Az előző napi sikekres mászás szépen kivett belőlünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy pihenőnapot. Addig aludtunk, amíg már a meleg miatt nem lehetett megmaradni a sátorban, lustán reggeliztünk, napoztunk, vagy épp, hogy az árnyékban szundítottunk. Délután mindenki saját elfoglaltságot talált. Domi letúrázott a kocsihoz (800 méter szint le és fel), hogy sörözhessen és feltöltse a mobilját, így továbbra is tudtunk rövid videoriportokat csinálni mászás közben és minden este nézhettünk egy-két rész Két pasi meg egy kicsit (Az úr a pokolban is úr). Dávid folytatta az egész napos pihenőt, mi pedig Robival foto túrára indultunk és megkerestük a másnapi út beszállóját. Jó pár órát barangoltunk a kisebb, nagyobb boulder tömbök között, pár évre való potenciál van a helyben boulder szempontból, de hát ki az a megszállott, aki ide felcipelné a crash padet. Gyönyörű nap volt, végre nem rohantunk, kiélvezhettük a hegyek szépségét, nyugalmát, jót beszélgettünk, megtalálhattuk a szépséget az apró részletekben is. Az estét, az elmaradhatatlan
Rikiki (kártyajáték) partival zártuk, majd hamar nyugovóra tértünk, mert másnap is komoly mászás várt ránk.
 |
| Nincs is szebb nap, mint a pihenőnap |
|
Ismét korai kelés, nyögvenyelős reggeli, molyolós pakolászás, majd moréna, moréna, moréna… A Punta Piodához indultunk, ahol a Kante-t, vagy más néven a Barmani utat (1000m VII, vagy V+/A0) terveztük mászni. Ez a felmenet jobban ki volt járva és kőbabákkal is jól ki volt jelölve, a végén itt is kellhet a hágóvas, ha szezon elején szeretnénk mászni. Az igazi beszálló viszonylag magasan van, a moréna végétől még közel 100-150 métert másztunk II/IIIas terepen és végül csak az emléktábla mellett kötöttük be magunkat. Az alsó rész leginkább gerinc és táblamászás keveréke, könnyű terepen kell haldni, max V+, a standok mindenhol ki vannak építve nagy ereszkedőgyűrűkkel, ugyanis az útból való lejövetet a visszaereszkedés jelenti. Köztes biztosítás is van, régi szögek, a táblákon pedig nittek formájában, de ezt még ki kell egészíteni. Nagyon jó tempóban haladtunk, így a kulcshossznál beértük a jóval előttünk induló párost. Már ismerősként üdvözöltük a münchenieket, akikkel két nappal ezelőtt is összefutottunk az Integral-ban. A kulcshossz egy reibungos traverz egy táblán keresztbe, majd egy 3 méteres áthajlást kell még megmászni. Már a kalauz is írta, hogy ez a rész mindig vizes, ezért jól van biztosítva V+-ért át lehet A0-ázni. Nekünk se kellett csalódni, finom olvadt hólé szivárgott végig a táblán, de legalább nem voltak zuzmók, ezért nem csúszott, jól tartott a vizes gránit is. Szerettem volna szabadon megmászni, ezért nagyon óvatosan indultam neki, igyekesztem mindig a legjobb lépést kiválasztani, előnyben részesítettem a hegyes kristályokat, mégha ez néha baromira fájt is. Lassan, de biztosan haladtam előre, a kezemet már alig éreztem, mert végig a hideg vízben tapicskoltam. Szerencsére az áthajlás kevésbé volt vizes, inkább csak nyirkos és végig nagy fogások voltak, így végül sikerült szabadon átmászni a kulcsrészt is: Jupijájé!!!!!!! Gyors standolás majd Domi következett, ő is szinte alig érezhetően haladt előre, csak a kiabálást hallottam időnként:
– Húzz!
– Ereszz!
De később mosolygós arccal bukkant fel az áthajlás peremén, ő is abszolválta ezt a részt!
Innentől kezdve az út jellege megváltozik, széles, végeláthatatlan táblákon kell előre haladni 400 – 500 métert. A mászás nem nehéz átlagban Vös körüli, csak pár részen kell VI-os részeken mozogni. A nehézséget inkább a standok megtalálása jelenti. Majd minden hossz 50 méteres, de ezek a svájci 50en méterek, mindig hosszabbak voltak valahogy, mint a kötelem, ezért gyakran kellett szinkronban mászni pár métert. Hosszonként max 3 – 4 nittet, szöget találunk, ezért nagyon jól kell belőni a mászás irányát, hogy a végén az ember a következő standnál kössön ki. Nagy szerencsénk volt, mivel előttünk haladt egy páros, így mindig pontosan tudtuk, hogy hova kell másznunk. A kőzet végig tökéletes, stabil gránit, jól barázdált felszínnel. Igazi élménymászás, csodás környezetben, jó hangulatban.
 |
| Stand a fellegek felett |
 |
| A háttérre nem lehet pansz |
Mind a négyen kora délután értük el a csúcsot. Csodás kilátás nyílik a Bondasca és az Albigna völgyre is, tiszta idő esetén a Bernina havas gleccserei is láthatók. Rövid pihenés után nekiláttunk a véget nem érő ereszkedésnek. Most minden hosszt lefele is meg kellett tenni, ráadásul mivel a fal dőlésszöge nem volt elég nagy, folyamatosan bajlódni kellett a kötél ledobásával, beakadásával. Közben kegyetlenül tűzött a nap, éreztem, hogy megint leégett az arcom, a vizünk már rég elfogyott. Mit nem adtam volna egy lejtős ösvényért, amin 1 óra alatt lerohantunk volna a fal tövéhez. De nem volt ösvény, ezért végigszívtuk az ereszkedést, spanoltunk a német párossal és reménykedtünk, hogy nem kapunk fentről komolyabb köveket. Négy órával később lent álltunk a fal tövénél, pont ahogy a kalauz “megjósolta”. Röviddel később Robi és Dávid is befutott és már együtt botorkáltunk vissza a sátorhoz.
Este komoly kupaktanács keretében megvitattuk, hogy mi legyen a túra folytatása. Lett volna még mit mászni, és jó időt is jósoltak, de el voltunk fáradva, hiszen 2200 métert másztunk az elmúlt napokban. Kicsit fájó szívvel hagytam ott a szebbnél szebb utakat, de én is tudtam, hogy inkább csak a “mindent meg akarok mászni” énem kívánta a mászást, de a testem már nem. Pár út amiért érdemes lenne visszamenni:
– Ago di Sciora:
West Ridge Integral 1200m VII
– Piz Cengalo:
Gaiser Lehmann 1000m V+
– Piz Gemelli:
Coure di Ferro/Ironheart (lap alján beszámoló) 530m VIII-
topo
Végülis a lemenet mellett döntöttünk, városnézést és sportmászást terveztünk még a maradék napokra, de a Gyros-os Medve sajt átírta a forgatókönyvet.
Másnap reggel iszonyatos hascsikarással ébredtem, próbáltam erőltetni az alvást, de nem volt mit tenni, rohanni kellett. Majd ismét próbáltam aludni, de megismétlődött a jelenet. Mikor a többiek is felkeltek, erőtlenül támolyogtam ki a sátorból, szédültem, gyengének éreztem magam. Megint sikerült összeszednem egy gyomorrontást, úgy néz ki ez az én keresztem, két évvel ezelőtt a Mont Blanc túrán is kikészített, bár akkor már csak hazfele úton hánytam végig Olaszországot. Most még előttem volt a 1,5 órás lemenet egy 20 kilós csomaggal. Domi segített az összepakolásban, mert egyedül ez se ment, rámadta a hátizsákomat és elindultam előre. Három óra alatt jutottam le a kocsihoz, a tűző nap és a dehidratáció teljesen kikészített, egy órára le kellett feküdnöm aludni. Bár 30 fok volt, polárban is fáztam. A Robitól kapott gyógyszerkoktél gyorsan kiütött, innentől úgy éreztem, mintha kívülről figyelném a világot, minden olyan gyorsan történt körülöttem, de legalább semmim se fájt. Később rájöttem hogy a Medve sajt, valószínűleg megromlott a napok folyamán és ez okozta a bajt. A történtek miatt lerövidítettük a programot, még megálltuk hazafele Saint Moritzbam túristáskodni, irigykedni és beugrottunk Samnauba is. Samnau egy eldugott hegyi település Svájc és Ausztria határán, ami vámmentességet élvez, ezért a régi jó “dutyi frí” hangulatban lehet bevásárolni alkoholból, csokiból, benzinből, stb.
 |
| Élhető városnak tűnik |
Jobban nem is alakulhatott volna ez az egy hét, végig csodás időben másztunk, festői környezetben, isteni grániton. Mindenkinek csak kívánni tudom, hogy hasonló heteket töltsön el a hegyek között és minden tervét sikerüljön megvalósítani, ahogy nekünk is. Természetesen most is azzal a gondolattal indultunk haza, hogy ide még visszatérünk.
