Hétfőtől szerdáig terveztük eltölteni az időt a bányában. Julcsi errefelé járt úgyhogy egy geri túrát nem hagyhatott ki. Hárman kezdtük meg a sétát, később Árpi is csatlakozott, ő Szekszárdról jött.
Egyből a Titkos-falhoz mentünk, hogy lebüntessük a projektet, Bálint tolatta, mert neki sietnie kellett (kedden dolgozott). A körülmények elég szarok voltak; esett. A beszálló fogás és lépések vizesek voltak, később a felső oldalhúzó is elázott. Ez még mindig nem lett volna gond, mert kiszárogattuk a kritikus helyeket, de így sem ment. Bálintnak volt egy jó kísérlete, megint a felső kunsztnál eset ki. Árpi még megmászta az Egérutat (7+/8-).
Be kell vállalni a vereséget, Bálint hazament, de megígértem neki, hogy holnap belemegyek. Julcsi, Árpi, meg én az Illúzió-falhoz mentünk. Árpi kinézte a Küklopszot, Julcsi pedig a Titánok repedést. Ezeket felsőzték, Julcsinak nagyon tetszett a repedésmászás, bár a térdét nem túl elegánsan használta. A megmászás aznapra elmaradt, átmentünk az Eső-falhoz, ahol meg akartam mászni a Terit. Felmentem benne, beszereltem, aztán meglett. A kelleténél jobban tartottam az alsó kunszttól.
Kedden a Dáridóval kezdtem, Julcsi végigkamerázott 4 sikertelen próbát. Egyszer jutottam el a pihenőig, de az vizes volt, azért átmozogtam. Nem éreztem túl ígéretesnek két beleüléssel végigmenni rajta.
Ekkor jutott eszembe az a fantasztikus gondolat, hogy kipróbálom az esést egy friendbe. Erre a Kyberiáda tűnt a legalkalmasabbnak. Beakasztottam az első köztest, fölé a friendet, fölémásztam és GO. Videó később.
Ekkor kezdtek szállingózni az emberek, Árpi jó bétákat kapott a Küklopszhoz, aztán átmentünk a Napos-falhoz, hogy Julcsi is tudjon előlmászni. Meglett neki egy V-ös, meg kis híján egy VI-os, az elején beleült, de teljesen végigmászta. Nem kicsit tetszett neki az érzés (óh, az újdonság varázsa).
Visszamentünk az Illúzióhoz, Árpi kitolta a Küklopszot, EDDIGI legkeményebb útját. Ekkor már a GeriGang is megjelent, egész jó kis hangulat volt. Julcsiék visszamentek a Naposhoz, én meg végignéztem, ahogy Feri precíz eleganciájával 52-edszer megmássza a Lélekharangot. Technikája olyan kiforrott, hogy be kéne keretezni.
Én az Ekekét néztem ki, kaptam jó bétákat hozzá KMG-től, meg Huba is azt projekttelte. Neki meg is lett aznap, leszámítva egy régebbi harmatos próbát, 3rd GO. Én kétszer is eljutottam a kulcs részhez, de éreztem a fáradtságot.
Vacsi után like-oltuk Julcsi áfonyapálinkáját, amit Erdélyből hozott. Mikor már majdnem elaludtam, megérkezett Bálint. Kiderült, hogy nem is kellett kedden bemennie, ezért visszajött szerdára. Bálint képes volt 3 nap alatt kétszer felgyalogolni Tardosról és kétszer kifizetni a 2500 Ft-os oda-vissza utat, mindezt két geriben eltöltött délutánért. Valamit nagyon akar ez a veszprémi fiú.
————————————————————————————-
Mire nem jó a motiváció, avagy tömegközlekedés a Gerecsébe. Órákba telik kinézném a legjobb csatlakozást, ez szinte világklasszis. 3 óra 45 perc. Délután fél 5-kor indul, és 8 óra 15 perckor vagyunk vele Tardoson. Csak 7-8 percek vannak, hogy egyik buszról átszálljak a másikra, szóval késés nem fér bele. A helyzet már Veszprémben megbukott; annyian voltak hogy 9 perccel később indult el a busz a tervezettől. A sofőr mindent kihozott, amit kilehetett, sokan háborogtak, hogy hová siet ez az őrült, én viszont majd kiugrottam a bőrömből, hogy behozza a lemaradást. Így elérhetem a Veszprémvarsányon átmenő, napi egyszer járó Tatabányai buszt. A buszon még meg is kérdeztem, hogy biztosan az étteremnél kell-e leszállni.
A megálló tábláját fürkészem, de nem látok Tatabánya feliratot. Hirtelen nagyot dobban a szívem. Odamegyek egy nyugdíjas nénihez. -Ugye most fog jönni a tatabányára menő gyors? – Jajj aranyom, hát idáig az nem jön le. Az csak a vasútállomásnál áll meg, varsány másik oldalán. (2-3km)
Az órám 10 percet mutat a buszig. Papucsban táskával a hátamon nyomom meg az eddigi legnagyobb sprintemet, itt a nem ismert faluban. Szerencsém is volt igen. Nem is kevés. Ha csak egy helyen is máshogy történnek a dolgok, nem érem el a buszt. Ha Veszprémben nem szállnak fel annyian és nem lép a gázra a sofőr, vagy ha nem mentem volna oda buszmenetrendhez megnézni a járatokat és utána nem kérdezek meg erről egy nagyit, vagy ha nem kezdek el utána sprintelni és nem botlok bele pont egy autóba, ami a garázsából tolat ki és a pályaudvar felé tart. Ha csak gyorsabb vagyok, túlfutok rajta, ha lassabb vagyok, elmegy nélkülem. Vagy ha a kocsiban ülő fiúk nem indultak volna el melózni, és nincs kocsi, ami felvegyen…
De minden történt, ahogy történnie kellett. S én 10 órára már ismét az eső fal alatt üdvözöltem a háromtagú kis csapatot.
————————————————————————————-
Szerda reggel megnéztük a Dáridót, még mindig vizes volt, nem mentünk bele. Bálint elhatározta, hogy belemegy a Cry Baby-be. Azt csapatta, én meg belementem a tegnapi útba. Az első próbára meglett, nagyon szép út mondhatom. Julcsinak előbb kellett mennie, hogy haza tudjon érni Záhonyba(!), ő a Danger Zone repedését próbálta, de egyben nem lett meg, nagyon határon volt neki. Árpit rábeszéltük a Harangozó Terire, felment benne, összerakta, de fáradt volt hozzá. Bálint összerakta a Cry Baby összes mozdulatát, esélyes az idei megmászás. Én is mozogtam benne, nagyon adják a kis peremek, de valahogy nem érzem szépnek.
Összepakoltunk, csináltunk magunkról pár hülye képet, aztán hazaindultunk. Szederevés közben más sem járt a fejemben, csak hogy Van-e fönn Dáridó? Beakadhat-e még a közeljövőben. Valahogy egyre távolabbinak érzem. Először azt gondoltuk: már megvan minden mozdulat, csak össze kell rakni. Aztán: hát lehet, hogy komolyabban kéne venni, legalább addig ne projektteljünk mást. Most: ehhez több kell, valami ami még nincs. Ezért gondoltam, hogy jó lenne kicsit hosszabb 9-eseket mászni, modjuk Ekeke, legközelebbre Meta, vagy Fekete Péter a cél, vagy Tardoson a Budai Kesergő. Amíg nem lesz meg valamelyik, bele sem megyek a Dáridóba. Most számomra még világosabb az, amit már rég tudtam: nem te mondod meg, hogy mikor mászol meg egy utat, hanem az Út.
