A crux első mozdulata.
“A mentálhigiéné fontos célja, hogy életünk kévésbé egészséges részeinek megismerésén keresztül eljussunk oda, hogy ne ezen részek irányítsák reakcióinkat, hanem, hogy tudjuk mind érzelmileg és mentálisan is életünk eseményeit teljesebben megélni.” Egy pszichós tanárom mondta egyszer: sohasem a másik emberben/szituációban csalódunk, hanem mindig a saját elvárásainkban. Mi az amit szeretnénk kivenni egy hobbiból, sportból, hol van az a határ ahol mosolyogva kitűzünk célokat és hol az, amikor a falhoz vágjuk a ziazsákot mérgünkben ‘avagy boldogságunkban’ (pl. Mejdi Schlack, Salt Lake City Boulder WorldCup-Final). Mennyi ideig motiválnak minket a kudarcaink? Mikor nőhetnek már olyan nagy mértékben ránk, hogy fáj szembenézni velük és a könnyebb ellenállás irányába folyva elfordulunk az eredeti célunktól. Mi a különbség egyáltalán a kudarc és a tanulság között? Ezekről fogok most csapongóan irkálni.
Meg leszesz evve? 
face to face 
Albina vendégszeretete… 
Lakoma
Többször éreztem azt, hogy a Tamavcek (8b, 10m, Kotecnik SLO) projectelése során fordulóponthoz értem, többször éreztem azt hogy nagyon közel van és csak egy hajszál választ el, majd egy próbával később realizáltam – még sehol nem járok az úton. Ez a kis iromány a Tamavcek úttal való kapcsolatomról fog szólni, legyen az beteges, fanatikus vagy akármilyen is. Egyszerűen csak van és kész. Hétről hétre kezdtem el kételkedni – normális-e amit csinálok? Ezért edzel, nézed minden nap a mérleg nyelvét reggel és este majd vezeted ezt akkurátusan az erre kidolgozott excel táblázatban, külföldi-tudományos-alapokon-kikísérletezett és mászókra optimalizált módon próbálod bevinni a megfelelő fehérje-szénhidrát arányát, az extra adag kollagént, ápolod a bőrödet minden este, és próbálsz formát időzíteni a hétvégi napra, amikor eljöhet a megmászás. Aztán beüllsz a kocsiba, utazol 400km-t és az ötödik méteren leesel ugyanannál a mozdulatnál, ahol hetek óta. (És Csíkszentmihályinak még volt pofája azt mondani, hogy a folyamatot kell élvezni…) 😀
Ági leküldi a Sveta Eva 7a+ t 
Máté és a Hanta yo 7b 
Soma és a 6c+ 
Zoli lépten nyomon 
Zoli és a 7b+ 
Szisz project mode 
Szisz és a 6c 
Laura projecteli a Gad -7a-t 
6c+ 
oldschool 7b
Csak ebben az évben a 6. teljes mászónapot áldoztam rá erre az útra; ez azt jelenti semmi mást nem mászol, teljes project mode On, dobsz rá három éles próbát, majd pihensz hátha a holnapi három éles próbából majd az egyiknél valamiért megakad a kulcsmozdulat. Szívesen másznál te is más utakat is az idegen sziklán mint a többiek, de minden egyes élmény mászás fáraszt és másnapi esélyeidet rontja. Úgyhogy inkább csöndesen biztosítasz és fejben próbálsz felkészülni a másnapi 38 másodpercre, amit majd a falon töltesz a leesés előtt. 45perc pihenő, 25perc bemelegítés és újfent megpróbálkozol a 38sec-kel. Jobb esetben három éles próbára futja egy nap: összesen sem jön ki 2percnyi értelmes mászás egész hétvégére – kontra utaztál a hétvégén az autóban mindezért 8-9 órát.
Játék neve:Fattya 
Ozi 
Mano és Laura
A labirintus
A projectelést mindig úgy fogom fel; mintha a mászó és a megmászás között tátongó űr egy labirintus lenne. A mászó az elején besétál a labirintus nyitott kapuján, és megannyi útvesztőben találja magát, megannyi falba ütközöl (rossz béta), és néha nagyon sokszor neki kell menj fejjel a falnak, hogy rájöjj a kijárathoz vezető út nem ez lesz. Hátra kell fordulni és keresni kell más megoldást, tipikusan ez az új béta megtalálásának útja. Persze ha fáj, a projectelést bármikor fel lehet adni, hiszen senki nem kényszerít rá – ilyenkor azonnal köddé is válik a labirintus. De ha minden utat kipróbálsz, majd minden irányból visszajössz – előbb vagy utóbb de meg találod azt az ösvényt ami tényleg a megmászásig visz. Utólag visszatekinteni pedig mindig egy fennséges érzés, mennyi útvesztő volt, mennyi rossz irányjelző tábla, mennyi rossz kísérlet vagy hamvába halt ötlet-ábránd, amiket mégiscsak meg kellett próbálni, hogy végül leszűrd a konzekvenciákat: ez nem az a béta, ez nem az a metódus, ez nem az a mindset.
3 különböző hétvégi tripről raktam be ide képeket, mindegyik tripnek más feelingje volt, új emberek, új tapasztalások. A múlt hétvégén érkeztem egy fordulóponthoz mentálisan. Ha most nem mászom meg az utat: elengedem idénre, annyi szent! Nem lesz több fohász a jó Istenhez, nem lesz több káromlás sem, de jöhet helyette végre a máglyarakás és a lekváros palacsinta, a mérleg otthoni elrejtése, jöhet a junk-training: színboulderek a specifikált campus mozdulatok és súlymellényben lógások helyett. Ekkor jött a képbe Dominik Graz-ból aki szintén belepróbált a Tamavcekbe. Látszott a mozgásán, hogy veszedelem erős és a 8b fölött van bőven, mégis valahogy a kulcsmozdulat nagyon nehezen adta ki neki. Jó volt látni egy profi miként projectel; szerintem nagyjából 20féle módon próbálta kitalálni a kulcsmozdulatnál a sarkazást és fogások sorrendjét.
A kulcs mozdulat amiből már végtelenszer leestem.
Egy eléggé low percentage mozdulatról van szó, ahol bal kézzel zárunk egy kis peremet, jobbal sloper sziklát próbáljuk összefeszíteni, eközben sarkazunk egy nem túl jó élet jobb lábbal és próbáljuk a sarkazással annyi időre tehermentesíteni a jobb kezünket, amíg át tudunk nyúlni egy ferde 1cm mélységű lyukba jobb kézzel. Nagyon nehéz pontosan beletalálni a lyukba és nehéz ezt úgy megtenni, hogy a sarkunk nem pattan ki a helyéről az átnyúlás közben. Dominik próbái elgondolkodtattak és a szombati nap végén az egyik sikertelen próba után elkezdtem morfondírozni: lehet most tartok ott, hogy a labirintus egy zsákutcájában megyek neki fejjel a falnak? Pár perccel és pár kísérlettel később megálmodtam az új sarkazást mint egy 30centivel az eddigi felett. Nehezebb összehúzni, de könnyebb elérni belőle a lyukat. Áhhjj miért nem találtam ezt ki 20 próbával korábban….?
Dehát ilyen ez, sosem tudjuk hol járunk pontosan a labirintusban csak reménykedünk, hogy már a kijárathoz közelebb… A kudarc fogalma nem létezik, amíg hiszünk a hosszútávú sikerben, és tanulásnak éljük meg ezeket a ‘leckéket’. Ez talán az egyik legfontosabb dolog a projectelésnél, hogy mindig legyen egy takeaway, valami amit hazaviszünk magunkkal, valami amitől okosabbak lettünk és hosszú távon közelebb juttat minket a célunkhoz. Ezek mindig irtó parányi lépések, néha szinte láthatatlanok, de a siker mint fogalom úgy érzem hosszútávon ezeknek a miniatűr intuícióknak és takeaway-eknek az összessége.