévő fokozat volt. Ezen kívül ő nyitotta az Emotional Landscapes 8C bouldert 2002-ben, amire a negyedik ismétlő (2023-ban!) Nicolai Uznik azt mondta 8C+ ad, bár egy lenti lépés kitört az első megmászás óta. Nalle Hukkataival egy másik bétával tudta megmászni mint Klem, és meggyőződve állította, hogy nem képes beadni azt a mozdulatot úgy, és ahogy Klem csinálta! Száz szónak is egy a vége, jó régóta csorgatom a nyálam a Klemet övező misztériumra, rengeteg érdekes történet, pletyka és teória kering az ő tripjeiről és edzéseiről. Mindig is szerettem volna tőle mászni egy utat.
Az áthajlásban az egyik Klem-féle 8A-t (Begrabt die Wölfe in der Schlucht) Márk nem olyan rég mászta meg, így a tökéletes béta még ott van a fejében. Ezt kár lenne elszalasztani, úgyhogy mindenképpen erre esik a választásom. (Na jó bevallom egy picit az is bemotivált, hogy Zsigmond Árpi is többször próbálta a bouldit, de nem mászta még meg.)
Egy intro/bevezető 3-4 mozdulatos, atletikus 6C után kapjuk hirtelen az arcunkba a plafont, ahol el kell kezdeni, sarkazásokkal és lábfejezésekkel játszani, finom testsúlyáthelyezések, nagy dinamikus csapás, mikroperem, minden van. A legvége a kivezető egy 4 mozdulatos 6B/B+ körüli buldi lenne, ahol már okésak a peremeid, de a mozdulatokban elszántaknak kell lenni. Nem low percentage ugyan, de ha már elindítottad a mozdulatot nem fogsz tudni visszanyúlni. Teljesen biztos vagyok benne, ha idáig sikerül eljutnom, innen már nem fogok leesni, csak élvezem az utolsó mozdulatokat, ahogy a sloperes topra felcsapok.
Ez a teória egy órával később megdőlt. 😀 A Topra nyúlás közben lepattant a lábam. Még csak káromkodni is elfelejtettem, annyira meglepett, hogy sikerült idáig egyben elmásznom. Vagy háromszor, négyszer is leesek a boulder közepén és lassan ránk sötétedik, a srácok már befejezték a mászást.
Kérek még két próbát tőlük, ha abból nem tudom megmászni, már úgysem marad erőm, így is a végét járom. A következő próba azonban egyben a megmászás is. Forgatókönyvszerűen történt, nem pattantak le a lépések, precíz helyre mentek a sarkazások és a boulder velejét adó, irtó nehezen megtalálós-lábfejakasztás is első próbára valahogy jó helyre került. Lehetséges, hogy itt most több szerencsém volt, mint erőm és eszem, de valahogy sikerült rajta felkuvaszolni – ezzel az első egy nap alatt mászott 8A boulderem is bezsebelésre került.
Márk utólag is nagyon köszi a bétát! Atya Ég!
A nap leggyakrabban használt szavára még mindig keressük a győztest, a lehetséges dobogósok végül a kutyázni, kuvaszolni, kesernye szavak lettek.